magyar


 

 

Karl Marx

A kommunizmus és az augsburgi „Allgemeine Zeitung”27

1842 október 15.
A megírás helye: „Rheinische Zeitung” 1842 október 16. (289.) sz.

 


 

Köln, október 15. Az augsburgi újság 284. száma annyira ügyetlen, hogy a „Rheinische Zeitung”-ban egy porosz kommunistát fedez fel, nem igazi kommunistát ugyan, de mégiscsak olyan személyt, aki fantáziálva kacérkodik és plátói alapon szemez a kommunizmussal.

Hogy az augsburginak ez az illetlen fantáziálása önzetlen-e, vagy pedig felajzott képzelőerejének e semmirekellő kóklerkedése mögött spekuláció és diplomáciai mesterkedés bújik-e meg, azt döntse el maga az olvasó – miután előadtuk az állítólagos corpus delictit*.

A „Rheinische Zeitung”, hangzik a mese, tárcarovatába egy kommunista cikket vett be a berlini családi házakról90 és a következő megjegyzést fűzte hozzá: Ezek a közlések „a kor e fontos kérdése történetének szempontjából bizonyára nem érdektelenek”; ebből az augsburgi logika szerint az következik, hogy a „Rheinische Zeitung” „ilyen mosdatlan kacatot ajánlólag tálal fel”91. Ha tehát én például azt mondom: „a »Mephistopheleses«92 következő közlései az augsburgi újság belső háztartásáról bizonyára nem érdektelenek e fontoskodó dáma története szempontjából”, akkor én ajánlom a piszkos „kacatokat”, amelyekből az augsburgi asszonyság összeeszkábálja tarka ruhatárát? Vagy a kommunizmust márcsak azért se tekintsük fontos korkérdésnek, mert nem udvarképes korkérdés, mert piszkos alsóneműt hord és nem rózsavíztől illatozik?

Ámde az augsburgi joggal haragszik értetlenségünk miatt. A kommunizmus fontossága nem abban áll, hogy rendkívül komoly korkérdés Franciaország és Anglia számára. A kommunizmusnak az az európai fontossága van, hogy az augsburgi újság felhasználta egy frázishoz. Egyik párizsi tudósítójának, egy konvertitának, aki úgy kezeli a történelmet, mint egy cukrász a botanikát, nemrégiben egyszer az az ötlete támadt, hogy a monarchiának meg kellene próbálnia a maga módján elsajátítani a szocialista-kommunista eszméket. Most már bizonyára értitek, miért olyan ingerült az augsburgi és miért nem bocsátja meg nekünk soha, hogy a kommunizmust a maga mosdatlan meztelenségében megmutattuk a közönségnek; most már bizonyára értitek, honnan ered az az elkeseredett irónia, amellyel így szól hozzánk: így ajánljátok a kommunizmust, amelynek egyszer már az a boldog elegancia jutott osztályrészül, hogy frázis volt az augsburgi újságban!

A második szemrehányás, amely a „Rheinische Zeitung”-ot éri, a strasbourg-i kongresszuson93 mondott kommunista beszédekről szóló beszámoló végére vonatkozik, a két mostohatestvér ugyanis úgy osztozott meg a zsákmányon, hogy a rajnavidékinek jutottak a strasbourg-i tudósok tanácskozásai, a bajornak pedig az étkezéseik. Az inkriminált hely szó szerint így hangzik:

„Ma a középrenddel az a helyzet, ami 1789-ben a nemességgel volt; annak idején a középrend követelte magának a nemesség kiváltságait és meg is kapta őket, ma az a rend, amelynek semmije sincs, követeli, hogy részesedjen a most kormányon levő középosztályok gazdagságából. Ám a középrend ma jobban felkészült a rajtaütésszerű támadás ellen, mint a nemesség 1789-ben, és remélhető, hogy a probléma békés úton megoldódik.”94

