magyar

 

 

Lenin

 

 

Mi a teendő?

1902 február.

 

 

 

 

Ezt a brosúrát a szerző eredeti terve szerint a „Mivel kezdjük?" c. cikkben („Iszkra" 4. sz. 1901 május) felvetett gondolatok részletes kifejtésének kellett volna szentelni. S mindenekelőtt bocsánatot kell kérnünk az olvasótól az ott tett (és sok levélre és kérdésre adott válaszban megismételt) ígéret késői beváltásáért. Ennek a késedelemnek az volt az egyik oka, hogy a mult (1901) év júniusában kísérletet tettek valamennyi külföldi szociáldemokrata szervezet egyesítésére. Természetesen be kellett várni e kísérlet eredményeit, mert sikere esetén talán valamelyest más szemszögből kellett volna kifejteni az „Iszkra" szervezeti elveit, és a siker mindenesetre reményt nyujtott volna arra, hogy igen hamar véget lehet vetni a két áramlat létezésének az orosz szociáldemokráciában. Mint az olvasó tudja, a kísérlet kudarccal végződött és - mint az alábbiakban igyekszünk bizonyítani - nem is végződhetett másképpen azután, hogy a „Rabocseje Gyelo" 10. számában újra az ökonomizmus felé fordult. Feltétlenül szükségessé vált, hogy erélyesen harcba szálljunk ezzel a szétfolyó és kevéssé határozott, de annál makacsabb irányzattal, amely különböző formákban megújulni képes. Ennek megfelelően a brosúra eredeti terve megváltozott és igen jelentékenyen kibővült.

A brosúra fő témájának a „Mivel kezdjük?" c. cikkben felvetett három kérdésnek kellett volna lennie. Ez a három kérdés: politikai agitációnk jellege és fő tartalma, szervezési feladataink és egy harcos országos szervezet egyidejűleg és mindenfelől meginduló felépítésének terve. Ezek a kérdések régóta érdeklik a szerzőt, aki már a „Rabocsaja Gazetá"-ban, e lap felújítására irányuló egyik sikertelen kísérlet alkalmából megpróbálkozott e kérdések felvetésével (lásd az V. fejezetet). De az az eredeti szándékunk, hogy a brosúrában csak e három kérdés vizsgálatával foglalkozzunk és nézeteinket lehetőleg pozitív formában, minden vagy majdnem minden vita nélkül fejtsük ki, két ókból teljesen megvalósíthatatlannak bizonyult. Egyrészt kitűnt, hogy az ökonomizmus sokkal szívósabb, mint hittük (az ökonomizmus szót tágabb értelmében használjuk, ahogy az „Iszkra" (1901 december havi) 12. számában a „Beszélgetés az ökonomizmus védelmezőivel" c. cikkben kifejtettük, amely mintegy körvonalazta e brosúra vázlatát51). Kétségtelenné vált, hogy e három kérdés megoldásának különböző felfogása nem annyira a részletekben megnyilvánuló nézeteltéréssel, hanem sokkal inkább az orosz szociáldemokrácia két irányzatának szöges ellentétével magyarázható. Másrészt az a körülmény, hogy az ökonomisták nem tudták felérni ésszel, hogy nézeteinknek valóban érvényt szereztünk az „Iszkrá"-ban, félreérthetetlenül megmutatta, hogy gyakran a szó szoros értelmében különböző nyelven beszélünk, hogy ezért nem tudunk megegyezni semmiben, ha nem kezdjük ab ovo*, hogy meg kell próbálnunk minél népszerűbben, számos egészen konkrét példával megvilágítva, rendszeresen „megértetni magunkat" minden ökonomistával nézeteltéréseink minden fontos pontjában. S én elhatároztam, hogy megkísérlem „megértetni magam", bár teljesen tudatában voltam annak, hogy ez erősen felduzzasztja a brosúra terjedelmét és késleltetni fogja megjelenését, de ugyanakkor nem láttam semmi lehetőséget arra, hogy más módon váltsam be a „Mivel kezdjük?" c. cikkben tett ígéretemet. Tehát nemcsak a késedelemért kell bocsánatot kérnem, hanem bocsánatot kell kérnem még a brosúra irodalmi kidolgozásának igen nagy fogyatékosságaiért is: a legnagyobb sietséggel kellet dolgoznom, méghozzá mindenféle egyéb munka okozta megszakításokkal.

A brosúra fő témája változatlanul a fentemlített három kérdés taglalása, de előbb két általánosabb kérdést kellett megvilágítanom: miért van az, hogy egy olyan „ártatlan" és „természetes" jelszó, mint „a kritika szabadsága", valóságos harci jeladás számunkra? miért nem tudunk megegyezni még abban az alapvető kérdésben sem, hogy mi a szociáldemokrácia szerepe az ösztönös tömegmozgalom tekintetében? Továbbá: a politikai agitáció jellegéről és tartalmáról vallott nézetek kifejtése a trade-unionista és a szociáldemokrata politika közötti különbség magyarázatává, a szervezési feladatokról vallott nézetek kifejtése pedig az ökonomistákat kielégítő kontárkodás és a nézetünk szerint nélkülözhetetlen forradalmár-szervezet közötti különbség magyarázatává módosult. Azonkívül ragaszkodom az országos politikai lap „tervéhez", annál is inkább, mivel az ellene felhozott ellenvetések alaptalanok és nem adnak érdemleges választ arra a „Mivel kezdjük?" c. cikkben feltett kérdésre, hogyan foghatnánk hozzá egyidejűleg és mindenfelől a számunkra nélkülözhetetlen szervezet felépítésébe. Végül a brosúra befejező részében remélhetőleg sikerült kimutatnom, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy elejét vegyük az ökonomistákkal való végleges szakításnak, ami azonban mégis elkerülhetetlennek bizonyult; - hogy a „Rabocseje Gyelo" azért tett szert különleges, ha úgy tetszik, „történelmi" jelentőségre, mert legteljesebben, legvilágosabban nem a következetes ökonomizmust, hanem azt a zűrzavart és azokat az ingadozásokat fejezte ki, amelyek az orosz szociáldemokrácia történetében egy egész időszak jellegzetes vonását alkották; - hogy ezért a „Rabocseje Gyeló"-val való vitának, amely az első pillanatra túlságosan részletesnek látszik, szintén megvan a jelentősége, mert nem haladhatunk előre, ha végérvényesen fel nem számoljuk ezt az időszakot.

 

1902 február.


N. Lenin

 

 

A dogmatizmus és a "kritika szabadsága"

 

Mit jelent a "kritika szabadsága"?

A „kritika szabadsága" kétségtelenül a legdivatosabb jelszó manapság. Ezt hangoztatják leggyakrabban a szocialisták és a demokraták közti vitákban minden országban. Az első pillanatra nehéz valami furcsábbat elképzelni, mint mikor a vitázó felek egyike ünnepélyesen a kritika szabadságára hivatkozik. Hát valóban akadt valaki az élenjáró pártokban, aki szót emelt volna az európai országok többségének az ellen az alkotmányos törvénye ellen, amely biztosítja a tudomány és a tudományos kutatás szabadságát? „Itt valami nincs rendjén!” - fogja gondolni minden kívülálló ember, aki úton-útfélen hallja ezt a divatos jelszót, de még nem hatolt a vitázók nézeteltéréseinek mélyére. „Ez a jelszó nyilván egyike azoknak a konvencionális szólamoknak, amelyeket - akár a fedőneveket - a használat törvényesít és amelyek csaknem köznevekké válnak."

Valóban nem titok, hogy a jelenlegi nemzetközi* szociáldemokráciában két irányzat alakult ki, amelyek harca hol fellobban és heves lángra gyúl, hol pedig lelohad és hatásos „fegyverszüneti határozatok" hamuja alatt parázslik. Hogy mi a lényege a „régi, dogmatikus" marxizmussal „kritikusan" szembenálló „új" irányzatnak, azt elég határozottan megmondotta Bernstein és megmutatta Millerand.
A szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából át kell alakulnia a szociális reformok demokratikus pártjává. Ezt a politikai követelést Bernstein meglehetős következetességgel összehangolt „új" érvek és meggondolások egész ütegével fedezte. Bernstein tagadta, hogy a szocializmus tudományosan megindokolható, és hogy a materialista történelemfelfogás alapján bebizonyítható a szükségszerűsége és elkerülhetetlensége; tagadta a nyomor és a proletarizálódás fokozódásának és a kapitalista ellentmondások kiéleződésének tényét; tarthatatlannak nyilvánította a „végcél" fogalmát, és feltétlenül elvetette a proletariátus diktatúrájának eszméjét; tagadta a liberalizmus és a szocializmus elvi ellentétét; tagadta az osztályharc elméletét, amely állítólag nem alkalmazható a többség akarata szerint kormányzott szigorúan demokratikus társadalomra és így tovább.

Azt a követelést tehát, hogy a forradalmi szociáldemokráciától határozottan a burzsoá szociálreformátorkodás felé kell fordulni, nyomon követte a marxizmus összes alapeszméinek burzsoá kritikája felé tett nem kevésbbé határozott fordulat. Mivel pedig már régóta ilyen szellemben „kritizálják" a marxizmust, politikai szószékekről és egyetemi katedrákról, a brosúrák tömegében és számos tudományos értekezésben egyaránt, és mivel a művelt osztályok egész serdülő ifjúságát évtizedeken át rendszeresen ezen a kritikán nevelték, nincs mit csodálkozni azon, hogy a szociáldemokrácia „új kritikai" irányzata úgyszólván egyszerre, teljesen kész formában jött a világra, akárcsak Minerva Jupiter fejéből. Tartalmát tekintve ennek az irányzatnak nem is kellett fejlődnie és alakulnia; készen hozták át a burzsoá irodalomból a szocialista irodalomba.

Továbbá: ha Bernstein elméleti kritikájával és politikai törekvéseivel még mindig nincs tisztában valaki, a franciák gondoskodtak az „új módszer" szemléltető bemutatásáról. Franciaország ezúttal is hű maradt annak az országnak régi jó híréhez, „amelynek történetében, inkább mint bárhol másutt, döntésre vitték az osztályok harcát" (Engelsnek Marx „Der 18 Brumaire" c. munkájához írt előszavából). A francia szocialisták nem sokat teoretizáltak, hanem mindjárt cselekedni kezdtek; Franciaországnak a demokrácia tekintetében fejlettebb politikai viszonyai lehetővé tették, hogy nyomban áttérjenek a „gyakorlati bernsteinizmusra", annak minden következményével együtt. Millerand kitűnő példát szolgáltatott erre a gyakorlati bernsteinizmusra, - nem ok nélkül történt, hogy Bernstein is, Vollmar is oly buzgón védte és dicsérte Millerand-t! Valóban, ha a szociáldemokrácia lényegében csak reformpárt és van bátorsága nyíltan be is vallani ezt, akkor a szocialistának nemcsak joga van belépni a burzsoá kormányba, hanem még állandóan törekednie is kell erre. Ha a demokrácia lényegében az osztályuralom megszüntetését jelenti, akkor miért ne bűvölhetné el egy szocialista miniszter az egész burzsoá világot az osztályok együttműködésének hirdetésével? Miért ne maradhatna benn a kormányban még akkor is, ha a csendőrök a munkások gyilkolásával újra meg újra megmutatják az osztályok demokratikus együttműködésének igazi jellegét? Miért ne vehetne részt személyesen a cár fogadásában, akit a francia szocialisták már csak az akasztófa, a kancsuka és a száműzések hőseként (knouteur, pendeur et déportateur) emlegetnek? És kárpótlásul azért, hogy a szocializmust ország-világ előtt hallatlanul megalázták és önnönmaguk mocskolták be, hogy megrontották a munkástömegek szocialista tudatát, ezt az egyetlen alapot, amely biztosíthatja győzelmünket, mindezért nyomorúságos reformok nagyhangú tervezeteivel fizetnek, olyan nyomorúságos tervekkel, amelyeknél többet sikerült kicsikarni még a burzsoá kormányoktól is!

Aki nem tetteti magát vaknak, annak látnia kell, hogy a szocializmusban felbukkant új „kritikai" irányzat nem egyéb, mint az opportunizmus újabb válfaja. És ha az embereket nem a csillogó mundérjuk és nem is hatásosan megválasztott nevük után ítéljük meg, hanem aszerint, hogy mit cselekszenek és valójában mit propagálnak, akkor nyilvánvaló, hogy a „kritika szabadsága" a szociáldemokrácia opportunista irányzatának szabadsága, szabadság azok számára, akik a szociáldemokráciát demokratikus reformpárttá igyekeznek változtatni, akik a szocializmusba burzsoá eszméket és burzsoá elemeket igyekeznek átplántálni.

Szabadság... Nagy szó ez, de az ipari szabadság zászlaja alatt folytak a legszörnyűbb rablóháborúk, a munka szabadságának zászlaja alatt pedig a dolgozókat fosztották ki. Ugyanilyen belső képmutatás rejlik a „kritika szabadsága" jelszavának mai használatában is. Akik csakugyan meg vannak győződve róla, hogy előbbre vitték a tudományt, azok nem azt követelnék, hogy a régiek mellett az új nézeteket is szabadon hirdethessék, hanem azt, hogy a régi nézeteket az újakkal helyettesítsék. De ha manapság azt kiabálják, hogy „éljen a kritika szabadsága!", ez a kiabálás erősen emlékeztet az üres hordó meséjére.

Mi meredek és nehéz úton haladunk zárt sorokban, erősen fogva egymás kezét. Mindenfelől ellenség vesz körül bennünket és majdnem állandóan ellenséges tűzben kell menetelnünk. Szabad elhatározásból éppen azért egyesültünk, hogy harcoljunk ellenségeink ellen és ne térjünk le a szomszédos mocsárba, amelynek lakói kezdettől fogva elítéltek bennünket azért, mert külön csoportot alakítottunk és nem a megbékülés, hanem a harc útját választottuk. És íme, néhányan közülünk kiáltozni kezdenek: gyerünk ebbe a mocsárba! - ha pedig rájuk pirítanak, azt válaszolják: milyen maradi emberek vagytok! Nem szégyelitek magatokat, még azt sem engeditek meg nekünk, hogy jobb útra hívjunk benneteket! - Ó igen, uraim, önöknek szabadságukban áll nemcsak hívogatni, hanem oda is menni, ahová tetszik, akár be a mocsárba; sőt úgy gondoljuk, hogy az önök igazi helye éppen a mocsárban van, és tőlünk telhetőleg készek vagyunk segíteni önöknek abban, hogy odaköltözzenek. De akkor eresszék el a kezünket, ne kapaszkodjanak belénk és ne mocskolják be a szabadság fennkölt nevét, mert hiszen nekünk is „szabadságunkban áll", hogy oda menjünk, ahová akarunk, és felvegyük a harcot - necsak a mocsárral, hanem azokkal is, akik a mocsár felé fordítják a szekér rúdját!

 

 

 

A "kritika szabadságának" újabb védelmezői

 

És legújabban éppen ezt a jelszót („a kritika szabadságát") tűzte ki ünnepélyesen a „Rabocseje Gyelo" (10. sz.), a külföldi „Orosz Szociáldemokraták Szövetségének" lapja, de nem mint elméleti posztulátumot, hanem mint politikai követelést, mint választ arra a kérdésre, hogy „lehetséges-e a külföldön működő szociáldemokrata szervezetek egyesülése?" – „Tartós egyesüléshez elengedhetetlen a kritika szabadsága" (36. old.).

Ebből a nyilatkozatból két egészen határozott következtetés vonható le: 1. a „Rabocseje Gyelo" általában védelmébe veszi a nemzetközi szociáldemokráciában fellépő opportunista irányzatot; 2. a „Rabocseje Gyelo" szabadságot követel az orosz szociáldemokráciában fellépő opportunizmus számára. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a következtetéseket.

A „Rabocseje Gyeló"-nak „különösen" az nem tetszik, hogy „az «Iszkra» és a «Zarja» hajlamos megjósolni a nemzetközi szociáldemokrácia Hegypártjának és Gironde-jónak szakítását".

„Általában - írja B Kricsevszkij, a «Rabocseje Gyelo» szerkesztője - a szociáldemokrácia soraiban Hegypártról és Gironde-ról beszélni szerintünk nem egyéb, mint felületes történelmi hasonlat, és különös, ha egy marxista ír ilyet. A Hegypárt és a Gironde nem különböző vérmérsékletet vagy eszmeáramlatot képviselt, mint a történész-ideológusok vélhetik, hanem különböző osztályokat vagy rétegeket: egyfelől a középburzsoáziát, másfelől a kispolgárságot és a proletariátust. A mostani szocialista mozgalomban azonban nem ütköznek össze osztályérdekek, ez a mozgalom teljes egészében, minden (B. Kr. kiemelése) válfajában, beleértve a legmegrögzöttebb bernsteinistákat is, a proletariátus osztályérdekeinek, politikai és gazdasági felszabadulásért folyó osztályharcának talaján áll" (32-33. old.).

Merész állítás! Vajjon nem hallott B. Kricsevszkij arról a már régen megállapított tényről, hogy a bernsteinizmus ilyen gyors elterjedését éppen az biztosította, hogy az „akadémikusok" széles rétege vett részt az utóbbi évek szocialista mozgalmában? És ami a fő: mire alapítja szerzőnk azt a véleményét, hogy a „legmegrögzöttebb bernsteinisták" is a proletariátus politikai és gazdasági felszabadításáért folyó osztályharc talaján állnak? Nem tudjuk. Foggal-körömmel védi a legmegrögzöttebb bernsteinistákat, de egyetlen érvet, egyetlen gondolatot sem hoz fel védelmük igazolására. A szerző nyilván azt hiszi, hogy ha ugyanazt mondja, amit a legmegrögzöttebb bernsteinisták mondanak önmagukról, akkor állítása nem szorul bizonyításra. De elképzelhetünk-e valami „felületesebbet" annál, mint mikor egy egész irányzatot annak alapján ítélnek meg, amit ennek az irányzatnak a képviselői maguk mondanak magukról? Elképzelhetünk-e valami felületesebbet annál, mint a párt fejlődésének két különböző, sőt egymással homlokegyenest ellenlkező típusáról vagy útjáról szóló szüntelen „moralizálás" („Rabocseje Gyelo" 34-35. old.)? Lám, a német szociáldemokraták elismerik a kritika teljes szabadságát, a franciák viszont nem, és éppen az ő példájuk mutatja teljes egészében „a türelmetlenség káros voltát".

Éppen B. Kricsevszkij példája mutatja - feleljük erre mi -, hogy néha olyan emberek nevezik magukat marxistáknak, akik a történelmet a szó szoros értelmében „Ilovajszkij módján" szemlélik. Ahhoz, hogy megmagyarázzuk a német szocialista párt egységét és a francia szocialista párt szétdaraboltságát, egyáltalán nem szükséges a két ország történelmének sajátosságaiban turkálni, szembeállítani egymással a katonai félabszolutizmus és a köztársasági parlamentarizmus viszonyait, egyáltalán nem szükséges a kommün és a szocialistaellenes kivételes törvény következményeit vizsgálgatni, összevetni a gazdasági életet és a gazdasági fejlődést, és visszaemlékezni arra, hogy „a német szociáldemokrácia példátlan növekedését" nyomonkísérte a szocializmus történetében példátlan energiával folytatott harc minden elméleti (Mülberger, Dühring*, a katedra-szocialisták) és taktikai (Lassalle) eltévelyedés ellen stb. stb. Mindez felesleges! A franciák azért veszekednek, mert türelmetlenek, a németek egységesek, mert derék fiúk.

És jegyezzék meg: ezzel a páratlanul mély bölcseséggel „hárítják el" azt a tényt, amely teljesen rácáfol a bernsteinisták védelmezésére. Azt a kérdést, hogy vajjon a proletariátus osztályharcának talaján állnak-e a bernsteinisták, végérvényesen és megmásíthatatlanul csak a történelmi tapasztalat alapján lehet eldönteni. Következésképpen ebben a tekintetben éppen Franciaország példája a legfontosabb, mert ez az egyetlen ország, ahol a bernsteinisták - német kollégáik (és részben az orosz opportunisták: v. ö. „Rabocseje Gyelo", 2-3. sz. 83-84. old.) élénk helyeslése mellett - megkísérelték, hogy önállóan talpra álljanak. A franciák „engesztelhetetlenségére" való hivatkozás - eltekintve (nozdrjovi61 értelemben vett) „történelmi" jelentőségétől - nem egyéb, mint igen kellemetlen tényeknek haragos szavakkal való elkenésére irányuló kísérlet.

De mi még a németeket sem akarjuk odaajándékozni Kricsevszkijnek és a „kritika szabadsága" többi számos védelmezőjének. Ha a német párt még megtűri soraiban a „legmegrögzöttebb bernsteinistákat", csak annyiban tűri meg őket, amennyiben alávetik magukat a hannoveri határozatnak62, amely határozottan elvetette Bernstein „módosításait", és a lübecki határozatnak63, amely (bármennyire diplomatikus is) nyíltan figyelmezteti Bernsteint. Az még csak vitatható a német párt érdekei szempontjából, hogy helyénvaló volt-e a diplomácia, hogy jobb-e az adott esetben a rossz béke, mint a jó veszekedés, egyszóval lehetnek nézeteltérések abban, hogy így vagy úgy célszerűbb-e elvetni a bernsteinizmust, de lehetetlen nem látni azt a tényt, hogy a német párt két ízben is elvetette a bernsteinizmust. Aki tehát azt hiszi, hogy a németek példája igazolja azt a tételt, hogy „a legmegrögzöttebb bernsteinisták is a proletariátus gazdasági és politikai felszabadulásáért folyó osztályharcának talaján állnak", az egyáltalán nem látja, mi történik körülötte.

Sőt mi több, a „Rabocseje Gyelo", mint már megjegyeztük, az orosz szociáldemokráciával szemben „a kritika szabadságát'' követeli és a bernsteinizmust védelmezi. Nyilván arra a meggyőződésre jutott, hogy igazságtalanul bántottuk „kritikusainkat" és bernsteinistáinkat. Dehát kiket? kicsoda? hol? mikor? miben állt tulajdonképpen az igazságtalanság? - Erről hallgat a „Rabocseje Gyelo"; soha egyetlen orosz kritikust vagy bernsteinistát sem említ! Itt csak két feltevés lehetséges. Vagy maga a „Rabocseje Gyelo" az igazságtalanul megbántott fél (ezt igazolja az, hogy a tizedik szám mindkét cikkében csak azokról a bántalmakról van szó, amelyek a „Zarja" és az „Iszkra" részéről érték a „Rabocseje Gyeló"-t). Akkor mivel magyarázható az a furcsaság, hogy a „Rabocseje Gyelo", amely mindig oly konokul megtagadott mindennemű szolidaritást a bernsteinizmussal, nem tudta védeni magát anélkül, hogy ne szólt volna egy-két jó szót a „legmegrögzöttebb bernsteinisták" és a kritika szabadsága érdekében? Vagy pedig másokat bántottak meg igazságtalanul. Akkor vajjon mi lehet az oka annak, hogy hallgatnak róluk?

Látjuk tehát, hogy a „Rabocseje Gyelo" most is azt a bujócskát folytatja, amelyet (mint alább ki fogjuk mutatni) kezdettől fogva játszott. Aztán vegyük csak szemügyre, hogyan fest az annyira dicsőített „kritikai szabadságnak" ez az első gyakorlati alkalmazása. A valóságban legott kitűnt, hogy a „kritika szabadsága" minden kritika hiányát, sőt általában az önálló ítélet hiányát jelenti. Ugyanaz a „Rabocseje Gyelo", amely úgy hallgat az orosz bernsteinizmusról, mintha (Sztarover65 találó kifejezése szerint) valami titkos betegség lenne, ennek a betegségnek orvoslására a betegség német válfaja ellen írt legutolsó német recept egyszerű lemásolását javasolja! A kritika szabadsága helyett: szolgai utánzás . . . sőt még ennél is rosszabb: majmolás! A modern nemzetközi opportunizmus azonos szociális és politikai tartalma más és más változatban bukkan elő a nemzeti sajátosságoknak megfelelően. Az egyik országban az opportunisták csoportja már régen külön zászló alatt lépett fel, a másikban az opportunisták nem törődtek az elmélettel s gyakorlatilag a radikális szocialisták politikáját folytatták, a harmadikban a forradalmi párt egyes tagjai átszöktek az opportunizmus táborába, és céljukat nem az elvekért és az új taktikáért folytatott nyílt harccal igyekeznek elérni, hanem saját pártjuk fokozatos, észrevétlen és - ha szabad így mondanom - büntetlen züllesztésével, a negyedikben ugyanilyen renegátok a politikai rabszolgaság homályában és a „legális" és „illegális" tevékenység egészen eredeti kapcsolata mellett alkalmazzák ugyanezeket a módszereket stb. Aki azonban arról beszél, hogy a kritika és a bernsteinizmus szabadsága a feltétele az orosz szociáldemokraták egyesülésének, és ugyanakkor nem vizsgálja, hogy voltaképpen miben nyilvánult meg, és milyen különleges gyümölcsöket termett az orosz bernsteinizmus, az csak azért beszél, hogy semmit se mondjon.

Kíséreljük meg hát, hogy magunk mondjuk el azt - ha csak néhány szóban is -, amit a „Rabocseje Gyelo" nem akart elmondani (vagy talán nem is tudott megérteni).

 

 

 

A kritika Oroszországban

 

 

 

A szótanforgó kérdés tekintetében Oroszországnak az a legfőbb sajátossága, hogy egyrészt már az ösztönös munkásmozgalom legelején, másrészt amint a haladó közvélemény a marxizmus felé fordult, nyilvánvalóan különböző elemek egyesültek közös lobogó alatt a közös ellenfél (az elavult társadalmi és politikai világnézet66) elleni harcra. A „legális marxizmus" mézesheteiről beszélünk. Ez általában rendkívül eredeti jelenség volt, amelynek még a lehetőségében sem hitt volna senki a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek elején. Egy önkényuralmi országban, ahol teljesen béklyóba verték a sajtót, az ádáz politikai reakció korszakában, amikor minden politikai elégedetlenkedést és tiltakozást már csirájában üldözőbe vettek, hirtelen utat tört a cenzúrázott irodalomban a forradalmi marxizmus elmélete, - ezópuszi, de minden „érdeklődő" számára érthető nyelven. A kormány megszokásból csak a (forradalmi) narodnyikság elméletét tartotta veszélyesnek, s mint rendesen, most sem vette észre annak belső fejlődését, s örült minden ellene irányuló kritikának. Mire a kormány észbekapott, mire a cenzorok és csendőrök nehézkes hada kiszimatolta az új ellenséget és rávetette magát, addig nem kis idő telt el (orosz mértékünkkel mérve). Ez alatt az idő alatt pedig sorra jelentek meg a marxista könyvek, marxista folyóiratok és ujságok indultak, jóformán mindenki marxista lett, hízelegtek a marxistáknak, udvaroltak a marxistáknak, a kiadók el voltak ragadtatva a marxista könyvek meglepő kelendóségétől. Teljesen érthető, hogy ebben a kábító légkörben nem egy kezdő marxista „író" akadt, akinek „fejébe szállt a dicsőség...".

Most már nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a szakasz a múlté. Egyáltalán nem titok, hogy a marxizmus rövidéletű virágzását irodalmunk felszínén a szélsőséges elemeknek az igen mérsékelt elemekkel kötött szövetsége idézte elő. Az utóbbiak tulajdonképpen burzsoá-demokraták voltak és némelyek már a „szövetség" kettészakadása előtt is erre a megállapításra jutottak (amit a mérsékelt elemek későbbi „kritikai" fejlődése szemmelláthatóan igazolt).

De ha ez így van, akkor a későbbi „zűrzavarért" nem éppen a forradalmi szociáldemokratákat terheli-e a legnagyobb felelősség, akik szövetségre léptek a leendő „kritikusokkal"? Ezt kérdezik olykor és mindjárt igennel válaszolnak is rá azok, akik túlságosan egyszerűen látják a dolgot. De ezeknek egyáltalán nincs igazuk. Csak az félhet az ideiglenes szövetségektől, mégha megbízhatatlan emberekkel kötik is őket, aki nem bízik önmagában. Egyetlen politikai párt sem lehet meg ilyen szövetségek nélkül. A legális marxistákkal való egyesülés pedig az orosz szociáldemokráciának mintegy első igazi politikai szövetsége volt. Ennek a szövetségnek köszönhettük, hogy meglepően gyors győzelmet arattunk a narodnyikságon, és hogy a marxizmus eszméi (bár vulgarizált formában) rendkívül széles körben elterjedtek. Amellett ezt a szövetséget nem is minden „feltétel" nélkül kötöttük meg. Bizonyíték: a cenzúra által 1895-ben elégetett „Adalékok Oroszország gazdasági fejlődésének kérdéséhez" c. marxista gyüjtemény68. Ha a legális marxistákkal kötött irodalmi megegyezést politikai szövetséghez lehet hasonlítani, akkor ez a könyv politikai szerződéshez hasonlítható.

A szakítást természetesen nem az okozta, hogy a „szövetségesek" burzsoá demokratáknak bizonyultak. Ellenkezőleg, ennek az utóbbi irányzatnak képviselői természetes és kívánatos szövetségesei a szociáldemokráciának, amennyiben a szociáldemokráciának azokról a demokratikus feladatairól van szó, amelyeket Oroszország jelenlegi helyzete állit előtérbe. De az ilyen szövetségnek elengedhetetlen feltétele az, hogy a szocialisták akadálytalanul feltárhassák a munkásosztály előtt a munkásosztály érdekeinek és a burzsoázia érdekeinek kibékíthetetlen ellentétét. A bernsteinizmus és a „kritikai" irányzat azonban, amelyhez szívvel-lélekkel csatlakozott a legális marxisták többsége, lehetetlenné, tette ezt, és a szocialista öntudat megrontására törekedett azzal, hogy elposványosította a marxizmust, a társadalmi ellentétek tompulásának elméletét hirdette, esztelenségnek nyilvánította a szociális forradalom és a proletárdiktatúra eszméjét, a munkásmozgalmat és az osztályharcot szűk trade-unionizmusra és apró, fokozatos reformokért folyó „realisztikus" harcra redukálta. Ez pedig teljesen egyértelmű volt a burzsoá demokrácia álláspontjával, amely tagadja a szocializmus önállóságra való jogát, tehát a létjogosultságát is; gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy a kezdődő munkásmozgalmat a liberálisok uszályává igyekeztek változtatni.

Természetes, hogy ilyen körülmények között elengedhetetlen volt a szakítás. De a szakítás nálunk azt jelentette, hogy a szociáldemokratákat egyszerűen kitessékelték a széles körben elterjedt, mindenki számára legkönnyebben hozzáférhető „legális" irodalomból. Ebben nyilvánult meg Oroszország „eredeti" sajátossága. A legális irodalomban a „kritika zászlaja" mellé szegődött „egykori marxisták" sáncolták el magukat, akik szinte monopóliumot kaptak a marxizmus „szétzúzására". „Le az ortodoxiával", „Éljen a kritika szabadsága" - ezek a jelszavak (melyeket most a „Rabocseje Gyelo" ismételget) egyszerre divatos jelszavakká váltak, s hogy ennek a divatnak a cenzorok és a csendőrök sem tudtak ellenállni, az abból is látható, hogy Bernstein nevezetes (hérosztratoszi nevezetességű) könyve három orosz kiadást ért meg, vagy hogy Bernstein, Prokopovics úr stb. könyveit Zubatov ajánlotta („Iszkra" 10. sz.). A szociáldemokratákra most az új áramlat elleni harc feladata hárult, amely már önmagában is nehéz feladat volt, de merőben külső akadályok még sokkal jobban megnehezítették. És ez az áramlat nem szorítkozott csupán az irodalom területére. A „kritika" felé fordulással együtt járt az, hogy a szociáldemokrata gyakorlati funkcionáriusok között érezhetővé vált az „ökonomizmushoz" való vonzódás.

Hogy miként keletkezett és fejlődött tovább a legális kritika és az illegális ökonomizmus kapcsolata és kölcsönös függése, ez az érdekes kérdés külön cikk tárgya lehetne. Ehelyütt elég, ha megállapítjuk, hogy ez a kapcsolat kétségkívül fennáll. A hírhedt „Credo" éppen azzal érdemelte ki hírnevét, hogy ezt a kapcsolatot nyíltan megfogalmazta, és kifecsegte az „ökonomizmus" politikai alaptendenciáját: a munkások folytassanak gazdasági harcot (szabatosabb volna így mondani trade-unionista harcot, mert az utóbbi a specifikus munkáspolitikát is felöleli), a marxista értelmiség pedig olvadjon össze a liberálisokkal, hogy velük együtt folytassa a politikai „harcot". A „nép között" végzett trade-unionista munka e feladat első felének, a legális kritika e feladat második felének végrehajtását jelentette. Ez a nyilatkozat oly nagyszerű fegyvernek bizonyult az ökonomizmus ellen, hogy ha a „Credo" nem lenne, érdemes lett volna kitalálni.

A „Credo" nem kitalálás, de szerzőinek hozzájárulása nélkül, sőt talán akaratuk ellenére került nyilvánosságra. Legalábbis e sorok írójának, akinek szintén része volt abban, hogy ezt az új „programmot" napvilágra hozták, sok panaszt és szemrehányást kellett hallania amiatt, hogy a szónokok nézeteinek hevenyészve összefoglalt tartalmát másolatokban terjesztették, elnevezték „Credó"-nak, sőt még a sajtóba is bekerült a tiltakozással együtt! Azért említjük meg ezt az epizódot, mert az oroszországi ökonomizmusnak egyik igen érdekes vonását fedi fel: a nyilvánosságtól való irtózást. Nem csupán a „Credo" szerzőire jellemző ez, hanem általában az egész ökonomizmusra; elárulja ezt a „Rabocsaja Miszl" is, az ökonomizmus legnyíltabb és legbecsületesebb szószólója, meg a „Rabocseje Gyelo" is (amely felháborodott azon, hogy „ökonomista" írásokat közöltek a „Vademecum"-ban), meg a Kievi Bizottság is, amely két évvel ezelőtt nem volt hajlandó megengedni, hogy „profession de foi"-ját közzétegyék a cáfolatával együtt, és az ökonomizmus sok más képviselője is.

Hogy a kritika szabadságának hívei ennyire félnek a kritikától, azt nem lehet csupán ravaszkodással magyarázni (bár olykor kétségtelenül közrejátszik a ravaszkodás is; meggondolatlanság volna az ellenfél támadásának kitenni az új irányzat még meg sem erősödött fiatal hajtásait!). Nem, az ökonomisták többsége egészen őszintén ellenséges szemmel néz (és az ökonomizmus lényegénél fogva nem is nézhet máskép) mindenféle elméleti vitát, frakciós nézeteltérést, általánosabb jelentőségű politikai kérdést, a forradalmárok megszervezésére irányuló tervet stb. „Hagyjuk mindezt a külföldre!" - mondta nekem egyszer egy eléggé következetes ökonomista, és ezzel annak az igen elterjedt (és megint csak merőben trade-unionista) véleménynek adott kifejezést, hogy a mi dolgunk a munkásmozgalom, az itteni, helybeli munkásszervezetek, - minden egyéb a doktrinérek kieszelése, az „ideológia túlbecsülése", ahogy az „Iszkra" 12. számában megjelent levél írói írták, egy nótát fújva a „Rabocseje Gyelo" 10. számával.

Most az a kérdés: ha az orosz „kritikának" és az orosz bernsteinizmusnak ilyen sajátosságai vannak, mit kellett volna tenniök azoknak, akik nemcsak fogadkozásokkal, hanem valóban fel akarták venni a harcot az opportunizmus ellen? Először is gondoskodniok kellett volna arról, hogy újra meginduljon az az elméleti munka, amely éppen csak megindult a legális marxizmus korszakában, s most ismét az illegális funkcionáriusokra hárul; e nélkül a munka nélkül nem fejlődhetett eredményesen a mozgalom. Másodszor: erélyesen harcba kellett volna szállniok a legális „kritikával", amely romboló munkájával megfertőzte az elméket. Harmadszor: erélyesen fel kellett volna lépniök a gyakorlati mozgalomban észlelhető zűrzavar és ingadozás ellen, leleplezve és visszautasítva minden olyan kísérletet, amely tudatosan vagy öntudatlanul programurunk és taktikánk degradálására irányult.

Köztudomású, hogy a „Rabocseje Gyelo" sem az első, sem a második, sem a harmadik feladatot nem teljesítette, s ezt a közismert igazságot az alábbiakban még részletesen meg kell világítanunk a legkülönbözőbb szempontokból. Most csak azt akarjuk kimutatni, hogy a „kritika szabadságának" követelése milyen kiáltó ellentétben áll hazai kritikánk és az orosz ökonomizmus sajátosságaival. Valóban, olvassák csak el a „Külföldi Orosz Szociáldemokraták Szövetségének" azt a határozatát, amelyben jóváhagyta a „Rabocseje Gyelo" álláspontját:

„A szociáldemokrácia további eszmei fejlődése érdekében feltétlenül szükségesnek tartjuk a szociáldemokrata elmélet kritikájának szabadságát a pártirodalomban, amennyiben a kritika nem ellenkezik ennek az elméletnek osztály- és forradalmi jellegével" („Két kongresszus", 10. old.).

A megokolás pedig így hangzik: a határozat „első része egybevág a lübecki pártkongresszusnak a Bernstein-ügyben hozott határozatával..." Együgyűségükben észre sem veszik a „szövetségesek", hogy ezzel a másolással milyen testimonium paupertatis-t (szegénységi bizonyítványt) állítanak ki magukról! . . „de . . . a második része jobban korlátozza a kritika szabadságát, mint a lübecki pártkongresszus".

A „Szövetség" határozata tehát az orosz bernsteinisták ellen irányul? Különben merő képtelenség volna Lübeckre hivatkozni! De nem igaz, hogy a „Szövetség" határozata „jobban korlátozza a kritika szabadságát". A németek hannoveri határozatukban pontról pontra éppen azokat a módosításokat vetették el, amelyeket Bernstein ajánlott, lübecki határozatukban pedig Bernsteint személyesen is megintették, névszerint említve őt a határozatban. Ezzel szemben a mi „szabad" utánzóink egy árva szóval sem utalnak a speciálisan orosz „kritika" és az orosz ökonomizmus egyetlen megnyilvánulására sem, de azzal, hogy hallgatnak róla és pusztán az elmélet osztály- és forradalmi jellegére hivatkoznak, sokkal tágabb teret engednek mindenféle hamis magyarázatnak, különösen akkor, ha a „Szövetség" „az úgynevezett ökonomizmust" nem hajlandó opportunizmusnak tekinteni („Két kongresszus", 8. old. az 1. ponthoz). De ezt csak mellesleg. A fő az, hogy a német opportunistáknak a forradalmi szociáldemokratákkal szemben elfoglalt álláspontja homlokegyenest ellenkezik az oroszországi opportunisták álláspontjával. Németországban a forradalmi szociáldemokraták, mint ismeretes, fenn akarják tartani azt, ami van: fenn akarják tartani a régi programmot és taktikát, amelyet mindenki ismer és a sok évtizedes tapasztalat minden részletében megvilágított. Ezzel szemben a „kritikusok" változtatásokat akarnak, és mivel ezek a kritikusok elenyésző kisebbségben vannak, revizionista törekvéseikben pedig nagyon bátortalanok, érthető, hogy a többség csupán az „újítások" rideg visszautasítására szorítkozik. Nálunk, Oroszországban viszont a kritikusok és az ökonomisták akarják fenntartani azt, ami van a „kritikusok" azt akarják, hogy továbbra is marxistáknak tartsák őket, és biztosítsák számukra azt a „kritikai szabadságot", amelyet minden tekintetben élveztek (mert voltaképpen soha semmiféle pártköteléket nem ismertek el*, de meg nem is volt nálunk olyan általánosan elismert pártszerv, amely a kritika szabadságát, ha csak tanáccsal is, „korlátozhatta" volna); az ökonomisták azt akarják, hogy a forradalmárok ismerjék el „a jelenlegi mozgalom teljesjogúságát" („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 25. old.), vagyis a „törvényes voltát" annak, ami létezik; hogy az „ideológusok" ne próbálják „letéríteni" a mozgalmat arról az útról, amelyet „az anyagi elemek és az anyagi környezet kölcsönhatása szab meg" („Levél" az „Iszkra" 12. számában); hogy azt a harcot ismerjék el kívánatosnak, „amelyet a munkásoknak az adott körülmények között egyedül lehetséges folytatniok", lehetségesnek pedig azt a harcot ismerjék el, „amelyet az adott pillanatban a valóságban folytatnak" .(„A «Rabocsaja Miszl» külön melléklete" 14. old.). Ezzel szemben mi, forradalmi szociáldemokraták elégedetlenek vagyunk azzal, hogy így meghódolnak az ösztönösség előtt, vagyis az előtt, ami „az adott pillanatban" van; mi azt követeljük, hogy változtassák meg az utóbbi években uralkodó taktikát, kijelentjük, hogy „mielőtt egyesülnénk, és ahhoz hogy egyesüljünk, előbb határozottan és félreérthetetlenül el kell határolnunk magunkat" (az „Iszkra" kiadásáról szóló nyilatkozatból)7. Egyszóval a németek megmaradnak amellett, ami van, és elvetik a változtatásokat; mi a meglevő megváltoztatását követeljük, nem akarunk meghódolni az előtt, ami van, és nem vagyunk hajlandók megbékülni vele.

Ezt a „csekély" különbséget észre sem vették a német határozatok „szabad" lemásolói!

Engels az elméleti harc jelentőségéről

 

„Dogmatizmus, doktrinérség", „a párt megcsontosodása elkerülhetetlen büntetés a gondolat erőszakos megkötözéséért" - ezek azok az ellenségek, amelyek ellen a „kritika szabadságának" bajnokai oly vitézül harcbaszállnak a „Rabocseje Gyeló"-ban. Nagyon örülünk, hogy ez a kérdés napirendre került, és csak az lenne a javaslatunk, hogy egészítsék ki még egy másik kérdéssel:

Kik legyenek a bírák?

Két nyilatkozat van előttünk, mindkettő irodalmi kiadványokról. Az egyik az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége időszaki lapjának, a «Rabocseje Gyeló»-nak a programtuja" (lenyomat a „Rabocseje Gyelo" 1. számából). A másik pedig „közlemény a «Munka Felszabadítása» csoport kiadói tevékenységének felújításáról". Mindkettő 1899-ben kelt, amikor „a marxizmus válsága" már régen napirenden volt. És mit látunk? Az első nyilatkozatban hiába keresnénk utalást erre a jelenségre, hiába keresnők a határozott kifejtését annak, hogy az új lap milyen álláspontra kíván helyezkedni ebben a kérdésben. Az elméleti munkáról és az adott időpontban elodázhatatlan feladatairól egy árva szó sincs, sem ebben a programmban, sem a „Szövetség" 1901. évi harmadik kongresszusán elfogadott kiegészítésben („Két kongresszus", 15-18. old.). Ez alatt az idő alatt a „Rabocseje Gyelo" szerkesztősége figyelmen kívül hagyta az elméleti kérdéseket, noha azok az egész világ szociáldemokratáit élénken foglalkoztatták.

Ezzel szemben a másik nyilatkozat mindenekelőtt rámutat arra, hogy az utóbbi években megcsappant az érdeklődés az elmélet iránt, nyomatékosan követeli, hogy „éber figyelemmel foglalkozzunk a proletariátus forradalmi mozgalmának elméleti oldalával" és felszólít, hogy „kíméletlenül bíráljuk" a mozgalmunkban lábrakapott „bernsteinista és más forradalomellenes tendenciákat". A „Zarja" megjelent számai mutatják, hogyan valósítottuk meg ezt a programmot.

Látjuk tehát, hogy a gondolkodás megcsontosodása stb. elleni nagyhangú szólamok csak az elméleti gondolkodás fejlesztése terén észlelhető nemtörődömséget és tehetetlenséget takargatják. Az orosz szociáldemokraták példája különösen szemléltetően illusztrálja azt az általános európai jelenséget (amelyet már a német marxisták is régen megállapítottak), hogy a hírhedt kritikai szabadság nem az egyik elméletnek másikkal való felváltását jelenti, hanem minden egységes és átgondolt elmélet hiányát, eklekticizmust és elvtelenséget. Aki csak valamelyest is ismeri mozgalmunk valóságos állapotát, annak látnia kell, hogy a marxizmus széleskörű elterjedésével együtt bizonyos mértékben süllyedt az elméleti színvonal.

A mozgalomhoz gyakorlati jelentősége és gyakorlati sikerei folytán nagyszámban csatlakoztak olyanok is, akiknek nagyon kevés vagy egyáltalán semmi elméleti előképzettségük nem volt. Megítélhető ebből, hogy milyen tapintatlanságot árul el a „Rabocseje Gyelo", amikor nagy diadallal kivágja Marxnak azt a mondását, hogy „a valóságos mozgalom egyetlen lépése többet ér tucatnyi programmnál". Ezeknek a szavaknak ismételgetése az elméleti zűrzavar korszakában ugyanolyan tapintatlanság, mintha valaki egy temetési menet láttára azt kiáltaná: „Adjon isten minden jót, diófából koporsót!" Hiszen Marxnak ezek a szavai a gothai programmról írt leveléből valók, amelyben élesen elítéli az elvek megfogalmazásánál megtűrt eklekticizmust: ha már egyesülnötök kell - írta Marx a párt vezetőinek -, akkor kössetek megállapodásokat a mozgalom gyakorlati céljainak megvalósítása érdekében, de ne tűrjetek alkut az elvek tekintetében, ne tegyetek elméleti „engedményeket". Ez volt Marx gondolata, nálunk pedig akadnak emberek, akik az ő nevében igyekeznek kisebbíteni az elmélet jelentőségét!

Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a gondolatot olyan időben, amikor az opportunizmus divatos hirdetése a gyakorlati tevékenység legszűkebb formáiért való lelkesedéssel párosul. De az orosz szociáldemokráciára nézve még fokozottabb jelentősége van az elméletnek három okból, amelyről gyakran megfeledkeznek. Először: pártunk még csak kialakulóban van, még csak most formálja ki arculatát és még korántsem számolt le végleg a forradalmi gondolat más irányzataival, amelyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy letérítik a mozgalmat a helyes útról. Sőt mi több, a nem-szociáldemokrata forradalmi irányzatok éppen a legutóbbi időben kaptak erőre (mint Akszelrod már régen megjósolta az ökonomistáknak). Ilyen körülmények között egy első pillanatra „jelentéktelennek" látszó hiba is a legszomorúbb következményekkel járhat, s csak rövidlátó emberek tarthatják időszerűtlennek és feleslegesnek a frakciós vitákat és az árnyalatok szigorú megkülönböztetését. Az egyik vagy a másik „árnyalat" megszilárdulása sok-sok évre eldöntheti az orosz szociáldemokrácia jövőjét.

Másodszor: a szociáldemokrata mozgalom lényegénél fogva nemzetközi. Ez nemcsak azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nemzeti sovinizmus ellen. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha elsajátítja és alkalmazza más országok tapasztalatait. Ehhez azonban nem elegendő e tapasztalatok egyszerű ismerete vagy a legújabb határozatok egyszerű lemásolása. Ahhoz is értenünk kell, hogy bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat. Akinek van némi fogalma arról, hogy milyen óriásira nőtt és mennyire szerteágazott a modern munkásmozgalom, az tudja, hogy e feladat végrehajtásához mennyi elméleti erő, mennyi politikai (és forradalmi) tapasztalat szükséges.