Hogy Sieyès próféciája beteljesedett és hogy a tiers état** minden lett és minden akar lenni95 – ezt Bülow-Cummerow is, az egykori „Berliner politisches Wochenblatt „34 is, dr. Kosegarten is, valamennyi feudalista író a legfájdalmasabb megbotránkozással elismeri. Hogy az a rend, amelynek ma semmije nincs, követeli, hogy részesedjen a középosztályok gazdagságából, ez tény, amellyel a strasbourg-i beszédek nélkül és az augsburgi hallgatás ellenére is Manchester, Párizs és Lyon utcáin bárki találkozhat. Azt hiszi talán az augsburgi, hogy kelletlensége és hallgatása megcáfolta a kor tényeit? Az augsburgi arcátlan a megfutamodásban. Megfutamodik kényes korjelenségek elől, és azt hiszi, hogy a megfutamodással felkavart por és a menekülés közben mormogott félénk szidalmak elvakították és összezavarták a kényelmetlen korjelenséget, mint ahogy ezt a kényelmes olvasóval tették.

Vagy talán azért haragsziic az augsburgi, mert tudósítónk e tagadhatatlan összeütközés „békés” megoldásában reménykedik? Vagy azért tesz nekünk szemrehányásokat, mert nem írtunk fe1 azonnal egy kipróbált receptet és nem csúsztattunk a meglepett olvasó zsebébe napnál is világosabb jelentést e probléma olyan megoldásáról, amely nem mértékadó. Nem vagyunk olyan művészek, hogy egyetlen frázissal elintézzünk olyan problémákat, amelyek megoldásán két nép dolgozik.

De kedves jó augsburgi, maga a kommunizmus kapcsán értésünkre adja, hogy Németország független exisztenciákban most szegény, hogy a műveltebb ifjúság kilenctizede az államtól koldul kenyeret jövője biztosítására, hogy folyamaink el vannak hanyagolva, hogy a hajózás pang, hogy valaha virágzó kereskedővárosaink elvesztették régi fényüket, hogy a szabad intézményeket csak igen lassan sikerül Poroszországban meghonosítani, hogy népességünk fölöslege tehetetlenül bolyong, míg végül idegen nemzetek között elveszti németségét, és mindezekre a problémákra nem ad egyetlenegy receptet sem, nem tesz kísérletet arra, hogy „tisztábban lássuk, milyen eszközökkel lehetne végrehajtani” azt a nagy tettet, amely megvált majd bennünket mindezektől a bűnöktől! Vagy maga nem reménykedik békés megoldásban? Szinte erre utal ugyanennek a számnak egy másik, Karlsruhéból keltezett cikke, amelyben a szerző még a vámszövetségre vonatkozólag is ezt a fogas kérdést intézi Poroszországhoz: „Talán azt hiszi valaki, hogy egy ilyen válság úgy elmúlik, mint holmi csetepaté akörül, hogy a Tiergartenben megengedhető-e a dohányzás vagy sem?” Az ok, amelyet hitetlenségére felhoz, kommunista ok. „Nos, hadd robbanjon ki egy válság az iparban, hadd vesszen el sok milliónyi tőke, hadd kerüljön sokezer munkás az utcára.” Mennyire alkalmatlan most „a békés útba vetett reményünk”, amikor maga már elhatározta, hogy hadd robbanjon ki egy véres válság, s minden bizonnyal éppen ezért utalja cikkében Nagy-Britanniát, saját logikájának megfelelően, ajánlólag dr. M’Douall demagóg orvoshoz, aki kivándorolt Amerikába, mert „ezzel a királyos fajzattal nincs mit kezdeni”.