Harmadszor: az orosz szociáldemokrácia nemzeti feladatai olyanok, aminők még nem álltak a világ egyetlen szocialista pártja előtt sem. Alább beszélnünk kell majd azokról a politikai és szervezési kötelességekről, amelyeket ez a feladat, az egész népnek az önkényuralom igájából való kiszabadítása, ró ránk. Most csak arra akarunk rámutatni, hogy az élenjáró harcos szerepét csak az a párt tudja betölteni, amelyet élenjáró elmélet vezet. S hogy az olvasó csak némileg is konkrét fogalmat alkosson arról, hogy ez mit jelent, gondoljon vissza az orosz szociáldemokrácia olyan előfutáraira, mint Gercen, Belinszkij, Csernisevszkij és a hetvenes évek forradalmárainak ragyogó gárdája, gondoljon az orosz irodalom világraszóló jelentőségére, amelyre most tesz szert, gondoljon... de ez is elég!

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi az elmélet jelentősége a szociáldemokrata mozgalomban, idézzük Engelsnek 1874-ben írt megjegyzéseit. Engels a szociáldemokrácia nagy harcának nem két formáját ismeri el (a politikait és a gazdaságit), mint nálunk szokásos, hanem hármat: a politikai és a gazdasági harccal egy sorba állítja az elméleti harcot. Engels megjegyzései, amelyeket a gyakorlatilag és politikailag megerősödött német munkásmozgalomnak adott útravalóul, olyan tanulságosak a mostani kérdések és viták szempontjából, hogy az olvasó, reméljük, nem neheztel meg ránk a „Der deutsche Bauernkrieg" c. brosúra előszavából vett hosszú idézetért (ez a brosúra már régóta a legnagyobb bibliográfiai ritkaságok közé tartozik):

„A német munkásoknak két lényeges előnyűk van Európa többi országának munkásaival szemben. Először, hogy Európa leginkább elméleti népéhez tartoznak és megőrizték azt az elméleti érzéket, amely szinte teljesen kiveszett Németország úgynevezett «művelt» osztályaiból. A német tudományos szocializmus, az egyedüli tudományos szocializmus, amely valaha is létezett, sohasem jött volna létre, ha nem előzte volna meg a német filozófia, különösen Hegel filozófiája. Ha a munkásokban nem volna elméleti érzék, ez a tudományos szocializmus sohasem vált volna annyira vérükké, mint ahogy a valóságban történt. És hogy ez milyen mérhetetlenül nagy előny, megmutatja egyrészt az a minden elmélettel szemben tanusított közöny, amely egyik legfőbb oka annak, hogy az angol munkásmozgalom az egyes szakmák nagyszerű szervezettsége ellenére is oly lassan halad előre, másrészt pedig az a dezorganizáció és zűrzavar, amelyet a proudhonizmus okozott, - a franciáknál és belgáknál eredeti formájában, a spanyoloknál és olaszoknál pedig még torzabb, bakunista formában.
A másik előny abban áll, hogy a németek időrendben csaknem utolsókként jelentek meg a munkásmozgalomban. Amint a német elméleti szocializmus sohasem fogja elfelejteni, hogy Saint-Simonnak; Fourier-nek és Owennek, három olyan embernek a vállán áll, akik tanaiknak minden fantasztikus volta és minden utópizmusa ellenére is minden idők legjelentékenyebb elméi közé tartoznak, és zseniálisan megsejtettek számtalan olyan dolgot, amelyek helyességét most bizonyítjuk be tudományosan, éppúgy a német gyakorlati munkásmozgalomnak sem szabad soha elfelejtenie, hogy az angol és a francia mozgalom vállán fejlődött ki, azok drágán szerzett tapasztalatait egyszerűen a maga javára fordíthatja, s most már elkerülheti azok akkoriban többnyire elkerülhetetlen hibáit. Hol tartanánk most az angol trade-unionok és a francia munkások politikai harcai nélkül, a nélkül az óriási lökés nélkül, amelyet különösen a Párizsi Kommün adott?
El kell ismerni, hogy a német munkások ritka hozzáértéssel aknázták ki helyzeti előnyüket. Mióta munkásmozgalom van, elsőízben folyik a harc tervszerűen mindhárom irányban, először hangolják össze és kapcsolják egybe az elméleti, a politikai és a gyakorlati-gazdasági harcot (a tőkésekkel szemben kifejtett ellenállást). Ebben a mondhatni koncentrikus támadásban rejlik a német mozgalom ereje és legyőzhetetlensége.

A német munkások egyrészt előnyös helyzetüknél fogva, másrészt az angol mozgalom szigeti sajátosságai és a francia mozgalom erőszakos elnyomása következtében ezidőszerint a proletárharc élére kerültek. Hogy az események meddig hagyják őket ezen a megtisztelő helyen, azt nem lehet előre megmondani. De ameddig megtartják helyüket, remélhetőleg méltó módon fogják betölteni. Ehhez megkettőzött erőfeszítésre van szükség a harc és az agitáció minden területén. Különösen a vezérek kötelessége, hogy egyre tisztábban lássanak minden elméleti kérdést, egyre jobban felszabadítsák magukat a régi világnézettel összefüggő hagyományos frázisok befolyása alól és mindig tartsák szem előtt, hogy a szocializmus, amióta tudomány lett, megköveteli, hogy tudományként foglalkozzanak vele, vagyis hogy tanulmányozzák. Az így szerzett egyre tisztultabb belátást fokozott buzgalommal kell terjeszteni a munkástömegek között, és egyre tömörebbé kell kovácsolni a párt szervezetét és a szakszervezeteket . . .

. . . Ha a német munkások így haladnak majd előre, akkor, ha nem is éppen a mozgalom élén fognak menetelni - a mozgalomnak egyáltalán nem érdeke, hogy egy bizonyos nemzet munkásai haladjanak az élén -, de tiszteletreméltó helyet fognak elfoglalni az arcvonalon és teljes fegyverzetben fognak állni, ha váratlanul súlyos megpróbáltatások vagy hatalmas események fokozott bátorságot, fokozott elszántságot és tetterőt követelnek tőlük".
Engels szavai prófétai szavaknak bizonyultak. Néhány évvel később a német munkásokat váratlanul súlyos megpróbáltatás érte: a szocialistaellenes kivételes tőrvény. És a német munkások csakugyan teljes fegyverzetben fogadták ezeket a megpróbáltatásokat és győzedelmesen kiállták a próbát.

Az orosz proletariátusra hasonlíthatatlanul nagyobb megpróbáltatások várnak: olyan szörnyeteggel kell megbirkóznia, amelyhez képest egy alkotmányos országban hozott kivételes törvény valóban csak csekélységnek látszik. Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk tűzött, a legforradalmibb minden más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül. Ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb védőbástyájának lerombolása az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné. És mi joggal számítunk rá, hogy kivívjuk ezt a megtisztelt címet, amelyre már elődeink, a hetvenes évek forradalmárai rászolgáltak, ha ugyanolyan odaadó elszántsággal és energiával tudjuk lelkesíteni ezerszerte szélesebb és mélyebb mozgalmunkat.

 

 

A tömegek ösztönössége és a szociáldemokrácia tudatossága

 

 

Azt mondottuk, hogy mozgalmunkat, amely sokkal szélesebb és mélyebb a hetvenes évek mozgalmánál, ugyanolyan odaadó elszántsággal és energiával kell lelkesíteni, mint akkor. Valóban, eddig, úgy hiszem, még senki sem vonta kétségbe, hogy a mai mozgalom ereje a tömegek (és főleg az ipari proletariátus) öntudatra ébredése, gyengesége pedig a vezető forradalmárok fogyatékos tudatossága és kezdeményező képessége.

A legutóbbi időben azonban olyan meglepő felfedezésre jutottak, amely felforgatással fenyegeti a szótanforgó kérdés terén uralkodó összes eddigi nézeteket. Ezt a felfedezést a „Rabocseje Gyelo'' tette, amely az „Iszkrá"-val és „Zarjá"-val való vitájában nem szorítkozott csupán részleges ellenvetésekre, hanem az „általános nézeteltérést" egy mélyebb okra, „az ösztönös és a tudatosan «tervszerű» elem viszonylagos jelentőségének különböző értékelésére" próbálta visszavezetni. A „Rabocseje Gyelo" vádpontja így hangzik: „Lebecsülik a fejlődés objektív vagy ösztönös elemének jelentőségét"*. Mi azt mondjuk erre: ha az „Iszkra" és a „Zarja" vitájának csak az lett volna az eredménye, hogy a „Rabocseje Gyeló"-t rávezette ennek az „általános nézeteltérésnek" a gondolatára, már egymagában ezzel az eredménnyel is nagyon meg lehetnénk elégedve, annyira nagyjelentőségű ez a tétel, annyira élesen rávilágít az orosz szociáldemokraták közti mai elméleti és politikai nézeteltérések lényegére.

A tudatosság és az ösztönösség viszonyának kérdése ezért igen nagy, általános érdeklődésre tarthat számot, s ezzel a kérdéssel igen részletesen kell foglalkoznunk.

 

 

 

 

 

A tömegek ösztönössége és a szociáldemokrácia tudatossága

 

Azt mondottuk, hogy mozgalmunkat, amely sokkal szélesebb és mélyebb a hetvenes évek mozgalmánál, ugyanolyan odaadó elszántsággal és energiával kell lelkesíteni, mint akkor. Valóban, eddig, úgy hiszem, még senki sem vonta kétségbe, hogy a mai mozgalom ereje a tömegek (és főleg az ipari proletariátus) öntudatra ébredése, gyengesége pedig a vezető forradalmárok fogyatékos tudatossága és kezdeményező képessége.

A legutóbbi időben azonban olyan meglepő felfedezésre jutottak, amely felforgatással fenyegeti a szótanforgó kérdés terén uralkodó összes eddigi nézeteket. Ezt a felfedezést a „Rabocseje Gyelo'' tette, amely az „Iszkrá"-val és „Zarjá"-val való vitájában nem szorítkozott csupán részleges ellenvetésekre, hanem az „általános nézeteltérést" egy mélyebb okra, „az ösztönös és a tudatosan «tervszerű» elem viszonylagos jelentőségének különböző értékelésére" próbálta visszavezetni. A „Rabocseje Gyelo" vádpontja így hangzik: „Lebecsülik a fejlődés objektív vagy ösztönös elemének jelentőségét"*. Mi azt mondjuk erre: ha az „Iszkra" és a „Zarja" vitájának csak az lett volna az eredménye, hogy a „Rabocseje Gyeló"-t rávezette ennek az „általános nézeteltérésnek" a gondolatára, már egymagában ezzel az eredménnyel is nagyon meg lehetnénk elégedve, annyira nagyjelentőségű ez a tétel, annyira élesen rávilágít az orosz szociáldemokraták közti mai elméleti és politikai nézeteltérések lényegére.

A tudatosság és az ösztönösség viszonyának kérdése ezért igen nagy, általános érdeklődésre tarthat számot, s ezzel a kérdéssel igen részletesen kell foglalkoznunk.

 

 

 

Az ösztönös fellendülés kezdete

Az előző fejezetben már említettük, hogy a kilencvenes évek derekán az orosz művelt ifjúság körében általános volt a marxizmus elméletéért való lelkesedés. Ugyanilyen általános jellegűek voltak a körülbelül ugyanebben az időben, az 1896. évi nevezetes pétervári ipari háború után lezajlott munkássztrájkok is. Az a tény, hogy a sztrájkmozgalom egész Oroszországra kiterjedt, világosan mutatta az újra fellendülő népi mozgalom elmélyülését, és ha már „ösztönös elemről" van szó, akkor természetesen éppen ezt a sztrájkmozgalmat kell elsősorban ösztönösnek elismerni. De ösztönösség és ösztönösség között különbség van. Voltak sztrájkok Oroszországban a hetvenes és a hatvanas években is (sőt már a XIX. század első felében is), amikor „ösztönösen" összerombolták a gépeket stb. Ezekhez a „lázadásokhoz" képest a kilencvenes évek sztrájkjait már „tudatosaknak" is lehet nevezni, olyan jelentős lépéssel haladt előre azóta a munkásmozgalom. Ez azt mutatja, hogy az „ösztönös elem" lényegében nem más, mint a tudatosság kezdeti formája. A primitív lázadások is már bizonyos öntudatra ébredést fejeztek ki: megrendült a munkásoknak az elnyomó rendszer szilárdságába vetett ősi hite, kezdték - nem mondom, hogy megérteni, de megérezni a kollektív ellenállás szükségességét, és félreérthetetlenül kezdtek szakítani a felsőbbség előtti rabszolgai meghunyászkodással. De ez mégis sokkal inkább a kétségbeesés és a bosszú megnyilvánulása volt, semmint harc. A kilencvenes évek sztrájkjaiban sokkal élesebben villan már fel a tudatosság: határozott követeléseket támasztanak, előre kiszámítják, melyik időpont kedvezőbb, megtárgyalják a másutt történt ismeretes eseteket és példákat stb. A lázadások csupán elnyomottak felkelései voltak, a rendszeres sztrájkok azonban már az osztályharc csírái, de éppen csak csírái. Önmagukban véve ezek a sztrájkok még nem szociáldemokrata harcok, hanem trade-unionista harcok voltak, a munkások és a munkáltatók közötti antagonizmus aktivizálódását jelezték, de a munkások még nem ébredtek és nem is ébredhettek érdekeik és az egész mai politikai és társadalmi rendszer kibékíthetetlen ellentétének tudatára, vagyis a munkásoknak még nem volt és nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk. Ilyen értelemben a kilencvenes évek sztrájkmozgalma - bármily nagy haladást jelentett is a „lázadásokhoz" képest - merőben ösztönös mozgalom volt.

Azt mondottuk, hogy a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk. Ezt a tudatot csak kívülről vihették be. Minden ország történelme arról tanuskodik, hogy a munkásosztály kizárólag saját erejéből csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni, vagyis csak azt a meggyőződést, hogy szervezetekben kell egyesülnie, hogy harcolnia kell a munkáltatók ellen, hogy a munkások érdekében álló törvényeket kell kicsikarnia a kormánytól stb.* A szocializmus tanítása ellenben filozófiai, történelmi, közgazdasági elméletekből nőtt ki, amelyeket a vagyonos osztályok művelt képviselői, értelmiségiek dolgoztak ki. A modern tudományos szocializmus megalapítói, Marx és Engels, társadalmi helyzetük szerint maguk is a polgári értelmiséghez tartoztak. Éppígy Oroszországban is a szociáldemokrácia elméleti tanítása a munkásmozgalom ösztönös növekedésétől teljesen függetlenül jött létre, mint a forradalmi szocialista értelmiség eszmei fejlődésének természetes és elkerülhetetlen eredménye. Abban az időben, vagyis a kilencvenes évek derekán ez a tanítás már nemcsak a „Munka Felszabadítása" csoport teljesen kialakult programtuja volt, hanem meghódította az oroszországi forradalmi ifjúság többségét is.

Megvolt tehát a munkástömegek ösztönös ébredése, tudatos életre és tudatos harcra ébredése, és megvolt a szociáldemokrata elmélettel felfegyverzett forradalmi ifjúság is, amely keresve kereste a kapcsolatot a munkásokkal. Emellett különösen fontos megállapítani azt a gyakran mellőzött (és aránylag kevéssé ismert) tényt, hogy ennek az időszaknak első szociáldemokratái, bár buzgón foglalkoztak gazdasági agitációval - (teljes mértékben megszívlelve „Az agitációról" című, akkor még csak kéziratban meglevő brosúra valóban hasznos útmutatásait) -, de nem tartották ezt az egyedüli feladatuknak; ellenkezőleg, kezdettől fogva előtérbe helyezték az orosz szociáldemokrácia legmesszebbmenő történelmi feladatait, s különösen az önkényuralom megdöntésének feladatát. Így például a pétervári szociáldemokratáknak az a csoportja, amelyik megalapította a „Harci Szövetséget a Munkásosztály Felszabadítására", már 1895 végén elkészítette a „Rabocseje Gyelo" c. újság első számát. Ezt a teljesen nyomdakész számot egy rajtaütés alkalmával, 1895. december 8-áról 9-érti virradó éjkel, lefoglalták a csendőrök a csoport egyik tagjánál, Anat. Aleksz. Vanyejevnél, és így a „Rabocseje Gyelo" első alakjában nem láthatott napvilágot. Ennek a lapnak a vezércikke (amelyet vagy 30 esztendő mulva talán szintén ki fog ásni egy akkori „Russzkaja Sztarina" a rendőri ügyosztály irattárából) körvonalazta Oroszország munkásosztályának történelmi feladatait, és e feladatok élére a politikai szabadság kivívását helyezte. Azután volt benne egy cikk „Min törik a fejüket minisztereink?" címmel, amely arról szólt, hogy a rendőrség szétkergette az „Írni-olvasni tudást terjesztő bizottságokat", ezenkívül több tudósítást tartalmazott, mégpedig, nemcsak Pétervárról, hanem Oroszország más helyeiről is (pl. a munkások és a rendőrség véres összetűzéséről Jaroszlavl kormányzóságban). A kilencvenes évek orosz szociáldemokratáinak ez a - ha nem tévedünk – „első kísérlete" tehát nem szűk, helyi érdekű és még kevésbbé „ökonomista" jellégű lap volt, hanem arra törekedett, hogy a sztrájkharcot egybekapcsolja az önkényuralom elleni forradalmi mozgalommal, és megnyerje a szociáldemokrácia támogatása számára mindazokat, akiket elnyomott a reakciós népbutítás politikája. Aki csak valamelyest is ismeri a mozgalom akkori állapotát, nem fog kételkedni abban, hogy a fővárosi munkásság és a forradalmi értelmiség egyaránt meleg rokonszenvvel fogadott volna egy ilyen lapot, s a lap a legszélesebb körben elterjedt volna. A vállalkozás nem sikerült, s ez csak azt bizonyította, hogy az akkori szociáldemokraták forradalmi tapasztalatok és gyakorlati képzettség híján képtelenek voltak eleget tenni az akkori idők halaszthatatlan követelményének. Ugyanezt kell mondani az „SzPB Rabocsij Lisztok"-ról és különösen az 1898 tavaszán megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt „Rabocsaja Gazetá"-járól és „Kiáltvány"-áról is. Magától értetődik, hogy eszünk ágában sincs a képzettség hiányát az akkori vezetők bűnéül felróni. De ahhoz, hogy felhasználhassuk a mozgalom tapasztalatait és gyakorlati tanulságokat vonhassunk le belőlük, teljesen tisztában kell lennünk az egyes hiányosságok okaival és jelentőségével. Ezért igen fontos megállapítanunk, hogy az 1895-1898-as években tevékenykedő szociáldemokraták egy része (sőt talán többsége) teljes joggal lehetségesnek tartotta, hogy már akkor, mindjárt az „ösztönös" mozgalom kezdetén átfogó programmal és harcos taktikával lépjen fel. Mert az a körülmény, hogy a forradalmárok többsége nem volt eléggé képzett, egészen természetes jelenség volt, s így semmi különösebb aggodalmat nem kelthetett. Ha egyszer a feladatokat helyesen tűzték ki, és megvolt a kellő energia, hogy ismételten megkíséreljék e feladatok végrehajtását, az átmeneti kudarcok nem jelentettek nagy bajt. A forradalmi tapasztalatokat és a szervezői ügyességet meg lehet szerezni. Csak meglegyen hozzá az akarat, hogy kifejlesszük magunkban a szükséges tulajdonságokat! Csak ismerjük fel világosan a fogyatékosságokat, ami forradalmi dolgokban több mint fél javulás!

De a jelentéktelen bajból nagy baj lett, amikor ez a felismerés halványulni kezdett (pedig a fentemlített csoportok vezetőiben nagyonis elevenen élt), amikor akadtak emberek - sőt még szociáldemokrata lapok is -, akik a fogyatékosságot készek voltak erénnyé avatni, sőt még azt is megkísérelték, hogy az ösztönösség előtti szolgai megalázkodásukat és meghódolásukat elméletileg indokolják. Itt az ideje, hogy megvonjuk a mérlegét ennek az irányzatnak, amelynek tartalmát az „ökonomizmus" túlságosan szűk fogalma igen pontatlanul jellemzi.

 

 

Meghódolás az ösztönösség előtt. A „Rabocsaja Miszl"

 

 

Mielőtt rátérnénk az ösztönösség előtti meghódolás irodalmi megnyilatkozásaira, meg kell emlékeznünk a következő jellemző tényről (amelyet a fentemlített forrásból tudtunk meg), s amely némileg rávilágít arra, hogyan keletkezett és mélyült el a Pétervárott tevékenykedő elvtársak körében az orosz szociáldemokrácia későbbi két irányzatának viszálya. 1897 elején A. A. Vanyejev és néhány társa a száműzés előtt résztvett egy zártkörű összejövetelen77", ahol a „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására" „öreg" és „fiatal" tagjai találkoztak. Főleg a szervezkedésről és különösen arról a „munkáspénztári alapszabályzatról" beszélgettek, amelyet végleges formájában a „Lisztok «Rabotnyika»" 9-10. száma közölt (46. old.). Az „öregek" (a „dekabristák", ahogy akkor tréfásan a pétervári szociáldemokraták nevezték őket) és egynéhány „fiatal" között (akik később a „Rabocsaja Miszl" közvetlen munkatársai lettek). azonnal éles nézeteltérés merült fel, és parázs vita kerekedett. A „fiatalok" abban a formában védelmezték az alapszabályzat fő indokait, ahogyan közzétették. Az „öregek" azt mondták, hogy nekünk egyáltalán nem erre van elsősorban szükségünk, hanem arra, hogy a „Harci Szövetség"-et a forradalmárok szilárd szervezetévé kovácsoljuk, amelynek alá kell rendelni a különböző munkáspénztárakat, a tanulóifjúság közötti propagandát szolgáló köröket stb. Magától értetődik, hogy a vitatkozók még távolról se gondoltak arra, hogy ebben a nézeteltérésben a különválás kezdetét lássák; ellenkezőleg, elszigetelt, véletlen jelenségnek tartották. De ez a tény azt mutatja, hogy az „ökonomizmus" kialakulása és elterjedése korántsem ment símán Oroszországban sem, mert az „öreg" szociáldemokraták harcoltak ellene (amiről gyakran megfeledkeznek a mostani ökonomisták). És ha ennek a harcnak többnyire nem maradtak „írásos" nyomai, ennek az az egyedüli oka, hogy a működő munkáskörök összetétele rendkívül gyakran változott, nem volt semmiféle folytonosság, és ezért a nézeteltéréseket sem rögzítették le írásban.

A „Rabocsaja Miszl" megjelenésével napvilágra került az ökonomizmus, de ez sem ment egyszerre. Konkrétan kell elképzelnünk az orosz körök zömének munkafeltételeit és rövid életét (ezt pedig csak az tudja konkrétan elképzelni, aki átélte), hogy megértsük, milyen nagy szerepe volt a véletlennek abban, hogy az új irányzat sikert aratott-e vagy kudarcot vallott egy-egy városban, és hogy miért nem tudták oly sokáig megállapítani ennek az „új valaminek" sem a hívei, sem az ellenfelei - és a szó szoros értelmében nem is volt rá lehetőségük, hogy megállapítsák -, vajjon valóban külön irányzat-e ez, vagy pedig csak egyes személyek hiányos képzettségének a kifejezője. Például a „Rabocsaja Miszl" első hektografált számairól a szociáldemokraták óriási többségének nem volt tudomása, és ha most az első szám vezércikkére hivatkozhatunk, csak azért tehetjük, mert V. I. cikkében („Lisztok «Rabotnyika»", 9-10. sz. 47. és köv. old.) újranyomtatták. V. I. persze nem mulasztotta el, hogy buzgón, sőt túlbuzgón magasztalja az új lapot, amely annyira különbözött a fentemlített ujságoktól és ujságtervezetektől*. Ez a vezércikk olyan félreérthetetlenül fejezte ki a „Rabocsaja Miszl" és általában az ökonomizmus egész szellemét, hogy érdemes vele bővebben foglalkozni.

A vezércikk rámutat arra, hogy a kékhajtókás kéz nem tartóztathatja fel a munkásmozgalom fejlődését, majd így folytatja: „...A munkásmozgalom annak köszönheti életerejét, hogy a munkás végre maga veszi kézbe sorsának intézését, kiragadva azt a vezetők kezéből", és részletesen fejtegeti ezt az alaptételt. A valóságban a vezetőket (vagyis a szociáldemokratákat, a „Harci Szövetség" szervezőit) ragadta ki a rendőrség, hogy úgy mondjuk, a munkások kezéből, - itt pedig úgy tüntetik fel a dolgot, hogy a munkások harcot folytattak e vezetők ellen és megszabadultak igájuktól! Ahelyett, hogy előre, a forradalmi szervezet megszilárdítására és a politikai tevékenység kiterjesztésére szólítottak volna, visszafelé, kizárólag trade-unionista harcra hívtak. Azt hirdették, hogy „a politikai eszmény állandó szemmeltartására irányuló törekvés elhomályosítja a mozgalom gazdasági alapját", hogy a munkásmozgalomnak ez a jelszava: „harc a gazdasági helyzetért" (!), vagy ami még jobb: „munkások a munkásokért"; azt hirdették, hogy a sztrájkpénztárak „becsesebbek a mozgalom számára, mint száz más szervezet" (hasonlítsák össze ezt az 1897 októberében tett kijelentést a „dekabristák" és a fiatalok 1897 elején folytatott vitájával) stb. Olyasféle szólamok jöttek divatba, hogy nem a munkások „krémjét", hanem az „átlag"-munkást, a tömeg-munkást kell elsősorban szem előtt tartani, hogy „a politika mindig engedelmesen követi az ökonómiát" stb. stb., és ellenállhatatlan befolyást gyakoroltak a mozgalomba áramló fiatalok tömegeire, akik a marxizmusnak többnyire csak a töredékeit ismerték, és azokat is csak legális ismertetésben.

Ez azt jelentette, hogy a tudatosságot teljesen elfojtotta az ösztönösség, azoknak a „szociáldemokratáknak" az ösztönössége, akik V. V. úr „eszméit" szajkózták, azoknak a munkásoknak az ösztönössége, akik felültek annak az érvnek, hogy az egyszázalékos béremelés mindenféle szocializmusnál és mindenféle politikánál kézenfekvőbb és becsesebb, hogy „abban a tudatban kell harcolniok, hogy nem a jövendő nemzedékek érdekében, hanem önmagukért és gyermekeikért harcolnak" (a „Rabocsaja Miszl" 1. számának vezércikke). Az efféle frázisok mindig kedvelt fegyverei voltak azoknak a nyugat-európai burzsoáknak, akik a szocializmus iránti gyűlöletükben (mint például Hirsch, a német „szociálpolitikus") fáradságot nem kímélve maguk igyekeztek átültetni az angol trade-unionizmust a hazai talajba, s azt mondták a munkásoknak, hogy éppen akkor harcolnak önmagukért és gyermekeikért, nem pedig holmi jövendő nemzedékekért és holmi jövendő szocializmusért, ha csak-szakszervezeti harcot* folytatnak. Most pedig „az orosz szociáldemokrácia V. V.-i" szajkózzák ezeket a burzsoá frázisokat. Három olyan körülményre kell itt utalni, amelyek azért fontosak, mert a jelenlegi nézeteltérések további elemzése során igen hasznosak lesznek.

Először is, az ösztönösség elfojtotta a tudatosságot, s ez szintén ösztönösen történt. Ez szójátéknak látszik, pedig - sajnos - keserű valóság. Nem úgy történt, hogy két homlokegyenest ellentétes nézet nyílt harcot folytatott egymás ellen és az egyik győzelmet aratott a másikon, hanem úgy, hogy a csendőrség egyre több és több „öreg" forradalmárt „ragadott ki", és egyre több és több „fiatal" „orosz szociáldemokrata V. V." lépett a színre. Ha nem is vett részt valaki a jelenlegi orosz mozgalomban, de legalább beleszagolt, az nagyon jól tudja, hogy csakugyan így áll a dolog. És ha ennek ellenére különösen ragaszkodunk ahhoz, hogy az olvasó egészen tisztán lássa ezt a közismert tényt, ha - hogy úgy mondjuk - a szemléletesség kedvéért adatokat közlünk az első eresztésű „Rabocseje Gyeló"-ról, valamint az „öregek" és a „fiatalok" 1897 elején lezajlott vitájáról, ezt azért tesszük, mert egyesek, akik „demokratizmusukkal" kérkednek, arra spekulálnak, hogy a közönség széles rétegei (vagy az egészen fiatalkorú ifjúság) nem ismerik ezeket a tényeket. Alább még visszatérünk erre.

Másodszor: már az ökonomizmus első irodalmi megnyilatkozásában megfigyelhetjük azt a rendkívül sajátságos és a mai szociáldemokraták körében fennálló összes nézeteltérések megértése szempontjából fölöttébb jellemző jelenséget, hogy a „tisztán munkásmozgalom" hívei, a proletárharccal való legszorosabb és „legszervesebb" (a „Rabocseje Gyelo" kifejezése) kapcsolat hívei, minden nem-munkás értelmiség ellenfelei (még ha szocialista értelmiségről van is szó) álláspontjuk megvédése céljából a burzsoá „csak-trade-unionisták" érveihez kénytelenek folyamodni. Ez azt mutatja, hogy a „Rabocsaja Miszl" kezdetétől fogva - anélkül, hogy tudatában lett volna - a „Credo" programorját igyekezett megvalósítani. Ez azt mutatja - (amit a „Rabocseje Gyelo" sehogy sem tud megérteni) -, hogy mindennemű meghódolás a munkásmozgalom ösztönössége előtt, a „tudatos elem" szerepének, a szociáldemokrácia szerepének mindennemű lekicsinylése egyszersmind azt jelenti, hogy erősödik a burzsoá ideológiának a munkásságra gyakorolt befolyása, teljesen függetlenül attól, hogy az, aki lekicsinyli, maga óhajtja-e ezt vagy sem. Mindazok, akik „az ideológia túlbecsüléséről", a tudatos elem szerepének túlzásáról stb. stb. beszélnek, azt képzelik, hogy a tisztán munkásmozgalom önmaga is ki tudja dolgozni és ki is dolgozza önálló ideológiáját, mihelyt a munkások „kiragadják sorsuk intézését a vezetők kezéből". Ez azonban nagy tévedés. A fentebb mondottak kiegészítéséül idézzük még Kautskynak az osztrák szociáldemokrata párt új programmtervezetéhez fűzött nagyon helyes és fontos megjegyzéseit:

„Némely revizionista kritikusunk véleménye szerint Marx azt állította, hogy a gazdasági fejlődés és az osztályharc nemcsak a szocialista termelés előfeltételeit teremti meg, hanem közvetlenül létrehozza a szocializmus szükségszerűségének felismerését is (K. Kautsky kiemelése). És ezek a kritikusok mindjárt elő is hozakodnak azzal az ellenvetéssel, hogy noha Anglia áll a kapitalista fejlődés legmagasabb fokán, az összes modern országok közül éppen Anglia áll legtávolabb ettől a felismeréstől. Az új tervezet alapján azt lehetne hinni, hogy az osztrák programmbizottság is osztja ezt az ilymódon megcáfolt, állítólag ortodox marxista nézetet. A tervezet ugyanis azt mondja: «Minél jobban növekszik a proletariátus a kapitalizmus fejlődésével, annál inkább kénytelen és képes felvenni a harcot a kapitalizmus ellen». A proletariátus a szocializmus lehetőségének és szükségszerűségének «tudatára ébred» stb. Ebben az összefüggésben a szocialista tudat a proletár osztályharc szükségszerű, közvetlen eredményének látszik. Ez azonban nem így van. Magától értetődik, hogy a szocializmus mint tanítás, éppúgy a mai gazdasági viszonyokban gyökerezik, mint a proletariátus osztályharca, éppúgy, mint ahogy ez utóbbi is a tömegeknek a kapitalizmus szülte szegénysége és nyomora elleni harcból ered, a szocializmus és a proletariátus osztályharca azonban nem egymásból, hanem egymás mellett, de különböző feltételek alapján keletkezik. A modern szocialista tudat csak mély tudományos belátás alapján keletkezhetik. Valóban, a mai közgazdasági tudomány éppúgy előfeltétele a szocialista termelésnek, mint például a mai technika, de a proletariátus a legjobb akarattal sem tudja létrehozni sem az egyiket, sem a másikat, mert mindkettő a mai társadalmi folyamatból keletkezik. A tudomány hordozója azonban nem a proletariátus, hanem a polgári értelmiség" (Kautsky kiemelése); „a modern szocializmus is e réteg egyes tagjainak agyában született meg, ők adták tovább szellemileg kiváló proletároknak, akik aztán ott, ahol a viszonyok megengedik, beviszik a proletariátus osztályharcába. A szocialista tudat tehát olyasvalami, amit kívülről vittek be (von aussen Hineingetragenes) a proletariátus osztályharcába, nem pedig olyasmi, ami abból spontán (urwüchsig) fejlődött ki. Ennek megfelelően a régi hainfeldi programm igen helyesen mondja, hogy a szociáldemokrácia feladata: a proletariátust helyzetének és feladatának tudatára ébreszteni (szó szerint: eltölteni helyzetének és feladatának tudatával). Nem volna szükség erre, ha ez a tudat magától következnék az osztályharcból. Az új tervezet ezt a tételt a régi programmból vette át és hozzátoldotta a fent idézett tételhez. Így azonban teljesen megszakadt a gondolatmenet..."

Ha tehát szó sem lehet a munkástömegek által mozgalmuk folyamán kidolgozott önálló ideológiáról, akkor a kérdés csakis így tehető fel: burzsoá vagy szocialista ideológia? Itt nincs középút (mert az emberiség semmiféle „harmadik" ideológiát nem dolgozott ki, és mert általában egy osztályellentétektől marcangolt társadalomban sohasem lehet osztályon kívüli vagy osztályok feletti ideológia). Ezért a szocialista ideológia mindennemű lekicsinylése, mindennemű mellőzése egyszersmind a burzsoá ideológia erősbítését jelenti. Ösztönösségről beszélnek. De a munkásmozgalom ösztönös fejlődése éppen oda vezet, hogy a munkásmozgalom a burzsoá ideológia befolyása alá kerül, éppen a „Credo" programmjának vonalán halad, mert az ösztönös munkásmozgalom nem egyéb, mint trade-unionizmus, Nur-Gewerkschaftlerei, a trade-unionizmus pedig éppen azt jelenti, hogy a burzsoázia eszmeileg leigázza a munkásságot. Ezért feladatunk, a szociáldemokrácia feladata az, hogy harcoljunk az ösztönösség ellen, hogy a munkásmozgalmat eltérítsük a trade¬unionizmustól, amely ösztönösen a burzsoázia szárnyai alá igyekszik, és vonjuk a forradalmi szociáldemokrácia szárnyai alá. Ezért az „Iszkra" 12. számában megjelent „ökonomista" levél íróinak az a frázisa, hogy a leglelkesebb ideológusok semmiféle erőfeszítése sem képes letéríteni a munkásmozgalmat arról az útról, amelyet az anyagi elemek és az anyagi környezet kölcsönhatása határoz meg, teljesen egyértelmű a szocializmus feladásával, és ha a levél írói bátran és következetesen végig tudnák gondolni azt, amit mondanak, mint ahogy mindenkinek végig kell gondolnia gondolatait, aki az irodalmi és társadalmi tevékenység porondjára lép, akkor nem maradna más hátra számukra, mint „üres kebellel és ölbetett kézzel vesztegelni" és... átengedni a tettek mezejét Sztruve és Prokopovics úréknak, akik a munkásmozgalmat „a legkisebb ellenállás vonalán", vagyis a burzsoá trade-unionizmus vonalán vonszolják, vagy pedig Zubatov úréknak, akik a papi és csendőri „ideológia" vonalán rángatják.

Emlékezzünk Németország példájára. Mi volt Lassalle történelmi érdeme a német munkásmozgalomban? Az, hogy letérítette ezt a mozgalmat a haladópárti trade-unionizmus és a kooperatívizmus útjáról, amelyen ösztönösen elindult (a Schulze-Delitzschek és a hozzájuk hasonlók szíves közreműködésével). Ennek a feladatnak a teljesítéséhez egészen másra volt szükség, mint az ösztönös elem lekicsinyléséről, a folyamattaktikáról, az elemek és a környezet kölcsönhatásáról stb. szóló fecsegésre. Ehhez elkeseredett harcra volt szükség az ösztönösség ellen, és csak egy ilyen, sok-sok évig tartó harc eredményeképpen lehetett elérni például azt, hogy Berlin munkáslakossága a haladó párt támaszából a szociáldemokrácia egyik legszilárdabb erődjévé vált. És ez a harc korántsem ért véget, még most sem (mint azok gondolhatnák, akik a német mozgalom történetét Prokopovics, filozófiáját pedig Sztruve nyomán tanulmányozzák). A német munkásosztály most is - ha szabad így mondanunk - több ideológia között oszlik meg: a munkásság egy része a katolikus és monarchista munkásegyletekben, másik része az angol trade-unionizmus burzsoá hódolói által alapított Hirsch-Duncker-féle szervezetekben, harmadik része a szociáldemokrata szervezetekben tömörül. Az utóbbi rész hasonlíthatatlanul nagyobb a többinél, de ezt az elsőbbséget a szociáldemokrata ideológia csakis az összes többi ideológia ellen folytatott rendületlen harccal tudta elérni és tudja továbbra is megtartani.

De, kérdezhetné az olvasó, miért vezet az ösztönös mozgalom, a legkisebb ellenállás vonalán haladó mozgalom éppen a burzsoá ideológia uralmához? Azon egyszerű oknál fogva, mert a burzsoá ideológia sokkal régebbi eredetű, mint a szocialista ideológia, mert minden részletében jobban kidolgozott, mert a terjesztésnek mérhetetlenül több eszközével rendelkezik:

És ezért minél fiatalabb a szocialista mozgalom valamely országban, annál erélyesebben kell harcolnia minden olyan kísérlet ellen, amely a nemszocialista ideológia megszilárdítására irányul, annál határozottabban kell óvnia a munkásokat azoktól a rossz tanácsadóktól, akik „a tudatos elem túlbecsülése" stb. ellen kiabálnak. Az ökonomista levél írói a „Rabocseje Gyeló"-val egyetemben kórusban mennydörögnek a mozgalom gyermekkorára jellemző türelmetlenség ellen. Mi erre azt feleljük: igen, mozgalmunk valóban gyermekkorát éli, s éppen azért, hogy mennél előbb elérje férfikorát, türelmetlennek kell lennie azokkal szemben, akik az ösztönösség előtti meghódolásukkal hátráltatják fejlődését. Nincs nevetségesebb és károsabb annál, mint mikor valaki megjátssza az öreget, aki már régen túl van a harc minden döntő epizódján!

Harmadszor: a „Rabocsaja Miszl" első száma azt mutatja, hogy az „ökonomizmus" elnevezés (amelyet természetesen nem szándékozunk elvetni, mert így vagy úgy már átment a köztudatba) nem fejezi ki eléggé pontosan az új irányzat lényegét. A „Rabocsaja Miszl" nem tagadja teljesen a politikai harcot: a „Rabocsaja Miszl" 1. számában közölt pénztári alapszabályzat a kormány elleni harcról beszél. Csakhogy a „Rabocsaja Miszl" úgy véli, hogy „a politika mindig engedelmesen követi az ökonómiát" (a „Rabocseje Gyelo" pedig programmjában úgy variálja ezt a tételt, hogy „Oroszországban a gazdasági harc - még inkább mint minden más országban - elválaszthatatlan a politikai harctól"). A „Rabocsaja Miszl"-nek és a „Rabocseje Gyeló"-nak ezek a tételei teljesen hamisak, ha a politikán szociáldemokrata politikát értünk. A munkásság gazdasági harca - mint már láttuk - igen gyakran összefügg (ha nem is elválaszthatatlanul) a burzsoá, klerikális stb. politikával. A „Rabocseje Gyelo" tételei igazak, ha a politikán trade-unionista politikát értünk, vagyis az összes munkásoknak azt a közös törekvését, hogy az államtól különféle intézkedéseket harcoljanak ki, amelyek enyhítenék ugyan a helyzetükkel járó bajokat, de nem vetnének véget ennek a helyzetnek, vagyis nem szüntetnék meg a tőke uralmát a munka felett. Ez a törekvés csakugyan közös vonása a szocializmussal ellenségesen szembenálló angol trade-unionistáknak is, a katolikus munkásoknak is, a „zubatovi'' munkásoknak is stb. Politika és politika közt különbség van. Azt látjuk tehát, hogy a „Rabocsaja Miszl" a politikai harcot illetően is nem annyira tagadja azt, mint inkább meghódol annak ösztönössége, tudattalan volta előtt. A „Rabocsaja Miszl" teljesen elismeri a munkásmozgalomból ösztönösen kinövő politikai harcot (helyesebben: a munkások politikai óhajait és követeléseit), de teljesen lemond a szocializmus általános feladatainak és a jelenlegi orosz viszonyoknak megfelelő specifikus szociáldemokrata politika önálló kidolgozásáról. Az alábbiakban ki fogjuk mutatni, hogy a „Rabocseje Gyeló"-nak is ugyanez a hibája

 

 

„Az önfelszabadítás csoportja" és a „Rabocseje Gyelo"

 

 

 

Azért foglalkoztunk ilyen részletesen a „Rabocsaja Miszl" első számának alig ismert és ma már csaknem feledésbe merült vezércikkével, mert legelsőnek és a legplasztikusabban fejezte ki azt a közös áramlatot, amely később szántalan erecske formájában bukkant elő. V. I.-nek tökéletesen igaza volt, amikor a „Rabocsaja Miszl" első számát és vezércikkét magasztalva azt mondta, hogy „éles hangnemben, hévvel" írták („Lisztok «Rabotnyika»", 9-10. sz. 49. old.). Minden meggyőződéses ember, aki azt hiszi, hogy valami újat ad, „hévvel" ír és plasztikusan fejezi ki nézeteit. Csak azok nem „hevülnek" soha, akik megszokták, hogy két szék közt üljenek, csak ezek képesek arra, hogy tegnap a „Rabocsaja Miszl" hevét magasztalják, ma pedig az ellenfeleit támadják „heves vitatkozási módszerük" miatt.

Nem kívánunk időzni „A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté"-nél (később, különböző kérdésekkel kapcsolatban alkalmunk lesz hivatkozni erre a műre, amely mindennél következetesebben fejezi ki az ökonomisták eszméit), csak „A Munkások Önfelszabadítása Csoportjának felhívásá"-ról fogunk röviden megemlékezni (1899. március, újra nyomtatva a londoni „Nakanunye" 1899. július havi, 7. számában). A felhívás szerzői igen helyesen mondják, hogy „a munkás-Oroszország még csak ébredezik, még csak széjjeltekint és ösztönösen kap a legelső, útjába kerülő harci eszközön", de ebből ugyanazt a helytelen következtetést vonják le, mint a „Rabocsaja Miszl", megfeledkezve arról, hogy az ösztönösség éppen a tudatosság hiánya (spontaneitás), amelyen a szocialistáknak kell segíteniök, hogy a mai társadalomban „a legelső, útjába kerülő" harci eszköz mindig a trade-unionista harci eszköz, „a legelső, útjába kerülő" ideológia pedig mindig a burzsoá (trade-unionista) ideológia lesz. Éppígy a politikát sem „tagadják" ezek a szerzők, hanem csak (csak!) azt mondják - V. V. úr után szabadon -, hogy a politika felépítmény, és ezért „a politikai agitációnak a gazdasági harc érdekében folytatott agitáció felépítményének kell lennie, ennek a harcnak a talajából kell kinőnie és ehhez kell igazodnia".

Ami a „Rabocseje Gyeló"-t illeti, tevékenységét mindjárt az ökonomisták „védelmével" kezdte. Már az első számában (141-142. old.) nyilvánvaló valótlanságot mondott. „Nem tudjuk - úgymond -, miféle fiatal elvtársakról beszélt Akszelrod", aki ismert brosúrájában* óva intette az ökonomistákat, de amikor e valótlanság miatt Akszelrod és Plehanov vitába szállt a „Rabocseje Gyeló"-val, az utóbbi kénytelen volt beismerni, hogy „az értetlenség formájában védelmébe akarta venni az összes fiatalabb külföldi szociáldemokratákat ezzel az igazságtalan váddal szemben" (Akszelrod ugyanis szűklátókörűséggel vádolta az ökonomistákat). Valójában ez a vád teljesen jogos volt, és a „Rabocseje Gyelo" nagyon jól tudta, hogy többek közt egyik szerkesztőségi tagjára, V. I.-re is vonatkozott. Mellesleg megjegyzem, hogy az említett vitában Akszelrodnak tökéletesen igaza volt, a „Rabocseje Gyeló"-nak pedig egyáltalán nem volt igaza abban, ahogyan „Az orosz szociáldemokraták feladatai" c. brosúrámat** értelmezte. Ezt a brosúrát 1897-ben, még a „Rabocsaja Miszl" megjelenése előtt írtam, amikor a szentpétervári „Harci Szövetség" fentebb jellemzett eredeti irányzatát tartottam uralkodónak, és joggal tartottam annak. Legalábbis 1898 közepéig valóban ez az irányzat uralkodott. Ezért a „Rabocseje Gyeló"-nak egyáltalán nem volt joga ahhoz, hogy az ökonomizmus létezésének és veszélyének megcáfolása céljából olyan nézeteket fejtegető brosúrára hivatkozzék, amelyeket Szentpétervárott 1897-1898-ban kiszorítottak az „ökonomista" nézetek.

De a „Rabocseje Gyelo" nemcsak hogy „védelmezte" az ökonomistákat, hanem maga is állandóan bele-beleesett legnagyobb tévedéseikbe. Ennek a zavarnak a forrása a „Rabocseje Gyelo" következő programmpontjának kétértelmű felfogása: „a munkásoknak az utolsó években keletkezett tömegmozgalmát tartjuk az orosz élet legfontosabb jelenségének, amely elsősorban fogja megszabni a Szövetség irodalmi tevékenységének feladatait" (a mi kiemelésünk) „és jellegét" (a „Rabocseje Gyelo" kiemelése). Hogy a tömegmozgalom rendkívül fontos jelenség, ez vitathatatlan. Kérdés azonban, mit kell értenünk azon, hogy ez a tömegmozgalom „fogja megszabni a feladatokat"? Ezt kétféleképpen lehet érteni: vagy úgy, hogy meghódolunk e mozgalom ösztönössége előtt, vagyis a szociáldemokrácia szerepét a munkásmozgalomnak mint olyannak egyszerű kiszolgálására korlátozzuk (ez a „Rabocsaja Miszl", az „Önfelszabadítás Csoportja" és más ökonomisták felfogása) vagy pedig úgy, hogy a tömegmozgalom új elméleti, politikai, szervezeti feladatokat tűz elénk, sokkal bonyolultabbakat, mint amelyekkel a tömegmozgalom keletkezését megelőző időszakban beérhettük. A „Rabocseje Gyelo" éppen az első felfogás felé hajlott és hajlik most is, mert nem beszélt semmiféle új feladatról, nem mondott erről semmi határozottat, hanem egész idő alatt úgy okoskodott, mintha a „tömegmozgalom" felmentene bennünket az előtérbe került feladatok világos felismerésének és megoldásának szükségessége alól. Elég, ha arra hivatkozunk, hogy a „Rabocseje Gyelo" lehetetlennek tartotta, hogy a munkások tömegmozgalma elé első feladatul az önkényuralom megdöntését tűzzék ki, s ezzel ezt a feladatot (a tömegmozgalom nevében) a legközelebbi politikai követelésekért folytatott harc feladatává fokozta le („Válasz", 25. old.).