Mielőtt elválnánk, még futólag figyelmeztetni szeretnénk saját bölcsességére, mivel a maga fráziscséplő módszerével nem igen kerülhető el, hogy ártatlanul itt-ott – bár önmagának nincs is gondolata, de épp ezért – ki ne mondjon egy-egy gondolatot. Úgy találja, hogy a párizsi Hennequin úrnak a földbirtok parcellázása elleni polémiája meglepő összhangba hozza őt az autonómokkal96. A meglepődés, mondja Arisztotelész, a filozofálás kezdete. Maga97 a kezdetével végezte. Különben hogy kerülte volna el figyelmét az a meglepő tény, hogy kommunista elveket Németországban nem a liberálisok, hanem a maga reakciós barátai terjesztenek?

Ki beszél kézműves korporációkról? A reakciósok. A kézművesrend legyen állam az államban. Nem tűnik-e fel magának, hogy az ilyen gondolatok, modern nyelven kifejezve, így hangzanának: „Az állam változzék át kézművesrenddé?” Ha a kézműves számára az ő rendje kell hogy az állam legyen, s ha a modern kézműves, mint minden modern ember, az államon csak az összes polgártársaival közös szférát érti és értheti, hogyan akarja maga a két gondolatot másként közös nevezőre hozni, mint a kézművesállam fogalmában?

Ki polemizál a földbirtok parcellázása ellen? A reakciósok. Az egyik minap megjelent feudalista írásban (Kosegarten a parcellázásról98) a szerző odáig megy, hogy a magántulajdont előjognak nevezi. Ez Fourier alapelve. Mihelyt az alapelvekben egyetértés jön létre, nem lehet-e a következtetésekről és az alkalmazásról vitatkozni?

A „Rheinische Zeitung”, amely a kommunista eszméknek mostani alakjukban még elméleti valóságosságát sem ismerheti el, tehát még kevésbé kívánhatja, vagy akárcsak tarthatja lehetségesnek gyakorlati megvalósításukat, ezeket az eszméket alapos kritikának fogja alávetni. Hogy azonban olyan írásokat, mint amilyenek Leroux-éi, Considérant-éi és mindenekelőtt Proudhon éleselméjű műve, nem felszínes pillanatnyi ötletek alapján, hanem csak hosszantartó és mélyreható tanulmányozás után lehet kritizálni, azt az augsburgi is belátná, ha többet kívánna és többet tudna nyújtani, mint szalonfrázisokat. Az ilyen elméleti munkákat annál is inkább komolyan kell vennünk, mert nem értünk egyet az augsburgi újsággal, amely a kommunista gondolatok „valóságát” nem Platónnál, hanem a maga obskurus ismerősénél találja meg, aki, miután a tudományos kutatás néhány területén bizonyos érdemeket szerzett, egész annakidején rendelkezésére álló vagyonát odaadta és Enfantin atya akarata szerint szövetséges társainak tányérját és csizmáját tisztogatta. Szilárd meggyőződésünk, hogy nem a gyakorlati kísérlet, hanem a kommunista eszmék elméleti kifejtése az, ami igazán veszélyes, mert gyakorlati kísérletekre, még ha tömeges kísérletek is, ágyúkkal lehet válaszolni, mihelyt veszélyessé válnak, de eszmék, melyek intelligenciánkat hatalmukba kerítették, melyek érzületünket meghódították, amelyekhez az értelem hozzábilincselte lelkiismeretünket, - ezek olyan láncok, amelyekből az ember nem tépheti ki magát anélkül, hogy szívét szét ne tépné, olyan démonok, amelyeket az ember csak úgy keríthet hatalmába, hogy aláveti magát nekik. De az augsburgi újságnak nyilván még sohasem volt alkalma megtudni, mi az a lelkiismeretfurdalás, amely akkor támad az emberben, amikor szubjektív kívánságai fellázadnak saját értelmének objektív ítéletei ellen, hiszen nincsen sem saját értelme, sem saját ítélete, sem pedig saját lellzüsmerete.

___

 

*bűnjelet – Szerk.
**harmadik rend – Szerk.



 

 

 

 

 

 

 

AFRIKAANS

Karl Marx és Friedrich Engels

magyar