Mellőzve a „Rabocseje Gyelo" szerkesztőjének, B. Kricsevszkijnek a 7. számban megjelent „Gazdasági és politikai harc az orosz mozgalomban" c. cikkét, amely ugyanezeket a hibákat ismétli meg*, egyenesen áttérhetünk a „Rabocseje Gyelo" 10. számára. Természetesen nem szándékozunk B. Kricsevszkijnek és Martinovnak a „Zarja" és az „Iszkra" ellen felsorakoztatott egyes ellenvetéseit taglalni. Bennünket ezúttal kizárólag a „Rabocseje Gyelo" elvi álláspontja érdekel, melyet 10. számában fejtett ki. Nem fogjuk taglalni például azt a furcsaságot sem, hogy a „Rabocseje Gyelo" „szöges ellentmondást" látott a következő két tétel között:

„A szociáldemokrácia nem köti meg a kezét, nem korlátozza tevékenységét a politikai harcnak valamilyen előre kigondolt tervével vagy módszerével - elismer minden harci eszközt, feltéve, hogy megfelelnek a párt meglevő erőinek'' stb. („ Iszkra", 1. sz.).

„Ha . . . nincs a politikai harc terén tapasztalt, minden helyzetben és minden időszakban kipróbált erős szervezetünk, akkor szó sem lehet olyan rendszeres, szilárd elvekre támaszkodó és tántoríthatatlanul végrehajtandó munkatervről, amely egyedül méltó arra, hogy taktikának nevezzük" („ Iszkra", 4. sz.).

Aki minden célszerű harci eszköz, minden célszerű terv és módszer elvi elismerését összetéveszti azzal a követelménnyel, hogy valamely adott politikai helyzetben egy tántoríthatatlanul végrehajtandó terv szerint járjunk el - amennyiben taktikáról van szó -, ugyanúgy tesz, mint az, aki mindenféle gyógymód orvostudományként való elismerését összetéveszti azzal a követelménnyel, hogy valamely adott betegség gyógyításánál egyvalamely meghatározott gyógymódhoz tartsuk magunkat. De hisz éppen arról van szó, hogy a „Rabocseje Gyelo", amely maga is abban a betegségben szenved, amit mi az ösztönösség előtti meghódolásnak neveztünk el, nem akarja elismerni ennek a betegségnek semmiféle „gyógymódját". Ezért azt a nagyszerű felfedezést tette, hogy a „terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének" (10. sz. 18. old.), hogy a taktika nem egyéb, mint „a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedési folyamata" (11. old., a „Rabocseje Gyelo" kiemelése). Ennek az utóbbi mondatnak minden esélye megvan arra, hogy nevezetes szállóigévé, a „Rabocseje Gyelo" „irányzatának" örökértékü emlékévé váljék. Arra a kérdésre, hogy „merre tartsunk?", a vezető lap ezt feleli: a mozgás nem egyéb, mint a mozgás kiindulópontja és következő pontjai közötti távolság változásának folyamata. Ez a páratlan bölcseség azonban nemcsak furcsaság (ebben az esetben nem volna érdemes különösebben foglalkozni vele), hanem egy egész irányzat programmja is, mégpedig ugyanaz a programm, amelyet R. M. („A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté"-ben) ezekkel a szavakkal fejezett ki: az a harc kívánatos, amely lehetséges, lehetséges pedig az, amely az adott pillanatban folyik. Ez pedig éppen az ösztönösséghez passzívan alkalmazkodó határtalan opportunizmus irányzata.

„A terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének!" De hisz ez a marxizmus megrágalmazása, a marxizmusnak ugyanaz a karikatúrája, amelyet a narodnyikok szegeztek nekünk az ellenünk viselt háborúban. Ez nem más, mint a tudatos vezetők kezdeményezésének és energiájának semmibevevése, pedig a marxizmus éppen ellenkezőleg, óriási lökést ad a szociáldemokraták kezdeményezésének és energiájának azzal, hogy a legszélesebb perspektívákat tárja fel előttük, s rendelkezésükre bocsátja (ha szabad ezt mondanunk) az „ösztönösen" harcra kelő munkásosztály millióinak hatalmas erejét! A nemzetközi szociáldemokrácia egész történelme tele van tervekkel, hol az egyik, hol a másik politikai vezér lépett fel velük, igazolva az egyik előrelátását és politikai, szervezeti nézeteinek helyességét, felfedve a másik rövidlátását és politikai hibáit. Amikor Németország egyik legnagyobb történelmi fordulatát élte át - amikor megalapították a birodalmat, megnyitották a Reichstagot, megadták az általános választójogot -, más szociáldemokrata politikai terve és általában munkaterve volt Liebknechtnek, és más terve volt Schweitzernek. Amikor a német szocialistákra rázúdult a kivételes törvény, más terve volt Mostnak és Hasselmannak, akik készek voltak erőszakra és terrorra szólítani, és más terve volt Höchbergnek, Schramnak és (részben) Bernsteinnek, akik azt kezdték prédikálni a szociáldemokratáknak, hogy oktalan élességükkel és forradalmiságukkal saját maguk idézték fel ezt a törvényt, és most példás magatartással kell kiérdemelniök a bocsánatot; megint más tervük volt azoknak, akik egy illegális lap előkészítésén és kiadásán dolgoztak. Visszatekintve, sok évvel az után, hogy elült az útválasztás kérdése miatt fellángolt harc, és a történelem végleg eldöntötte, hogy helyes volt-e a választott út, persze nem nehéz bölcsnek lenni és a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedéséről szónokolni. De aki a zűrzavar pillanatában, amikor az orosz „kritikusok" és ökonomisták trade-unionizmussá fokozzák le a szociáldemokráciát, a terroristák pedig olyan „terv-taktika" elfogadását hirdetik nagy hévvel, amely megismétli a régi hibákat, aki ilyen pillanatban efféle bölcseségekre szorítkozik, az „szegénységi bizonyítványt" állít ki önmagáról. Amikor sok orosz szociáldemokratának éppen az a baja, hogy híján van a kezdeményezésnek és az energiának, híján van a „politikai propaganda, agitáció és szervezés lendületének", híján van a forradalmi munka nagyobbszabású szervezési „terveinek", - aki ilyen körülmények közt azt mondja, hogy „a terv-taktika ellentmond a marxizmus belső szellemének", az nemcsak elméletileg posványosítja el a marxizmust, hanem gyakorlatilag is visszafelé húzza a pártot.

„A szociáldemokrata forradalmárnak csak az a feladata - így oktat minket tovább a „Rabocseje Gyelo" -, hogy tudatos munkájával gyorsítsa az objektív fejlődést, és nem az, hogy megváltoztassa vagy szubjektív tervekkel helyettesítse azt. Elméletben mindezt tudja az «Iszkra». De mivel a marxizmus óriási jelentőséget tulajdonít a tudatos forradalmi munkának - és joggal -, a taktikáról vallott doktrinér nézetei mellett az «Iszkra» gyakorlatilag a fejlődés objektív vagy spontán elemei jelentőségének lebecsülésére ragadtatja magát" (18. old.).

Megint a legnagyobb elméleti zagyvaság, amely méltó V. V, úrhoz és társaságához. Szeretnők megkérdezni filozófusunktól: miben nyilvánulhat meg az, hogy a szubjektív tervek alkotója „lebecsüli" az objektív fejlődést? Nyilván abban, hogy figyelmen kívül hagyja azt, hogy ez az objektív fejlődés létrehoz vagy erősít, tönkretesz vagy gyengít bizonyos osztályokat, rétegeket, csoportokat, bizonyos nemzeteket vagy nemzetcsoportokat stb., s ezzel megszabja az erők ilyen és ilyen nemzetközi politikai csoportosulását, a forradalmi pártok ilyen és ilyen álláspontját stb. De ebben az esetben az ilyen tervkészítő bűne nem az ösztönös elem lebecsülésében, hanem ellenkezőleg, a tudatos elem lebecsülésében rejlik, mert „tudatossága" nem elegendő az objektív fejlődés helyes megértéséhez. Ezért ha az ösztönösség és a tudatosság „viszonylagos" (a „Rabocseje Gyelo" kiemelése) „jelentőségének értékeléséről" beszélnek, ez már egymagában is a „tudatosság" teljes hiányát árulja el. Ha egyáltalán felfoghatja az emberi tudat a „fejlődés" bizonyos „ösztönös elemeit", akkor helytelen értékelésük a „tudatos elem lebecsülését" jelenti. Ha pedig nem foghatja fel, akkor nem ismerjük ezeket az elemeket és nem is beszélhetünk róluk. Miről is beszél tulajdonképpen B. Kricsevszkij? Ha az „Iszkra" „szubjektív terveit" téveseknek tartja (márpedig csakugyan téveseknek nyilvánítja őket), akkor ki kellett volna mutatnia, hogy milyen objektív tényeket mellőznek ezek a tervek, és ezért a mellőzésért a kellő tudatosság hiányával, vagy hogy az ő nyelvén beszéljünk, „a tudatos elem lebecsülésével" kellett volna vádolnia az „Iszkrá"-t. Ha pedig neki, aki elégedetlen a szubjektív tervekkel, nincsen más érve, mint „az ösztönös elem lebecsülésére" való utalás (!!), akkor ezzel csak azt bizonyítja, hogy (1) elméletileg a marxizmust a Karejevek és Mihajlovszkijok módjára fogja fel, akiket Beltov87 már eléggé kifigurázott, (2) gyakorlatilag teljesen meg van elégedve „a fejlődés ösztönös elemeivel", amelyek legális marxistáinkat .a bernsteinizmus, szociáldemokratáinkat pedig az ökonomizmus útjára sodorták, és hogy „borzasztóan haragszik" azokra, akik elhatározták, hogy az orosz szociáldemokráciát mindenáron letérítik az „ösztönös" fejlődés újáról.

Ezután már egészen mulatságos dolgok következnek. „Amint az emberek a természettudomány minden sikere ellenére ősapáink módjára szaporodnak, ugyanígy egy új társadalmi rend világrajötte is a társadalmi tudományok minden sikere és az öntudatos harcosok számának növekedése ellenére továbbra is főként ösztönös robbanások eredménye lesz" (19. old.). Amint az ősi bölcseség így hangzik: mindenkinek van ahhoz való esze, hogy gyermekei legyenek - ugyanígy hangzik a „legújabb szocialisták" (á la Narcisz Tuporilov) bölcsesége is: mindenkinek van annyi esze, hogy résztvegyen az új társadalmi rend spontán világrajöttében. Mi is azt hisszük, hogy mindenkinek van annyi esze. Ehhez a részvételhez elegendő, ha engednek az ökonomizmusnak, amikor az ökonomizmus uralkodik, és engednek a terrorizmusnak, amikor életre kelt a terrorizmus. Így ez év tavaszán, amikor annyira fontos volt, hogy óvjunk a terrorért való lelkesedéstől, a „Rabocseje Gyelo" tanácstalanul állt a számára „új" kérdés előtt. Most pedig, fél évvel később, amikor már nem olyan időszerű a kérdés, így nyilatkozik: „úgy véljük, hogy a szociáldemokráciának nem lehet és nem is szabad feladatául tekintenie, hogy akadályozza a terrorista hangulat növekedését" („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 23. old.), és ugyanakkor közli a kongresszus határozatát is: „A rendszeres támadó terrort a kongresszus időszerűtlennek tartja" („Két kongresszus", 18. old.). Milyen csodálatosan világos és logikus! Nem akadályozzuk, - de időszerűtlennek nyilvánítjuk, úgy azonban, hogy a „határozat" ne terjedjen ki a rendszertelen és védekező terrorra. El kell ismernünk, hogy az ilyen határozat egészen veszélytelen és egészen biztos, hogy nem hibázhat, mint ahogy az sem hibázhat, aki csak azért beszél, hogy semmit se mondjon! Az ilyen határozat megfogalmazásához csak egy szükséges: érteni kell ahhoz, hogy a mozgalom uszályába kapaszkodjanak. Amikor az „Iszkra" mulatott azon, hogy a „Rabocseje Gyelo" újnak nyilvánította a terror kérdését, a „Rabocseje Gyelo" dühösen azzal vádolta az „Iszkrá"-t, hogy „szinte hihetetlen igényességgel ráerőszakolja a pártszervezetre a taktikai kérdéseknek azt a megoldását, amelyet az emigrált írók egyik csoportja több mint 15 évvel ezelőtt adott" (24. old.). Valóban, micsoda igények és micsoda túlbecsülése a tudatos elemnek! Azt akarják, hogy előbb elméletileg oldjuk meg a kérdéseket, hogy aztán e megoldás helyességéről a szervezetet is, a pártot is, a tömegeket is meggyőzzük!* Mennyivel egyszerűbb, ha rég ismert dolgokat ismételgetünk, és anélkül, hogy bárkire valamit is „ráerőszakolnánk", szépen engedünk minden „fordulatnak" - az ökonomizmus felé is, a terrorizmus felé is. A „Rabocseje Gyelo" még általánosítja is az életbölcseségnek ezt az aranyszabályát, és azzal vádolja az „Iszkrá''-t és a „Zarjá"-t, hogy „a mozgalommal szembeállítják a maguk programmját, mint valami szellemet, amely az alaktalan káosz felett lebeg" (29. old.). De vajjon mi a szociáldemokrácia szerepe, ha nem az, hogy „szellem" legyen, amely nemcsak lebeg az ösztönös mozgalom felett, hanem fel is emeli az utóbbit „a maga programmjának" szintjére? És semmiesetre sem az, hogy a mozgalom uszályában kullogjon, mert ez a legjobb esetben haszontalan, legrosszabb esetben pedig nagyon, nagyon káros a mozgalomra nézve. De a „Rabocseje Gyelo" nemcsak követi ezt a „folyamat-taktikát", hanem még elvvé is avatja, úgyhogy irányzatát is helyesebb volna nem opportunizmusnak, hanem (a hvoszt = uszály szó után) hvosztizmusnak (uszálypolitikának) nevezni. És feltétlenül el kell ismerni, hogy akik szilárdan elhatározták, hogy mindig a mozgalom után fognak kullogni annak uszályaként, azok egyszer és mindenkorra abszolút be vannak biztosítva „a fejlődés ösztönös elemének lebecsülése" ellen.

Így tehát meggyőződtünk arról, hogy az orosz szociáldemokrácia „új irányzatának" az a fő hibája, hogy meghódol az ösztönösség előtt, nem érti meg, hogy a tömeg ösztönössége tőlünk, szociáldemokratáktól igen nagyfokú tudatosságot követel. Minél erősebb a tömegek ösztönös nekilendülése, minél szélesebbé válik a mozgalom, annál gyorsabban, hasonlíthatatlanul gyorsabban fokozódik a tudatosság szükségessége a szociáldemokrácia elméleti, politikai és szervezeti munkájában egyaránt.
A tömegek ösztönös nekilendülése Oroszországban olyan gyorsan történt (és olyan gyorsan történik ma is), hogy a szociáldemokrata ifjúság nem volt felkészülve az ezzel járó gigászi feladatok végrehajtására. Ez a készületlenség a mi közös bajunk, valamennyi orosz szociáldemokrata baja. A tömegek nekilendülése megszakítás nélkül és következetesen ívelt felfelé és szélesedett, s nemcsak hogy nem szűnt meg ott, ahol elkezdődött, hanem újabb vidékekre és a lakosság újabb rétegeire is átterjedt (a munkásmozgalom hatására élénkebb lett a tanulóifjúság és általában az értelmiség, sőt még a parasztság soraiban észlelhető erjedés is). A forradalmárok azonban „elméleteikben" is, tevékenységükben is elmaradtak ettől a nekilendüléstől, nem sikerült olyan megszakítás nélkül működő és a folytonosságot fenntartó szervezetet teremteniök, amely az egész mozgalmat vezetni tudta volna.

Az első fejezetben megállapítottuk, hogy a „Rabocseje Gyelo" lefokozza elméleti feladatainkat, és „ösztönösen" szajkózza a „kritika szabadságának" divatos jelszavát, de ezek a szajkók nem voltak eléggé „tudatosak", és így nem értették meg, hogy a németországi opportunista „kritikusok" és a forradalmárok álláspontja homlokegyenest ellentéte az oroszországiakénak.
A következő fejezetekben azt fogjuk vizsgálni, hogyan nyilvánult meg ez az ösztönösség előtti meghódolás a szociáldemokrácia politikai feladatainak és szervezeti munkájának területén.

 

 

Trade-unionista és szociáldemokrata politika

 

Kezdjük ismét a „Rabocseje Gyelo" dicséretével. „A leleplező irodalom és a proletárharc" - ezt a címet adta Martinov a „Rabocseje Gyelo" 10. számában megjelent cikkének, amelyben az „Iszkra" és a „Rabocseje Gyelo" közt fennálló nézeteltérésekről ír. „Nem szorítkozhatunk csupán (a munkáspárt) fejlődésének útjában álló rendszer leleplezésére. Figyelemmel kell lennünk a proletariátus legközelebbi és jelenlegi érdekeire is" (63. old.) - így formulázta ezeknek a nézeteltéréseknek a lényegét. „... Az «Iszkra» ... ténylegesen a forradalmi ellenzék lapja, amely leleplezi rendszerünket és főleg politikai rendszerünket... Mi viszont a munkás-ügyért dolgozunk és fogunk dolgozni szoros, szerves kapcsolatban a proletárharccal" (ugyanott). Csak hálásak lehetünk Martinovnak ezért a fogalmazásért, amely igen nagy, általános érdeklődésre tarthat számot, mert lényegében nem csupán a köztünk és a „Rabocseje Gyelo" közt fennálló nézeteltéréseket fogja át, hanem általában felölel minden nézeteltérést, amely a politikai harc kérdésében elválaszt minket az „ökonomistáktól". Már kimutattuk, hogy az „ökonomisták" nem tagadják feltétlenül a „politikát", csak éppen állandóan eltérnek a politika szociáldemokrata értelmezésétől, s a politikát trade-unionista módon fogják fel. Ugyanígy tér el tőle Martinov is, és ezért a szóbanforgó kérdésben éppen őt kívánjuk az ökonomista eltévelyedések példájának tekinteni. Ezzel a választással - s ezt igyekszünk kimutatni - meg lehetnek velünk elégedve „A «Rabocsaja Miszl» külön mellékleté"-nek szerzői is, az „Önfelszabadítás Csoportja" kiáltványának szerzői is, az „Iszkra" 12. számában közölt ökonomista levél írói is.

 

 

A politikai agitáció és hogyan szűkítik ezt az ökonomisták

 

Köztudomású, hogy az orosz munkások gazdasági* harcának nagyarányú elterjedése és megszilárdulása együtt haladt a gazdasági (gyári és szakmai) leleplező „irodalom" megteremtésével. A „röplapok" főleg a gyári viszonyok leleplezésével foglalkoztak, és a munkásokat hamarosan valóságos leleplező láz fogta el. Mihelyt látták, hogy a szociáldemokrata körök újfajta röplapokat akarnak és tudnak adni nekik, amelyek megmondják a teljes igazságot nyomorúságos életükről, mérhetetlenül nehéz munkájukról és jogfosztott helyzetükről, szinte özönével jöttek a gyári tudósítások. Ez a „leleplező irodalom" nemcsak abban a gyárban keltett óriási szenzációt, amelynek viszonyait ostorozta a röplap, hanem azokban a gyárakban is, ahová eljutott a leleplezett tények híre. És mivel a különböző üzemek és a különböző szakmák munkásainak szükségletei és bajai sok tekintetben azonosak, az „igaz tények a munkáséletből" mindenkit fellelkesítettek. A legelmaradottabb munkások közt is valóságos szenvedéllyé vált „nyomtatásban megjelenni" - nemes szenvedély ez, amellyel felkarolták az egész mai, rablásra és elnyomásra felépített társadalmi rend ellen folytatott háborúnak ezt a kezdeti formáját. És a „röplapok" a legtöbb esetben valóban hadüzenetet jelentettek, mert a leleplezések rendkívül buzdítóan hatottak, arra ösztönözték a munkásokat, hogy közösen követeljék a legkiáltóbb visszaélések megszüntetését és sztrájkokkal támogassák ezeket a követeléseket.

Végül már maguk a gyárosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy ezek a röplapok valóban hadüzenetet jelentenek, és többnyire nem akarták bevárni magát a háborút. A leleplezéseket, mint mindig, már egymagában megjelenésük ténye is hatalmas erkölcsi nyomást gyakorló erővé tette. Nem egyszer megtörtént, hogy a röplap megjelenése egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy az összes követeléseket vagy egy részüket teljesítsék. Egyszóval a gazdasági (gyári) leleplezések a gazdasági harc fontos emelői voltak és ma is azok. És ez a jelentőségük mindaddig megmarad, amíg fennáll a kapitalizmus, mely a munkásokat szükségszerűen önvédelemre kényszeríti. A legelőrehaladottabb európai országokban manapság is megfigyelhetjük, hogy ha valamely isten háta mögötti „ipartelepen" vagy az otthonmunka valamilyen mindenkitől elfelejtett ágában visszaéléseket lepleznek le, ez a leleplezés az osztályöntudat ébredésének, a szakmai harcnak és a szocializmus terjedésének kiindulópontjául szolgál.

Az utóbbi időben a gyári leleplezések szervezése csaknem teljesen igénybevette az orosz szociáldemokraták túlnyomó többségét. Elegendő a „Rabocsaja Miszl"-re gondolni, hogy lássuk, milyen nagyfokú volt ez az elfoglaltság, s közben mennyire megfeledkeztek arról, hogy önmagában véve ez voltaképpen még nem szociáldemokrata, hanem csak trade-unionista tevékenység. A leleplezések tulajdonképpen csak egy bizonyos szakma munkásainak munkáltatóikhoz való viszonyára terjedtek ki és csak annyit értek el, hogy a munkaerő eladói megtanulták, hogyan kell ezt az „árut" előnyösebben eladni, és hogyan kell harcolni a vevővel a tiszta kereskedelmi üzletkötés talaján. Ezek a leleplezések (amennyiben a forradalmárok szervezete bizonyos mértékben kihasználta őket) a szociáldemokrata tevékenység kezdetévé és alkotórészévé válhattak, de „csak-szakmai" harchoz és nem-szociáldemokrata munkásmozgalomhoz is vezethettek (sőt az ösztönösség előtti meghódolás mellett oda is kellett vezetniök). A szociáldemokrácia a munkásosztálynak nemcsak azt a harcát vezeti, amely a munkaerő eladásának kedvező feltételeiért folyik, hanem annak a társadalmi rendnek megsemmisítéséért indított harcát is, amely a nincsteleneket arra kényszeríti, hogy eladják magukat a gazdagoknak. A szociáldemokrácia a munkásosztályt nemcsak a munkáltatók egy bizonyos csoportjához való viszonyában képviseli, hanem a mai társadalom valamennyi osztályához, az államhoz mint szervezett politikai erőhöz való viszonyában is. Ezekután érthető, hogy a szociáldemokraták nem szorítkozhatnak csupán a gazdasági harcra, sőt még azt sem engedhetik meg, hogy tevékenységük javarészét a gazdasági leleplezések megszervezése kösse le. Aktívan hozzá kell látnunk a munkásosztály politikai neveléséhez, politikai öntudatának fejlesztéséhez. Ezzel most - a „Zarjá"-nak és az „Iszkrá"-nak az ökonomizmus ellen intézett első rohama után - „mindenki egyetért" (habár némelyek csak szóban, mint azonnal látni fogjuk).

Mármost az a kérdés, hogy milyen legyen a politikai nevelés? Elegendő-e, ha csak azt az eszmét propagáljuk, hogy a munkásosztály ellensége az önkényuralomnak? Természetesen nem elegendő. Nem elég megmagyarázni a munkások politikai elnyomatását (mint ahogy nem volt elég megmagyarázni nekik, hogy érdekeik ellentétesek a munkáltatók érdekeivel). Agitálnunk kell ennek az elnyomatásnak minden konkrét megnyilvánulásával kapcsolatban (mint ahogy már agitálunk is a gazdasági elnyomás konkrét megnyilvánulásaival kapcsolatban). Mivel azonban ez az elnyomás a társadalom legkülönbözőbb osztályait sujtja, s a szakmai, az általános polgári, a személyes, a családi, a vallási, a tudományos stb. stb. élet és tevékenység legkülönbözőbb területein egyaránt megnyilvánul, világos, hogy nem teljesíthetjük feladatunkat, nem fejleszthetjük a munkások politikai öntudatát, ha nem vállaljuk az önkényuralom minden téren való politikai leleplezésének megszervezését. Hiszen ahhoz, hogy az elnyomás konkrét megnyilvánulásaival kapcsolatban agitálhassunk, le kell leplezni ezeket a jelenségeket (mint ahogy le kellett leplezni a gyári visszaéléseket is, hogy gazdasági agitációt folytathassunk).

Ez ugyebár világos. De éppen itt derül ki az, hogy a politikai öntudat mindenirányú fejlesztésének szükségességével csak szavakban ért egyet „mindenki". Éppen itt látjuk, hogy a „Rabocseje Gyelo" például nemcsak nem vállalta a minden téren való politikai leleplezések megszervezését (vagy e szervezés kezdeményezését), hanem még az „Iszkrá"-t is igyekezett visszafelé húzni, amely hozzálátott ehhez a feladathoz. Hallgassák csak: „A munkásosztály politikai harca csupán" (éppen, hogy nem csupán) „a gazdasági harc legfejlettebb, legszélesebb és leghatékonyabb formája" (a „Rabocseje Gyelo" programraja, „Rabocseje Gyelo", 1. sz. 3. old.). „A szociáldemokratákra most az a feladat vár, hogy lehetőleg magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget" (Martinov, 10. sz. 42. old.). „A gazdasági harc a legszélesebb körben alkalmazható eszköz arra, hogy a tömegeket bevonjuk az aktív politikai harcba" (a Szövetség kongresszusi határozata és a „módosítások": „Két kongresszus", 11. és 17. old.). A „Rabocseje Gyeló"-t, mint az olvasó is láthatja, megjelenésének első napjától kezdve egészen a legutóbbi „szerkesztőségi utasításokig" ezeknek a tételeknek szelleme hatja át, amelyek mind félreérthetetlenül ugyanezt a nézetet hirdetik a politikai agitációról és a politikai harcról. Vizsgáljuk hát meg közelebbről ezt a nézetet annak a véleménynek szempontjából, mely az összes ökonomistáknál uralkodó, t. i. hogy a politikai agitációnak igazodnia kell a gazdasági agitációhoz. Igaz-e az, hogy a gazdasági harc általában* „a legszélesebb körben alkalmazható eszköz" arra, hogy a tömegeket bevonjuk a politikai harcba? Egyáltalán nem igaz. Ennek a „bevonásnak" éppolyan „széles körben alkalmazható" eszköze a rendőri elnyomás és az önkényuralmi bitangság mindennemű megnyilvánulása, és korántsem csak azok a jelenségek, amelyek a gazdasági harccal függnek össze. A kerületi főnökök garázdálkodása és a parasztok testi fenyítése, a hivatali korrupció és a rendőrség bánásmódja a városi „köznéppel", az éhezők elleni harc és a világosságra és tudásra szomjazó nép törekvéseinek üldözése, az adók kipréselése és a szekták hívei elleni hajsza, a katonák lélekölő fegyelmezése és kaszárnyamódszerek alkalmazása a diáksággal és a liberális értelmiséggel szemben - vajjon miért volna az elnyomásnak ez a számos jelensége és még ezernyi hasonló, a „gazdasági" harccal közvetlenül össze nem függő megnyilvánulása általában kevésbbé „széles körben alkalmazható" eszköz és alkalom arra, hogy politikai agitációt folytassunk és a tömegeket bevonjuk a politikai harcba? Éppen ellenkezőleg, ha összességükben vesszük az életnek azokat az eseteit, amikor a munkás (akár önmaga, akár a hozzá közelállók miatt) a jogtalanságtól, az önkénytől és az erőszaktól szenved, a rendőri elnyomás esetei éppen a szakmai harcban kétségtelenül elenyészően kisszámúak. Minek már előre szűkíteni a politikai agitáció terjedelmét azzal, hogy csak az egyik eszközt nyilvánítjuk „a legszélesebb körben alkalmazhatónak", amikor a szociáldemokratáknak ezzel egyidejűleg más, általában véve nem kevésbbé „széles körben alkalmazható" eszközök is feltétlenül rendelkezésére állnak?

Valamikor réges-régen (egy évvel ezelőtt! . .) ezt írta a „Rabocseje Gyelo": „A legközelebbi politikai követelések is csak egy, vagy legfeljebb néhány sztrájk után válnak érthetővé a tömegek számára”, „amint a kormány rendőrséget és csendőrséget vezényelt ki ellenük" (7. sz. 15. old., 1900 augusztus). Ezt az opportunista stádium-elméletet ma már elvetette a Szövetség, s engedményt tesz nekünk, kijelentvén, hogy „nincs semmi szükség arra, hogy kezdettől fogva csak gazdasági talajon folytassunk politikai agitációt" („Két kongresszus", 11. old.). Az orosz szociáldemokrácia jövendő történetírója már pusztán abból is, hogy a „Szövetség" megtagadja régi eltévelyedéseinek egy részét, jobban foga látni, mint bármilyen hosszú fejtegetésből, mennyire megalázták a szocializmust a mi ökonomistáink! De milyen naiv volt a Szövetség, amikor azt képzelte, hogy amennyiben lemond a politika szűkítésének egyik formájáról, ez arra indíthat bennünket, hogy belemenjünk a politika szűkítésének másik formájába! Nem volna-e logikusabb itt is azt mondani, hogy a gazdasági harcot minél szélesebb fronton kell folytatni, s mordig fel kell használni politikai agitációra, de „semmi szükség sincs arra", hogy a tömegnek az aktív politikai harcba való bevonására a gazdasági harcot tekintsük a legszélesebb körben alkalmazható eszköznek?
A Szövetség jelentősnek tartja, hogy a „legszélesebb körben alkalmazható eszköz" kifejezéssel cserélte fel a „legjobb eszköz" kifejezést, amelyet a Zsidó Munkásszövetség (Bund91) IV. kongresszusának idevágó határozatában használtak. Igazán nehezen tudnók megmondani, hogy a két határozat közül melyik a jobb; szerintünk egyik rosszabb, mint a másik. Itt a Szövetség is, a Bund is (részben talán öntudatlanul, a hagyomány hatása alatt) a politika ökonomista, trade-unionista értelmezésének tévútjára tér. Lényegében mit sem változtat a dolgon, hogy a „legjobb" vagy pedig a „legszélesebb körben alkalmazható" kifejezéssel térnek rá erre a tévútra. Ha a Szövetség azt mondta volna, hogy „a gazdasági talajon folytatott politikai agitáció" a legszélesebb körben alkalmazandó (és nem „alkalmazható") eszköz, akkor igaza volna szociáldemokrata mozgalmunk bizonyos fejlődési időszaka tekintetében. Tudniillik igaza volna az 1898-1901-es évek ökonomistái, sok (ha ugyan nem a legtöbb) gyakorlati funkcionáriusa tekintetében, mert ezek a gyakorlati ökonomisták csakugyan majdnem kizárólag gazdasági talajon alkalmazták a politikai agitációt (amennyiben egyáltalán alkalmazták!). Az ilyen politikai agitációt - mint láttuk - a „Rabocsaja Miszl" is, az „Önfelszabadítás Csoportja" is elismerte, sőt még ajánlotta is! A „Rabocseje Gyeló"-nak határozottan el kellett volna ítélnie azt, hogy a hasznos gazdasági agitáció mellett károsan szűkítették a politikai harcot, ehelyett azonban (az ökonomisták által) legszélesebb körben alkalmazandó eszközt a legszélesebben alkalmazhatónak nyilvánítja! Nem csoda, hogy ezek az emberek, amikor ökonomistáknak nevezzük őket, nem tehetnek egyebet, mint hogy „misztifikálóknak", „dezorganizátoroknak", „pápai nunciusoknak", „rágalmazóknak"* tituláljanak bennünket, és úton-útfélen lamentáljanak, hogy vérig sértették őket, és mintegy esküvel erősítgessék, hogy „ökonomizmusban ma igazán egyetlenegy szociáldemokrata szervezet sem vétkes". Ó ezek a rágalmazók, ezek a gonosz - politikusok! Vajon nem készakarva gondolták-e ki az egész ökonomizmust, hogy pusztán embergyűlöletből vérig sértsék az embert?

Milyen konkrét, reális értelme van Martinov szájában annak a szociáldemokrácia elé tűzött feladatnak, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzön politikai jelleget? A gazdasági harc a munkások kollektív harca a munkáltatók ellen a munkaerő eladásának kedvező feltételeiért, a munkásság munka- és életfeltételeinek megjavításáért. Ez a harc szükségképpen szakmai harc, mert a munkafeltételek a különböző szakmákban rendkívül különbözőek, tehát e feltételek megjavításáért csakis szakmák szerint (Nyugaton a szakszervezetek, Oroszországban ideiglenes szakmai egyesülések és röplapok stb. segítségével) lehet harcolni. „Magának a gazdasági harcnak politikai jelleget" kölcsönözni annyit jelent tehát, mint arra törekedni, hogy ugyanazokat a szakmai követeléseket, a munkafeltételeknek ugyanazt a szakmai javítását „törvényhozási és közigazgatási rendszabályokkal" teljesítsék (így mondja Martinov cikkének következő, 43. oldalán). Éppen ezt teszik és mindig is ezt tették az összes szakmai munkásszövetségek. Csak lapozzák át a Webb házaspárnak92, ennek a két alapos tudósnak (és „alapos" opportunistának) a munkáit, és látni fogják, hogy az angol munkásszövetségek már réges-régen felismerték és teljesítik azt a feladatot, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget", réges-régen harcolnak a sztrájkszabadságért, a szövetkezeti és a szakszervezeti mozgalom minden néven nevezendő jogi akadályának elhárításáért, a nő- és gyermekvédelmi törvényekért, a munkafeltételeknek egészségügyi és gyári törvényekkel való megjavításáért stb.
A mögött a fellengzős frázis mögött tehát, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget", ami egyébként „borzasztó" bölcsen és forradalmian hangzik, lényegében az a hagyományos törekvés rejlik, hogy a szociáldemokrata politikát trade-unionista politikává fokozzák le! Azt a látszatot keltve, hogy helyreigazítják az egyoldalú „Iszkrá"-t, amely - no lám! - „a dogma forradalmasítását fölébe helyezi az élet forradalmasításának"*, újdonságként tálalják elénk a gazdasági reformokért való harcot. Valójában az a frázis, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget", nem tartalmaz egyebet, mint gazdasági reformokért folyó harcot. És Martinov maga is rájöhetett volna erre az igazán egyszerű következtetésre, ha jobban megrágta volna saját szavainak értelmét. „Pártunknak - mondja, legnehezebb ágyúját szegezve az „Iszkrá"-ra - konkrét törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket lehetett és kellett volna követelnie a kormánytól a gazdasági kizsákmányolás, a munkanélküliség, az éhínség stb. ellen" („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 42-43. old.). Konkrét intézkedéseket követelni - vajjon nem szociális reformok követelése ez? Mégegyszer megkérdezzük az elfogulatlan olvasót: vajjon rágalmazzuk-e a rabocsejegyelóistákat (bocsánat ezért az esetlen közkeletű szóért!), ha burkolt bernsteinistáknak nevezzük őket, amikor a gazdasági reformokért való harc szükségességének tételét úgy tüntetik fel, mint az „Iszkrá"-val való nézeteltérésüket?

A forradalmi szociáldemokrácia tevékenysége mindig kiterjedt és ma is kiterjed a reformokért való harcra. De a „gazdasági" agitációt arra használja fel, hogy necsak mindenféle intézkedést követeljen a kormánytól, hanem azt is (és mindenekelőtt azt) követelje, hogy a kormány ne legyen többé önkényuralmi kormány! Azonkívül kötelességének tartja, hogy necsak a gazdasági harc talaján követelje ezt a kormánytól, hanem általában a társadalmi és politikai élet minden jelenségének a területén is. Szóval a reformokért folyó harcot - mint részt az egésznek - alárendeli a szabadságért és a szocializmusért folyó forradalmi harcnak. Martinov viszont más formában feltámasztja a stádium-elméletet, amikor a politikai harc fejlődésének, hogy úgy mondjuk, feltétlenül gazdasági útját igyekszik előírni. Mikor a forradalmi fellendülés pillanatában a reformokért való harc állítólag külön „feladatával" lép fel, visszafelé húzza a pártot, az „ökonomista" és a liberális opportunizmus malmára hajtja a vizet.

Továbbá. Amikor Martinov a reformokért való harcot szemérmesen a mögé a fellengzős tétel mögé rejtette, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget", a kizárólag csak gazdasági (sőt kizárólag csak gyári) reformokat valami külön dolognak tüntette fel. Hogy miért tette, nem tudjuk. Talán tévedésből? De ha nemcsak „gyári" reformokra gondolna, akkor az imént idézett tételének semmi értelme sem volna. Vagy talán azért tette, mert csak gazdasági téren tart lehetségesnek vagy valószínűnek „engedményeket" a kormány részéről? Ha igen, akkor ez furcsa tévedés, hiszen engedmények lehetségesek és előfordulnak a deresről, az útlevélről, a váltságfizetésről, a szektákról, a cenzúráról stb. stb. hozott törvények terén is. A kormány számára a „gazdasági" engedmények (vagy látszatengedmények) magától értetődően a legolcsóbbak és legelőnyösebbek, mert azt reméli, hogy ilymódon megnyerheti a munkástömegek bizalmát. De éppen ezért nekünk, szociáldemokratáknak feltétlenül küzdenünk kell az ellen a nézet (vagy félreértés) ellen, hogy nekünk becsesebbek a gazdasági reformok, hogy mi éppen azokat tartjuk különösen fontosaknak stb. „Az ilyen követelések - mondja Martinov azokról a konkrét törvényhozási és közigazgatási követelésekről, amelyeket fentebb javasolt - nem lennének üres szavak, mert kézzelfogható eredményekkel kecsegtetnek, és ezért a munkástömegek tevékenyen támogathatnák őket . . ."Mi nem vagyunk ökonomisták, ó nem! Mi csak szintén rabszolgamódra térdre borulunk a konkrét eredmények „kézzelfogható" volta előtt, mint a Bernsteinek, a Prokopovicsok, a Sztruvék, R. M.-ek és tutti quanti! Mi csak (Narcisz Tuporilovval egyetemben) meg akarjuk értetni, hogy mindaz, ami nem „kecsegtet kézzelfogható eredményekkel", „üres szó" csupán! Mi csak úgy beszélünk, mintha a munkástömeg képtelen volna arra (és mintha már nem bizonyította volna be, hogy mindazok ellenére, akik saját filiszterségüket őrá hárítják, igenis képes rá), hogy aktívan támogasson minden tiltakozást az önkényuralom ellen, még ha abszolút semmiféle kézzelfogható eredménnyel sem kecsegtet!

Nézzük akár Martinov példáit, a munkanélküliség és az éhínség elleni „intézkedéseket". Amikor a „Rabocseje Gyelo", ígérete szerint ítélve, azzal foglalkozik, hogy „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető" „törvényhozási és közigazgatási követeléseket" dolgozzon ki és azokat (törvénytervezetek formájában?) „konkretizálja" - ugyanakkor az „Iszkra", amely „a dogma forradalmasítását mindenkor fölébe helyezi az élet forradalmasításának", igyekezett megmagyarázni, hogy a munkanélküliség elválaszthatatlanul összefügg az egész kapitalista renddel, figyelmeztetett, hogy „jön az éhínség", leleplezte a rendőrség „harcát az éhezők ellen" és a felháborító .„ideiglenes kényszermunka-szabályokat", a „Zarja" pedig ugyanakkor különlenyomatban agitációs brosúraként kiadta a „Belpolitikai szemle" c. cikknek93 az éhínséggel foglalkozó részét. De úristen, milyen „egyoldalúak" voltak ezek a javíthatatlanul szűklátókörű ortodoxok, ezek „az élet" parancsaival szemben süket dogmatikusok! Egyetlenegy cikkükben sem volt - ó borzalom! - egyetlenegy, nos, képzeljék csak el, a szó szoros értelmében egyetlenegy „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető" „konkrét követelés" sem! Szerencsétlen dogmatikusok! Be kellene adni őket a Kricsevszkijek és Martinovok iskolájába, hogy ők is meggyőződjenek arról, hogy a taktika a növekvő stb. növekedés folyamata, és hogy magának a gazdasági harcnak kell politikai jelleget kölcsönözni!

„A munkások gazdasági harcának, melyet a munkáltatók és a kormány ellen folytatnak („gazdasági harc a kormány ellen"!!), közvetlen forradalmi jelentőségén kívül még megvan az a jelentősége is, hogy a munkásokat szüntelenül rávezeti politikai jogfosztottságuk kérdésére" (Martinov, 44. old.). Nem azért írtuk ki ezt az idézetet, hogy századszor és ezredszer elismételjük azt, amit már fentebb elmondottunk, hanem azért, hogy külön köszönetet mondjunk Martinovnak ezért az új és nagyszerű formulázásért: „A munkások gazdasági harca a munkáltatók és a kormány ellen." Milyen pompás! Milyen páratlan tehetséggel s az ökonomisták közti valamennyi részleges nézeteltérésnek és árnyalati különbségnek mily mesteri kiküszöbölésével fejezi ki egyetlen rövid és világos tételben az ökonomizmus egész lényegét, kezdve azzal, hogy a munkásokat „politikai harcra" hívja, „amelyet általános érdekekért folytatnak, szem előtt tartva minden munkás helyzetének megjavítását"*, folytatva a stádium-elmélettel, és végezve a kongresszusnak a „legszélesebb körben alkalmazható eszközről" szóló határozatával stb. „Gazdasági harc a kormány ellen" - ez éppen trade-unionista politika, amely még nagyon, de nagyon messze van a szociáldemokrata politikától.

 

Elbeszélés arról, hogyan mélyítette el Martinov Plehanovot

 

„Milyen sok szociáldemokrata Lomonoszov tűnt fel nálunk az utóbbi időben!" - jegyezte meg egyszer egy elvtárs, arra gondolva, hogy az ökonomizmus felé hajló személyek közül sokan meglepő hajlandóságot mutatnak arra, hogy feltétlenül a „saját eszükkel" jussanak el a nagy igazságokhoz (például ahhoz, hogy a gazdasági harc rávezeti a munkásokat jogfosztottságuk kérdésére), és közben a zseniális őstehetségek nagyszerű nemtörődömségével figyelemre se méltatják mindazt, amit már létrehozott a forradalmi gondolat és a forradalmi mozgalom megelőző fejlődése. Pontosan ilyen őstehetség a mi Lomonoszov-Martinovunk is. Fussák csak át az „Aktuális kérdések" című cikkét, és látni fogják, hogyan közelíti meg „saját eszével" azt, amit Akszelrod (akiről Lomonoszovunk persze mélyen hallgat) már régen megmondott, hogyan kezdi például megérteni, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a burzsoázia egyik vagy másik rétegének ellenzékiségét („Rabocseje Gyelo", 9. sz. 61, 62, 71. old. - v. ö. a „Rabocseje Gyelo" szerkesztőségének Akszelrodhoz intézett „Válaszával", 22, 23-24. old.) stb. Sajnos csak „megközelíti" és csak „kezdi", de ennél nem jut tovább, mert még mindig nem értette meg Akszelrod gondolatait, s „a munkáltatók és a kormány ellene gazdasági harcról" beszél. A „Rabocseje Gyelo" három évig (1898-1901) erőlködött, hogy megértse Akszelrodot, és . . . és mégsem értette meg! Azért van talán ez is, mert a szociáldemokrácia „az emberiséghez hasonlóan" mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé?

De a Lomonoszovok nemcsak azzal tűnnek ki, hogy sokmindent nem tudnak (ez még nem volna nagy baj!), hanem azzal is, hogy nincsenek tudatában tudatlanságuknak. Ez aztán már nagy baj, s ez a baj arra készteti őket, hogy mindjárt nekilássanak Plehanov „elmélyítésének".

„Sok víz folyt le azóta - meséli Lomonoszov-Martinov -, hogy Plehanov megírta az említett könyvecskét („A szocialisták feladatai az oroszországi éhínség elleni harcban). Azok a szociáldemokraták, akik tíz éven át vezették a munkásosztály gazdasági harcát... még nem jutottak hozzá, hogy széles elméleti alapokra fektessék a párt taktikáját. Ez a kérdés most megérett, és ha meg akarnók adni ezt az elméleti megalapozást, kétségtelésül alaposan el kellene mélyítenünk azokat a taktikai elveket, amelyeket annakidején Plehanov fejtett ki... Most nem úgy kellene meghatároznunk a propaganda és az agitáció közötti különbséget, mint Plehanov tette" (Martinov közvetlenül ezelőtt idézte Plehanov szavait: „a propagandista sok eszmét ad egy vagy néhány személynek, az agitátor viszont csak egy vagy néhány eszmét ad, de ezt aztán az emberek egész tömegének"). „Propagandán mi az egész fennálló rendnek vagy e rend egyes jelenségeinek forradalmi megvilágítását értenők, függetlenül attól, hogy egyes személyek, vagy pedig széles tömegek számára érthető formában történik. Agitáción a szó szigorúan vett értelmében (sic!) a tömegeknek bizonyos konkrét akciókra való felhívását, annak előmozdítását értenők, hogy a proletariátus közvetlenül forradalmi módon avatkozzék be a társadalmi életbe."

Gratulálunk az orosz, sőt a nemzetközi szociáldemokráciának is Martinov új, szigorúbb és mélyebb terminológiájához. Eddig azt hittük (Plehanovval és a nemzetközi munkásmozgalom valamennyi vezetőjével együtt), hogy a propagandistának, ha például a munkanélküliség kérdéséről beszél, meg kell magyaráznia a válságok kapitalista jellegét, rá kell mutatnia azokra az okokra, amelyek elkerülhetetlenekké teszik a válságokat a mai társadalomban, vázolnia kell, hogy ezt a társadalmat szükségszerűen fel kell váltania a szocialista társadalomnak stb. Egyszóval „sok eszmét" kell adnia, olyan sokat, hogy ezeket az eszméket teljes összességükben csak (viszonylag) kevesen fogják azonnal elsajátítani. Az agitátor viszont, amikor ugyanerről a kérdésről beszél, olyan példát fog felhozni, melyet a hallgatói jól ismernek, s amely egyben a legkiemelkedőbb is - mondjuk, egy munkanélküli család éhhalálát, a nyomor növekedését vagy más hasonlót - és minden igyekezetével arra fog törekedni, hogy ebből a közismert tényből kiindulva egy eszmét adjon a „tömegeknek" - azt az eszmét, hogy a gazdagság növekedése és a nyomor növekedése között esztelen ellentmondás van, arra fog törekedni, hogy elégedetlenséget és felháborodást keltsen a tömegben ezzel a kiáltó igazságtalansággal szemben, ennek az ellentmondásnak a teljes megvilágítását pedig a propagandistára hagyja. A propagandista ezért főleg nyomtatott, az agitátor pedig élő szóval hat. A propagandistának más képességekkel kell rendelkeznie, mint az agitátornak. Kautskyt és Lafargue-ot például propagandistának, Bebelt és Guesde-et agitátornak nevezzük. De megkülönböztetni a gyakorlati tevékenységnek még egy harmadik területét vagy harmadik funkcióját is, ehhez a funkcióhoz sorozva „a tömegek bizonyos konkrét akciókra való felhívását", a legnagyobb értelmetlenség, mert a „felhívás" mint egyszeri ténykedés természetszerűen és elkerülhetetlenül kiegészíti az elméleti tanulmányt is, a propaganda-brosúrát is, az agitációs beszédet is, vagy pedig merőben végrehajtó funkció. Valóban, nézzük például a német szociáldemokratáknak a gabonavámok ellen indított mostani harcát. A teoretikusok tanulmányokat írnak a vámpolitikáról, harcra „hívnak" mondjuk a kereskedelmi szerződésekért és a szabadkereskedelemért; ugyanezt teszi a propagandista is a folyóiratokban, az agitátor is nyilvános szónoklataiban. A tömegek „konkrét akciója'' itt abban áll, hogy a gabonavámok felemelése ellen tiltakozó petíciókat írnak alá, és a petíciókat benyujtják a Reichstagnak. Erre az akcióra közvetve a teoretikusoktól, propagandistáktól és agitátoroktól indul ki a felhívás, közvetlenül pedig azoktól a munkásoktól, akik az aláírási ívekkel bejárják a gyárakat és a lakásokat. A „Martinov-féle terminológia" szerint Kautsky is, Bebel is propagandista, az aláírási ívek terjesztői pedig agitátorok, nemde?

A német példáról eszembe jut a német Verballhornung szó, ami betű szerint „ballhornizálást" jelent. Ballhorn János lipcsei könyvkiadó a XVI. században kiadott egy ábécés könyvet, melynek első oldalán - szokás szerint - egy kakas képe volt, csakhogy a kép a szokásos sarkantyús lábú kakas helyett egy sarkantyútlan kakast és mellette két tojást ábrázolt. Az ábécés könyv címlapjára pedig ezt írta: „Ballhorn János javított kiadása". Azóta a németek „Verballhornung"-nak mondák az olyan „javítást", amely valójában csak ront az eredetin. Önkénytelenül is Ballhorn jut eszünkbe, amikor azt látjuk, hogyan „mélyítik el" a Martinovok Plehanovot...

Minek „találta fel" Lomonoszovunk ezt a zagyvaságot? Annak illusztrálására, hogy az „Iszkra" „csak a dolog egyik oldalára fordít figyelmet, éppúgy, ahogy Plehanov tette már másfél évtizeddel ezelőtt" (39. old.). „Az «Iszkrá»-ban - legalábbis mostanában - a propaganda feladatai háttérbe szorítják az agitáció feladatait" .(52. old.). Ha ezt az utóbbi tételt Martinov nyelvéről közérthető emberi nyelvre fordítjuk le (mert az emberiségnek még nem volt ideje elsajátítani az újonnan feltalált terminológiát), akkor a következő tételt kapjuk: az „Iszkrá"-ban a politikai propaganda és a politikai agitáció feladatai háttérbe szorítják azt a feladatot, hogy „a kormánytól bizonyos kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket követeljenek" (vagyis szociális reformokat, ha szabad még ez egyszer a Martinov színvonalát még el nem ért ósdi emberiség ósdi terminológiáját használnunk). Ajánljuk az olvasónak, hasonlítsa össze ezzel a tétellel a következő tirádát:

„Az is meglepő ezekben a programmokban" (a forradalmi szociáldemokraták programtujaiban), „hogy örökösen előtérbe helyezik a munkások parlamenti tevékenységének előnyeit (holott nálunk nincs parlament), és ugyanakkor (forradalmi nihilizmusuk következtében) teljesen figyelmen kívül hagyják, mennyire fontos az, hogy a munkások résztvegyenek a gyárosok gyári törvényhozói gyűlésein, amelyek léteznek, vagy hogy résztvegyenek legalább a városi önkormányzatban..."

Ennek a szóáradatnak a szerzője valamivel egyenesebben, világosabban és nyíltabban fejezi ki ugyanazt a gondolatot, amelyhez Lomonoszov-Martinov a saját eszével jutott el. Ez a szerző pedig R. M., „A «Rabocsaja Miszl» külön mellékletének" cikkírója (15. old.).

 

A politikai leleplezések és a „forradalmi aktivitásra való nevelés"

 

Amikor Martinov az „Iszkrá"-nak szegezi „a munkástömegek aktivitásának fokozásáról" szóló „elméletét", tulajdonképpen ennek az aktivitásnak a lefokozására irányuló törekvését árulja el, mert szerinte az aktivitás felkeltésének legbecsesebb, különösen fontos, „legszélesebb körben alkalmazható" eszköze és az aktivitás területe ugyanaz a gazdasági harc, amely előtt az ökonomisták is mind térdre borultak. És éppen azért jellemző ez a tévelygés, mert távolról sem egyedül Martinov tévelygése. Valójában „a munkástömegek aktivitásának fokozása" csakis abban az esetben érhető el, ha nem szorítkozunk csupán a „gazdasági talajon folytatott politikai agitációra". A politikai agitáció elengedhetetlen kiterjesztésének egyik alapvető feltétele pedig az, hogy minden téren politikai leleplezéseket szervezzünk. Csakis ezekkel a leleplezésekkel lehet a tömegeket politikai öntudatra és forradalmi aktivitásra nevelni. Ez a tevékenység ezért az egész nemzetközi szociáldemokrácia egyik legfontosabb funkciója, mert a politikai szabadság sem teszi feleslegessé ezeket a leleplezéseket, csak némileg más irányba tereli. A német párt például éppen annak köszönheti pozícióinak megszilárdulását és befolyásának kiterjedését, hogy lankadatlan energiával folytatja politikai leleplező hadjáratát. A munkásosztály öntudata nem válhat igazi politikai öntudattá, ha a munkásokat nem tanítjuk meg arra, hogy az önkény és az elnyomás, az erőszak és a visszaélés minden egyes esetére reagáljanak, bármelyik osztályt érintik is ezek az esetek - és hogy ne akármilyen, hanem éppen szociáldemokrata szempontból reagáljanak azokra. A munkástömegek öntudata nem válhat igazi osztályöntudattá, ha a munkások nem tanulják meg konkrét és amellett feltétlenül időszerű (aktuális) politikai tények és események alapján, hogy valamennyi többi társadalmi osztályt szemmeltartsák szellemi, erkölcsi és politikai életük minden megnyilvánulásában; ha nem tanulják meg, hogyan kell a gyakorlatban valamennyi társadalmi osztály, réteg és csoport életének és tevékenységének minden oldalát materialista módon elemezni és materialista módon értékelni. Aki a munkásosztály figyelmét, megfigyelőképességét és öntudatát kizárólag vagy főként a munkásosztályra irányítja, az nem szociáldemokrata, mert a munkásosztály önmegismerése elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy a modern társadalom valamennyi osztályának kölcsönös viszonyáról alkotott elméleti . . . sőt helyesebben nem is annyira elméleti, mint inkább a politikai élet tapasztalatai alapján kialakult fogalmai egészen világosak legyenek. Ezért olyan rendkívül káros és olyan felette reakciós gyakorlati jelentőségénél fogva ökonomistáinknak az a tanítása, hogy a gazdasági harc a legszélesebb körben alkalmazható eszköz a tömegeknek a politikai mozgalomba való bevonására. A munkásnak, hogy szociáldemokrata legyen, világosan kell látnia a földbirtokos és a pap, a magasrangú hivatalnok és a paraszt, a diák és a lumpenproletár gazdasági természetét, társadalmi és politikai arculatát, ismernie kell erős és gyenge oldalait, el kell igazodnia azoknak a közkeletű frázisoknak és legkülönfélébb álokoskodásoknak labirintusában, amelyekkel minden osztály és minden réteg önző szándékait és igazi „bensőjét" leplezi, el kell igazodnia abban, hogy mely intézmények és törvények tükrözik vissza és miképpen tükrözik vissza ezeket vagy azokat az érdekeket. De ezeket a „világos fogalmakat" semmiféle könyvből sem lehet meríteni; ezeket csak élő valóság adhatja és azon melegében való leleplezése annak, ami az adott pillanatban körülöttünk történik, amiről a maguk módján beszélnek vagy suttognak az emberek, ami ilyen és ilyen eseményekben, ilyen és ilyen számadatokban, ilyen és ilyen bírói ítéletekben stb. stb. stb. fejeződik ki. Ezek a minden területre kiterjedő politikai leleplezések a tömegek forradalmi aktivitásra való nevelésének elengedhetetlen és alapvető feltételei.

Miért van az, hogy az orosz munkás még kevés forradalmi aktivitást fejt ki, amikor a rendőrség állatiasan bánik a néppel, üldözik a szekták híveit, ütlegelik a parasztokat, a cenzúra pimaszkodik, kínozzák a katonákat, hajszát indítanak a legártatlanabb kulturális kezdeményezések ellen stb.? Azért talán, mert nem „vezeti rá" erre a „gazdasági harc", mert ez kevés „kézzelfogható eredménnyel" „kecsegtet", kevés „pozitívumot" ad? Nem, az efféle vélemény - ismételjük - nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy saját hibáinkat másra hárítsuk, saját filiszterségünket (és bernsteinizmusunkat) a munkástömegekre hárítsuk. Sajátmagunkban, a tömegek mozgalmától való elmaradottságunkban kell keresnünk az okát annak, hogy még nem tudtuk kellőképpen megszervezni mindezeknek az aljasságoknak széleskörű, hatásos és gyors leleplezését. Ha ezt megtesszük (mert meg kell és meg is tudjuk tenni), akkor a legegyszerűbb munkás is megérti vagy megérzi, hogy a diákokkal és a szekták híveivel, a paraszttal és az íróval is ugyanaz a sötét erő komiszkodik és önkényeskedik, amely őt is annyira leigázza és elnyomja életének minden percében, és ha ezt megérzi, ő maga is hallatni akarja, visszafojthatatlanul hallatni akarja majd szavát, akkor megtalálja majd a módját annak, hogy ma a cenzoroknak rendezzen macskazenét, holnap a parasztlázadást leverő kormányzó háza előtt tüntessen, holnapután pedig azokat a csuhába bujtatott zsandárokat leckéztesse meg, akik a szent inkvizíció munkáját folytatják stb. Mi még nagyon keveset, jóformán semmit sem tettünk azért, hogy minden területre kiterjedő és frisskeletű leleplezésekkel felrázzuk a munkástömegeket. Sokan közülünk még azt sem tudják, hogy ez kötelességük, és ösztönösen kullognak a gyári élet szűk keretei közt folyó „szürke, mindennapi harc" mögött. Aki ilyen körülmények közt azt mondja, hogy „az «Iszkrá»-nak az a tendenciája, hogy a csillogó és tökéletes eszmék propagandájával szemben kisebbítse a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét" (Martinov, 61. old.), az visszafelé húzza a pártot, az képzetlenségünket és elmaradottságunkat védelmezi és dicsőíti.

Ami pedig a tömegeknek akcióra való felhívását illeti, ez meglesz önmagától, ha erélyes politikai agitációt folytatunk, ha eleven és hathatós leleplező hadjáratot indítunk. Ha valakit tetten érünk a helyszínen és nyomban ország-világ előtt megbélyegezzük, ez önmagában is jobban hat minden „felhívásnál", és gyakran olyan hatást kelt, hogy utána meg sem lehet állapítani, voltaképpen ki „hívta fel" a tömeget és voltaképpen ki vetette fel ennek vagy annak a tüntetésnek a gondolatát stb. Felhívni - a szónak nem általános, hanem konkrét értelmében - csak a tett színhelyén lehet, és csak az hívhat fel, aki maga is rögtön indul. A mi dolgunk pedig, a szociáldemokrata ujságírók dolga a politikai leleplezések és a politikai agitáció elmélyítése, kiterjesztése és fokozása.

Ha már a „felhívásokról" van szó, nem hallgathatjuk el, hogy az „Iszkra" volt az egyetlen lap, amely még a tavaszi események előtt aktív beavatkozásra hívta fel a munkásokat egy olyan kérdésbe, amely egyáltalán semilyen kézzelfogható eredménnyel sem kecsegtette a munkást, a diákok ügyébe, akiket katonának vittek. Mihelyt megjelent a január 11-i közlemény, hogy „183 diákot katonának visznek", az „Iszkra" nyomban cikket közölt erről (2. sz., február)94, és még mielőtt a tüntetések megkezdődtek volna, nyíltan felhívta a „munkást", hogy „siessen a diák segítségére", felhívta a „népet", hogy nyíltan válaszoljon a kormány vakmerő kihívására. Kérdezzük: mivel és hogyan magyarázható meg az a feltűnő tény, hogy Martinov, aki olyan sokat beszél a „felhívásokról", sőt a „felhívásokat" külön tevékenységi formának tekinti, egy árva szóval sem emlékezett meg erről a felhívásról? És vajon nem filiszterség-e ezekután, hogy Martinov egyoldalúnak minősíti az „Iszkrá"-t, mert nem eléggé „hív fel" olyan követelésekért való harcra, amelyek „kézzelfogható eredményekkel kecsegtetnek"?

Ökonomistáinknak - s köztük a „Rabocseje Gyeló"-nak is - azért voltak sikereik, mert az elmaradt munkások szájíze szerint beszéltek. De a szociáldemokrata munkás, a forradalmár munkás (és az ilyen munkások száma egyre nő) felháborodással utasítja vissza ezeket a „kézzelfogható eredményekkel kecsegtető" követelésekért való harcról stb. szóló bölcseségeket, mert tudja, hogy ezek csak az „egy rubelre egy kopeket" kezdetű régi nóta újabb változatai. Az ilyen munkás azt fogja mondani a „Rabocsaja Miszl" és a „Rabocseje Gyelo" tájékáról jövő tanácsadóinak: hiába iparkodnak, uraim, hiába avatkoznak be oly túlzott buzgalommal olyan dolgokba, amelyekkel magunk is megbirkózunk, és hiába próbálnak kibújni igazi kötelezettségeik teljesítése alól. Hiszen teljesen oktalan beszéd az olyasmi, hogy a szociáldemokratáknak az a feladatuk, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzenek politikai jelleget; ez csak a kezdet, és nem is ebben áll a szociáldemokraták fő feladata, mert az egész világon, és Oroszországban is gyakran maga a rendőrség kezd politikai jelleget adni a gazdasági harcnak, s a munkások maguktól is rájönnek arra, hogy ki mellett áll a kormány*. Hiszen „a munkásoknak a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harcát", amelyről annyit beszélnek, mintha Amerikát fedezték volna fel, számtalan isten háta mögötti orosz fészekben maguk a munkások folytatják, akik sztrájkokról már hallottak, de szocializmusról még jóformán semmit sem. Hiszen az az „aktivitás", amelyet önök mindnyájan támogatni akarnak, kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét követeléseket támasztva, bennünk, munkásokban már megvan, és mindennapi, aprólékos szakmai munkánk során magunk állítjuk fel ezeket a konkrét követeléseket, gyakran az intellektuelek minden segítsége nélkül. De mi nem érjük be az ilyen aktivitással; nem vagyunk gyerekek, akiket egyedül a „gazdasági" politika kásájával jól lehet lakatni; mi tudni akarjuk mindazt, amit mások is tudnak, részletesen akarjuk ismerni a politikai élet minden oldalát és aktívan akarunk résztvenni minden politikai eseményben. Ehhez az szükséges, hogy az intellektuelek kevesebbet beszéljenek arról, amit magunk is tudunk és adjanak nekünk többet abból, amit még nem tudunk, s amit gyári és „gazdasági" tapasztalatainkból magunk sohasem tudhatunk meg: adjanak politikai tudást. Ezt a tudást önök, intellektuelek, meg tudják szerezni, és kötelességük, hogy százszor, ezerszer több tudást adjanak nekünk, mint amennyit eddig adtak, de necsak bölcselkedések, brosúrák és cikkek formájában (amelyek gyakran - bocsánat az őszinteségért! - meglehetősen unalmasak), hanem feltétlenül eleven leleplezések formájában is: leplezzék le azt, hogy voltaképpen mit is csinál most kormányunk, mit csinálnak parancsnokló osztályaink az élet minden területén. Teljesítsék buzgóbban ezt a kötelességüket és ne fecsegjenek annyit „a munkástömegek aktivitásának fokozásáról". Sokkal több bennünk az aktivitás, semmint gondolnák, és mi nyílt, utcai harccal olyan követeléseket is tudunk támogatni, amelyek nem kecsegtetnek semmiféle „kézzelfogható eredménnyel"! És nem az önök dolga, hogy a mi aktivitásunkat „fokozzák", mert éppen önök azok, akikből hiányzik az aktivitás. Kevesebbet hajbókoljanak, uraim, az ösztönösség előtt és többet gondoljanak saját aktivitásuk fokozására!

 

Miben egyezik az ökonomizmus és a terrorizmus?

 

Az előbbi jegyzetben egy ökonomistát és egy nem-szociáldemokrata terroristát idéztünk, akiknek véletlenül egyezett a nézetük. De az ökonomisták és a terroristák között általában nem véletlen, hanem szükségszerű benső kapcsolat áll fenn, amelyre később még visszatérünk, és amelyet épp a forradalmi aktivitásra való nevelés kérdésével kapcsolatban okvetlenül érintenünk kell. Az ökonomistáknak és a modern terroristáknak van egy közös gyökerük: ez az ösztönösség előtti meghódolás, amelyről az előző fejezetben mint általános jelenségről beszéltünk, és amelyet most a politikai tevékenység és a politikai harc területére gyakorolt hatásában vizsgálunk. Állításunk első pillanatra paradoxonnak tűnhet fel, hiszen látszólag nagy különbség van azok között, akik a „szürke, mindennapi harcot" hangsúlyozzák, és azok között, akik a legönfeláldozóbb harcra szólítanak egyes személyeket. Pedig ez nem paradoxon. Az ökonomisták és a terroristák az ösztönös áramlat különböző pólusai előtt hódolnak meg - az ökonomisták a „tisztán munkásmozgalom" ösztönössége előtt, a terroristák viszont olyan intellektuelek izzó felháborodásának ösztönössége előtt, akik nem tudják vagy akiknek nincs lehetőségük a forradalmi munkát a munkásmozgalommal egységes egészbe forrasztani. Aki már nem hisz vagy sohasem hitt ebben a lehetőségben, az a terroron kívül valóban nehezen talál más utat felháborodása és forradalmi energiája levezetésére. E kétirányú ösztönötség előtti meghódolás tehát nem egyéb, mint a „Credo" hirdette híres programm megvalósításának a kezdete: a munkások magukban folytatják „gazdasági harcukat a munkáltatók és a kormány ellen" (bocsássa meg nekünk a „Credo" szerzője, hogy az ő gondolatát Martinov szavaival fejezzük ki! Azt hisszük, jogunk van hozzá, mert a „Credó"-ban is az áll, hogy a munkások a gazdasági harc folyamán „beleütköznek a politikai rendszerbe"), - az intellektuelek pedig a maguk erejéből folytatják a politikai harcot - természetesen terror segítségével! Ez teljesen logikus és elkerülhetetlen következtetés, amelyet le kell vonnunk még akkor is, ha azok, akik elkezdik e programm megvalósítását, maguk nem ismerték fel, hogy ez a következtetés elkerülhetetlen. A politikai tevékenységnek megvan a maga logikája, amely független azok tudatától, akik a legjobb szándékkal hívnak fel terrorra, vagy pedig arra, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget. A pokol is csupa jószándékkal van kikövezve, és jelen esetben a jószándék még senkit sem ment meg attól az ösztönös hajlandóságtól, hogy a „legkisebb ellenállás vonalán", a „Credo" tisztán burzsoá programtuja vonalán haladjon. Hiszen nem véletlen az a körülmény sem, hogy számos orosz liberális - nyílt és marxista álarcot viselő liberális egyaránt - szívvel-lélekkel rokonszenvez a terrorral, és igyekszik támogatni a mostanában fellendülő terrorista hangulatot.

És most, amikor felbukkant a „«Szabadság» Forradalmi Szocialista Csoport", amely éppen a munkásmozgalom mindenirányú támogatását tűzte ki feladatául, de ugyanakkor felvette programtujába a terrort is, és úgyszólván függetlenítette magát a szociáldemokráciától, ez a tény ismételten igazolta P. B. Akszelrod bámulatos előrelátását, aki már 1897 végén („Az aktuális feladatok és a taktika kérdéséhez") pontosan megjövendölte, hogy a szociáldemokrata ingadozásoknak ilyen következményei lesznek, és felvázolta nevezetes „két perspektíváját". Az orosz szociáldemokraták összes későbbi vitái és nézeteltérései bennefoglaltatnak már ebben a két perspektívában, mint a növény a magjában.

Az említett szempontból érthetővé válik az is, hogy a „Rabocseje Gyelo", amely nem tudott ellenállni az ökonomizmus ösztönösségének, nem tudott ellenállni a terrorizmus ösztönősségének sem. Igen érdekes a „Szvoboda" sajátságos érvelése a terror védelmében. A terror megfélemlítő szerepét „teljesen tagadja" („A forradalmiság újjászületése", 64. old.), ezzel szemben kiemeli „excitatív (izgató) jelentőségét". Jellemző ez, először, mint annak a (szociáldemokráciát megelőző) hagyományos eszmekörnek egyik bomlási és hanyatlási szakasza, amely arra késztetett, hogy fenntartsák a terrort. Aki elismeri, hogy a kormányt most terrorral nem lehet „megfélemlíteni", tehát dezorganizálni sem, az voltaképpen teljes mértékben elítéli a terrort mint harci rendszert, mint programmal szentesített tevékenységi kört. Másodszor: még jellemzőbb ez, mint iskolapéldája annak, hogy mennyire nem értik „a tömegek forradalmi aktivitásra való nevelése" terén előttünk álló halaszthatatlan feladatokat. A „Szvoboda" a terrort mint olyan eszközt propagálja, amely „izgatólag" hat a munkásmozgalomra, „erős lökést" ad neki. Nehezen lehet elképzelni olyan érvelést, amely ennél nyilvánvalóbban cáfolna rá önmagára! Kérdezzük, vajjon már nincs elegendő gyalázatosság az orosz életben, hogy különleges „izgató"-szereket kell kieszelni? És másrészt nem nyilvánvaló-e, hogy akit még az orosz önkény is hidegen hagy, akit még ez sem képes felizgatni, az a kormány és egy maroknyi terrorista párviadala láttára is csak a vállát fogja vonogatni? Hiszen éppen arról van szó, hogy a munkástömegeket nagyon is izgatják az orosz élet gyalázatosságai, de mi nem tudjuk összegyűjteni - ha szabad ezt a kifejezést használnunk -, nem tudjuk koncentrálni a nép ingerültségének cseppjeit és erecskéit, amelyeket az orosz élet mérhetetlenül nagyobb mennyiségben fakaszt, mint hisszük és gondoljuk, de amelyeket egetlen hatalmas áradatban kell egyesíteni. Hogy ez a feladat megvalósítható, azt megcáfolhatatlanul bizonyítja a munkásmozgalom óriási növekedése és a munkások mohó sóvárgása politikai irodalom után, amiről már fentebb beszéltünk. Aki pedig terrorra hív fel, éppúgy az is, aki arra hív fel, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget, más-más formában egykép kibújik az orosz forradalmárok legsürgősebb kötelessége: a minden területre kiterjedő politikai agitáció megszervezése alól. A „Szvoboda" terrorral akarja pótolni az agitációt, nyíltan beismerve, hogy „ha megkezdődik a fokozott, energikus agitáció a tömegek soraiban, a terror eljátszotta excitatív (izgató) szerepét" („A forradalmiság újjászületése", 68. old.). Éppen ez mutatja azt, hogy a terroristák is, az ökonomisták is, a tavaszi események* nyilvánvaló tanusága ellenére lebecsülik a tömegek forradalmi aktivitását, s a terroristák mesterséges „izgatószereket" keresnek, az ökonomisták pedig „konkrét követelésekről" beszélnek. Sem ezek, sem amazok nem fordítanak elég figyelmet arra, hogy saját aktivitásukat fejlesszék a politikai agitáció és a politikai leleplezések megszervezése terén. Márpedig pótolni ezt a munkát semmi mással nem lehet sem most, sem máskor.

 

 

A munkásosztály mint a demokrácia előharcosa

 

Láttuk, hogy a legszélesebbkörű politikai agitáció, és következésképpen az általános politikai leleplezések megszervezése minden téren, feltétlenül szükséges és mindennél halaszthatatlanabb munkafeladat, ha ez a munka valóban szociáldemokrata jellegű. Amikor azonban ilyen következtetést vontunk le, csupán abból indultunk ki, hogy a munkásosztálynak égető szüksége van politikai tudásra és politikai nevelésre. De ha csak ebből a szempontból vetnénk fel a kérdést, ez igen szűk szempont lenne, mert figyelmen kívül hagyná minden szociáldemokrácia és különösen a mai orosz szociáldemokrácia általános demokratikus feladatait. Hogy egészen konkrétan világítsuk meg ezt a tételt, próbáljuk a dolgot az ökonomisták „szívéhez legközelebb álló", vagyis gyakorlati oldaláról szemügyre venni. „Mindenki egyetért" abban, hogy feltétlenül fejleszteni kell a munkásosztály politikai öntudatát. De hogyan kell ezt tenni, és mi kell ahhoz, hogy ezt megtehessük? A gazdasági harc csak a kormány és a munkásosztály viszonyát érintő kérdésekre „vezeti rá" a munkásokat, és ezért bármennyit vesződnénk is azzal a feladattal, hogy „magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget", e feladat keretében sohasem tudnók kifejleszteni a munkásság politikai öntudatát (nem tudnók a szociáldemokrata politikai öntudat fokára emelni), mert ez a keret maga is szűk. Martinov formulája korántsem azért értékes számunkra, mert Martinov mindent összezavaró képességét illusztrálja, hanem azért, mert élesen kidomborítja az összes ökonomisták legnagyobb tévedését: azt a meggyőződésüket, hogy a munkások politikai osztályöntudata, hogy úgy mondjuk, belülről, a munkások gazdasági harcából, vagyis kizárólag (vagy legalábbis főleg) ebből a harcból kiindulva, kizárólag (vagy legalábbis főleg) erre a harcra támaszkodva fejleszthető ki. Ez a nézet teljesen hibás, mégpedig azért, mert az ökonomisták, akik neheztelnek ránk az ellenük indított vita miatt, nem hajlandók alaposan átgondolni, hogy mi a nézeteltérések forrása. Így állott elő az a helyzet, hogy a szó szoros értelmében nem értjük meg egymást, különböző nyelven beszélünk.

A politikai osztályöntudatot a munkás csak kívülről, vagyis csak olyan területről kaphatja, amely kívül esik a gazdasági harc körén, a munkások és a munkáltatók kölcsönös viszonya körén. Ez a tudás kizárólag egyetlen forrásból meríthető, ez pedig az összes osztályoknak és rétegeknek az államhoz és a kormányhoz való viszonya, az összes osztályok egymásközötti viszonya. Ezért arra a kérdésre: mit kell tennünk, hogy politikai tudással vértezzük fel a munkásokat, nem elég egymagában az a válasz, hogy „menjünk a munkásokhoz", amivel a gyakorlati funkcionáriusok - az ökonomizmus felé hajló gyakorlati funkcionáriusokról nem is szólva - többnyire beérik. A szociáldemokratáknak ahhoz, hogy politikai tudással vértezzék fel a munkásokat, el kell menniök a lakosság valamennyi osztályához, minden irányban szét kell küldeniök hadseregük osztagait.

Szándékosan választottunk ilyen esetlen formulázást, szándékosan fejezzük ki magunkat ilyen élesen és egyszerűen - egyáltalán nem azért, hogy paradoxonokban beszéljünk, hanem azért, hogy annak rendje és módja szerint „rávezessük" az ökonomistákat azokra a feladatokra, amelyeket megbocsáthatatlanul lenéznek, hogy rávezessük őket a trade-unionista és a szociáldemokrata politika közötti különbségre, amelyet nem akarnak megérteni. És ezért arra kérjük az olvasót, hogy ne türelmetlenkedjék, hanem figyelmesen hallgasson végig bennünket.

Nézzük meg közelebbről - a szociáldemokrata köröknek az utóbbi években legjobban elterjedt típusát, és lássuk a munkáját. „Kapcsolatban áll a munkásokkal", és ezzel be is éri; röplapokat ad ki, amelyekben ostorozza a gyári visszaéléseket, a kormány részrehajló magatartását a kapitalistákkal szemben és a rendőrség erőszakoskodását; rendszerint a munkások gyűlésein sem beszélnek vagy alig beszélnek egyébről; a forradalmi mozgalom történetéről, kormányunk bel- és külpolitikájának kérdéseiről, Oroszország és Európa gazdasági fejlődésének kérdéseiről, ennek vagy annak az osztálynak a mai társadalomban elfoglalt helyzetéről stb. szóló előadások és beszélgetések a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak; senki sem gondol arra, hogy rendszeres kapcsolatot teremtsen a társadalom egyéb osztályaival és kibővítse ezt a kapcsolatot. A vezetőnek az ilyen kör képzeletében élő eszményképe a legtöbb esetben lényegében sokkal inkább hasonlít egy szakszervezeti titkárra, mint a szocialista politikai vezérre. Mert például bármelyik angol trade-union titkára mindig segíti a munkásokat gazdasági harcukban, gyári leleplezéseket szervez, megmagyarázza azoknak a törvényeknek és intézkedéseknek igazságtalan voltát, amelyek korlátozzák a sztrájkszabadságot és a sztrájkőrségek felállításának szabadságát (a sztrájkőrök mindenkit figyelmeztetnek, hogy a gyárban sztrájk van), megmagyarázza a lakosság burzsoá osztályaihoz tartozó békéltető bírák részrehajlását stb. stb. Egyszóval minden szakszervezeti titkár folytat „gazdasági harcot a munkáltatók és a kormány ellen" és segít e harc folytatásában. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez még nem szociáldemokratizmus, hogy a szociáldemokrata eszményképének nem egy trade-union titkárának kell lennie, hanem a néptribunnak, aki reagálni tud az önkény és az elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget vagy osztályt érintsen is, aki mindezeket a jelenségeket általánosítani tudta a rendőri erőszak és a kapitalista kizsákmányolás egységes képében, aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténelmi jelentőségét. Hasonlítsunk össze például két olyan vezető egyéniséget, mint Robert Knight (az egyik leghatalmasabb angol trade-unionnak, a kazánkovácsok szövetségének ismert titkára és vezére) és Wilhelm Liebknecht - és próbáljuk meg jellemezni őket abban a szembeállításban, ahogyan Martinov vázolta a közte és az „Iszkra" közt fennálló nézeteltéréseket. Azt fogjuk látni - kezdem lapozni Martinov cikkét -, hogy R. Knight sokkal inkább „konkrét akciókra hívta fel a tömegeket" (39. old.), W. Liebknecht viszont többet foglalkozott „az egész fennálló rend vagy e rend egyes jelenségeinek forradalmi megvilágításával" (38-39. old.); hogy R. Knight „a proletariátus legközelebbi követeléseit fogalmazta meg és rámutatott megvalósításuk eszközeire" (41. old.), W. Liebknecht viszont amellett, hogy ezt is megtette, nem mondott le arról sem, hogy „egyidejűleg a különböző ellenzéki rétegek aktív tevékenységét irányítsa", hogy „azoknak pozitív akcióprogrammot diktáljon"* (41. old.); hogy R. Knight „lehetőleg magának a gazdasági harcnak" igyekezett „politikai jelleget kölcsönözni" (42. old.) és nagyszerűen értett ahhoz, hogy „bizonyos kézzelfogható eredményekkel kecsegtető konkrét követeléseket támasszon a kormánnyal szemben" (43. old.), míg W. Liebknecht sokkal inkább „egyoldalú." „leleplezésekkel" foglalkozott (40. old.); hogy R. Knight „a szürke, mindennapi harc előrehaladó méretének" (61. old.), W. Liebknecht pedig „a csillogó és tökéletes eszmék propagandájának" tulajdonított nagyobb jelentőséget (61. old.); hogy Liebknecht a vezetése alatt álló ujságot csakugyan „a forradalmi ellenzék lapjává" tette, amely „lerántja a leplet rendszerünkről, kiváltképpen politikai rendszerünkről, amennyiben összeütközik a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek érdekeivel" (63. old.), míg R. Knight „a proletárharccal szoros és szerves kapcsolatban dolgozott a munkásügy érdekében" (63. old.) - már amennyiben „szoros és szerves kapcsolaton" azt az ösztönösség előtti meghódolást értjük, amelyet fentebb Kricsevszkij és Martinov példáján tanulmányoztunk - és „szűkítette befolyásának szféráját", mert akárcsak Martinov, természetesen ő is meg volt győződve arról, hogy „ezáltal magát a hatást komplikálta" (63. old.). Egyszóval azt látjuk, hogy Martinov de facto trade-unionizmussá fokozza le a szociáldemokráciát, bár ezt természetesen korántsem azért teszi, hogy a szociáldemokráciának ártson, hanem egyszerűen azért, mert kissé elsiette a dolgot és mindjárt el akarta mélyíteni Plehanovot, ahelyett; hogy megérteni igyekezett volna.

De vegyük fel újra fejtegetésünk fonalát. Azt mondottuk, hogy a szociáldemokratának, ha nemcsak szavakban tartja szükségesnek a proletariátus politikai öntudatának általános kifejlesztését, „el kell mennie a lakosság valamennyi osztályához". Itt a következő kérdések merülnek fel: hogyan kell ezt csinálni? Van-e ehhez elegendő erőnk? Van-e talaja az ilyen munkának valamennyi többi osztályban? Nem jelent-e ez eltérést az osztályszemponttól vagy nem fog-e arra vezetni? Álljunk meg ezeknél a kérdéseknél.

„El kell mennünk a lakosság valamennyi osztályához" - úgy is mint teoretikusoknak, úgy is mint propagandistáknak, úgy is mint agitátoroknak, úgy is mint szervezőknek. Hogy a szociáldemokraták elméleti munkájának az egyes osztályok társadalmi és politikai helyzetének, helyzetük összes sajátosságainak tanulmányozására kell irányulnia, abban senki sem kételkedik. E tekintetben azonban nagyon, de nagyon kevés történik, aránytalanul kevesebb ahhoz a munkához képest, amelyet a gyári élet sajátosságainak tanulmányozására fordítunk. A bizottságokban és a körökben akadnak olyanok, akik még valamely vasipari ág speciális tanulmányozásába is belemélyednek, de arra alig akad példa, hogy a szervezetek tagjai (akik, mint gyakran megesik, valamilyen okból kénytelenek otthagyni a gyakorlati munkát) speciálisan azzal foglalkoznának, hogy anyagot gyűjtenek társadalmi és politikai életünk valamely aktuális kérdéséhez, ami alkalmat adhatna arra, hogy a lakosság egyéb rétegei között szociáldemokrata munkát végezzenek. A munkásmozgalom mai vezetői többségének gyenge előképzettségéről szólva nem szabad megfeledkezni az ilyenirányú képzettségről sem, mert ez is összefügg „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolat" „ökonomista” értelmezésével. De természetesen az a legfontosabb, hogy propagandát folytassunk és agitáljunk a nép valamennyi rétegében. A nyugat-európai szociáldemokratáknak megkönnyítik ezt a népgyűlések és az összejövetelek, amelyekre bárki elmehet, megkönnyíti a parlament, ahol az összes osztályok képviselői előtt beszélhetnek. Nálunk nincs sem parlament, sem gyülekezési szabadság, de mi mégis értjük a módját annak, hogy gyűléseket tartsunk a munkásoknak, akik szociáldemokratákat akarnak hallgatni. De éppúgy meg kell találnunk a módját annak is, hogy gyűléseket rendezzünk a lakosság minden osztályának képviselői számára, akik demokratákat akarnak hallgatni. Mert nem szociáldemokrata az, aki a gyakorlatban megfeledkezik arról, hogy „a kommunisták minden forradalmi mozgalmat támogatnak", hogy tehát kötelességünk az egész nép előtt ismertetni és hangsúlyozni az általános demokratikus feladatokat, egy percre sem titkolva szocialista meggyőződésünket. Nem szociáldemokrata az, aki a gyakorlatban megfeledkezik arról a kötelességéről, hogy minden általános demokratikus kérdés feltevésében, kiélezésében és megoldásában élen kell járnia.

„Ezzel kivétel nélkül mindenki egyetért!" - szakit félbe bennünket a türelmetlen olvasó -, sőt a „Rabocseje Gyelo" szerkesztőségének adott új utasítás, amilyet a legutóbbi szövetségi kongresszuson fogadtak el, egyenesen azt mondja: „Politikai propagandára és agitációra alkalmul kell szolgálnia a társadalmi és politikai élet minden olyan jelenségének és eseményének, amely a proletariátust vagy közvetlenül mint külön osztályt, vagy mint a szabadságért folyó harc összes forradalmi erőinek avant-garde-ját érinti" („Két kongresszus", 17. old., a mi kiemelésünk). Igen, ezek nagyon igaz és nagyon szép szavak, és mi tökéletesen meg lennénk elégedve, ha a „Rabocseje Gyelo" megértené ezeket a szavakat, ha nem mondana ezenkívül még olyasmit is, ami szöges ellentétben áll velük. Mert nem elég, ha „avant-garde"-nak, élcsapatnak nevezzük magunkat, - úgy is kell cselekedni, hogy valamennyi többi csapat lássa és kénytelen legyen elismerni, hogy mi haladunk az élen. És kérdezzük az olvasót: hát olyan ostobák a többi „csapat" képviselői, hogy puszta szavunkra elhiszik, hogy „élcsapat" vagyunk? Képzeljék csak el konkrétan a következő képet: a művelt orosz radikálisok vagy liberális alkotmánypártiak „csapatában" megjelenik egy szociáldemokrata és azt mondja mi vagyunk az élcsapat; „most az a feladatunk, hogy lehetőleg magának a gazdasági harcnak politikai jelleget kölcsönözzünk". Egy okosabb radikális vagy alkotmánypárti (márpedig az orosz radikálisok és alkotmánypártiak között sok az okos ember) csak nevetni fog az ilyen beszéden, és azt mondja majd (persze csak magában, mert a radikálisok és az alkotmánypártiak többnyire tapasztalt diplomaták): „De együgyű ez az «élcsapat»! Még azzal sincs tisztában, hogy a mi feladatunk, a burzsoá demokrácia haladó képviselőinek feladata, hogy politikai jelleget kölcsönözzünk magának a munkások gazdasági harcának. Hiszen, mint az összes nyugateurópai burzsoák, mi is be akarjuk vonni a munkásokat a politikába, de természetesen csakis a trade-unionista, nem pedig a szociáldemokrata politikába. A munkásosztály trade-unionista politikája: ez éppen a munkásosztály burzsoá politikája. És ahogy ez az «élcsapat» formulázza a feladatát, az pontosan a trade-unionista politika formulázása! Ezért ha kedvük tartja, nevezzék csak magukat szociáldemokratáknak. Elvégre nem vagyunk gyerekek, hogy címkék miatt felfortyanjunk! Csak ne engedjenek ezeknek a veszedelmes ortodox dogmatikusoknak, csak hagyják meg a «kritika szabadságát» azoknak, akik öntudatlanul trade-unionista mederbe terelik a szociáldemokráciát!"

És könnyedén mosolygó alkotmánypárti emberünk homéroszi kacajban tör ki, amikor megtudja, hogy a szociáldemokráciáról mint élcsapatról beszélő szociáldemokraták jelenleg, amikor majdnem teljesen az ösztönösség uralkodik mozgalmunkban, semmitől sem félnek annyira, mint az „ösztönös elem lebecsülésétől", nem merik „kisebbíteni a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét a csillogó és tökéletes eszmék propagandájával szemben" stb. stb.! „Él"-csapat, amely attól fél, hogy a tudatosság túl találja szárnyalni az ösztönösséget, s nem mer kiállni olyan merész „tervvel", amelytől még a másképpen gondolkodók sem tagadhatnák meg általános elismerésüket! Vajjon nem tévesztik össze az avant-garde szót az arriére-garde szóval?
Valóban, gondolkozzanak csak Martinov következő okoskodásán: a 40. oldalon azt mondja, hogy az „Iszkra" leleplező taktikája egyoldalú, hogy „bármilyen bizalmatlanságot és gyűlöletet keltsünk is a kormánnyal szemben, mindaddig nem érjük el célunkat, amíg nem sikerül elegendő aktív társadalmi energiát kifejleszteni a kormány megdöntésére". Ezt a nótát - mellesleg szólva - hallottuk már: gondoskodjunk a tömeg aktivitásának fokozásáról, s ugyanakkor iparkodjunk csökkenteni saját aktivitásunkat. De most nem erről van szó. Martinov itt forradalmi energiáról beszél („a megdöntésre"). És milyen következtetésre jut? Minthogy normális időben a társadalom különböző rétegei elkerülhetetlenül külön-külön haladnak, „ezért világos, hogy mi, szociáldemokraták, nem irányíthatjuk egyidejűleg a különböző ellenzéki rétegek aktív tevékenységét, nem diktálhatunk nekik határozott akcióprogrammot, nem írhatjuk elő nekik, hogy milyen eszközökkel kell harcolniok napról napra saját érdekeikért... A liberális rétegek maguk fognak gondoskodni a közvetlen érdekeikért indítandó aktív harcról, amelyben szemtől szembe kerülnek majd politikai rendszerünkkel" (41. old.). Vagyis alig kezdett Martinov forradalmi energiáról, az önkényuralom megdöntéséért folytatandó aktív harcról beszélni, mindjárt átsiklott a szakmai energiára, a közvetlen érdekekért folytatandó aktív harcra! Magától értetődik, hogy mi nem irányíthatjuk a diákoknak, a liberálisoknak stb. „közvetlen érdekeikért" folyó harcát, de hiszen nem is erről volt szó, igen tisztelt ökonomista úr! Arról volt szó, hogy a különböző társadalmi rétegek résztvehetnek és szükségszerűen részt is fognak venni az önkényuralom megdöntésében, a „különböző ellenzéki rétegeknek" ezt az „aktív tevékenységét" pedig nemcsak irányíthatjuk, de feltétlenül irányítanunk is kell, ha „élcsapat" akarunk lenni. Arról, hogy diákjaink, liberálisaink stb. „szemtől-szembe kerüljenek politikai rendszerünkkel", nemcsak ők maguk fognak gondoskodni, - erről mindenekelőtt és főleg maga a rendőrség és maguk az önkényuralmi kormány hivatalnokai gondoskodnak majd. De „nekünk", ha élenjáró demokraták akarunk lenni, gondoskodnunk kell arról, hogy azokat az embereket, akik tulajdonképpen csak az egyetemi vagy csak a zemsztvo-rendszerrel stb. elégedetlenek, rávezessük az egész politikai rendszer tarthatatlanságának gondolatára. Nekünk kell vállalni azt a feladatot, hogy ezt az általános politikai harcot a mi pártunk vezetése alatt szervezzük úgy, hogy ezt a harcot és ezt a pártot valamennyi ellenzéki réteg támogathassa és erejéhez mérten valóban támogassa is. Nekünk kell a gyakorlati szociáldemokrata funkcionáriusokból olyan politikai vezéreket nevelni, akik ennek az általános harcnak minden megnyilvánulását irányítani tudják, akik a kellő pillanatban „határozott akcióprogrammot tudnak diktálni" a lázongó diákságnak is, az elégedetlen zemsztvo-képviselőknek is, a különböző szekták felháborodott követőinek is, a megbántott néptanítóknak is stb. stb. Teljesen helytelen ezért Martinovnak az az állítása, hogy „mi ezekkel szemben csak a rendszer leleplezőinek negatív szerepében léphetünk fel ... Mi csak a különböző kormánybizottságokhoz fűzött reményeinket oszlathatjuk el" (a mi kiemelésünk). Az effajta beszéddel Martinov csak azt árulja el, hogy halvány fogalma sincs a forradalmi „élcsapat" igazi szerepéről. És ha az olvasó ezt figyelembe veszi, mindjárt megérti Martinov következő befejező szavainak igazi értelmét: „Az «Iszkra» a forradalmi ellenzék lapja, amely leleplezi rendszerünket és főleg politikai rendszerünket, amennyiben összeütközik a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek érdekeivel. Mi viszont a munkásság ügyéért dolgozunk és fogunk dolgozni, szoros és szerves kapcsolatban a proletariátus harcával. Befolyási szféránk szűkítésével komplikáljuk magát a hatást" (63. old.). Ennek a következtetésnek igazi értelme a következő: Az „Iszkra" a munkásosztály trade-unionista politikáját (amellyel félreértésből, képzettség híján, vagy pedig meggyőződésből igen gyakran beérik a gyakorlati funkcionáriusok) fel akarja emelni a szociáldemokrata politika színvonalára. A „Rabocseje Gyelo" viszont a szociáldemokrata politikát trade-unionista politikává akarja lefokozni. És amellett még azt is el akarja hitetni mindenkivel, hogy ez a két álláspont „teljesen összeegyeztethető a közös ügyben" (63. old.). O, sancta simplicitas!

Menjünk tovább. Van-e elegendő erőnk ahhoz, hogy a lakosság valamennyi osztályában propagandát folytassunk és agitáljunk? Persze, hogy van. Ökonomistáink, akik nem ritkán hajlandók tagadni ezt, figyelmen kívül hagyják, hogy mozgalmunk (körülbelül) 1894-től 1901-ig óriási lépést tett előre. Mint igazi „hvosztisták" (hátulkullogók), gyakran a mozgalom régmult kezdeti időszakának elképzeléseiben élnek. Akkoriban csakugyan rendkívül kevés erőnk volt, akkor természetes és jogos volt az az elhatározás, hogy minden erőnket a munkások közötti munkának szenteljük és szigorúan elítéljünk minden eltérést ettől; akkor az volt minden feladatunk, hogy gyökeret verjünk a munkásosztályban. Azóta rengeteg erőt vontunk be a mozgalomba, mind hozzánk jönnek a művelt osztályok ifjú nemzedékének legjobb képviselői, országszerte mindenütt tétlenül kénytelenek ülni olyan emberek, akik már résztvettek vagy részt akarnak venni a mozgalomban, olyan emberek, akik vonzódnak a szociáldemokráciához (1894-ben viszont a tíz ujjunkon is megszámolhattuk volna az orosz szociáldemokratákat). Mozgalmunk egyik legnagyobb politikai és szervezeti fogyatékossága, hogy nem tudjuk foglalkoztatni mindezeket az erőket, nem tudunk mindenkinek megfelelő munkát adni (részletesebben a következő fejezetben beszélünk erről). Erőink óriási többségének egyáltalán nincs lehetősége arra, hogy „a munkásokhoz menjen", tehát szó sem lehet arról a veszélyről, hogy legfontosabb ügyünktől vonunk el erőket. Viszont ahhoz, hogy a munkásoknak igazi, átfogó és eleven politikai tudást nyujthassunk, az kell, hogy mindenütt ott legyenek „a mi embereink", a szociáldemokraták, ott legyenek minden társadalmi rétegben, minden olyan helyen, amely lehetővé teszi államgépezetünk belső rúgóinak megismerését. És ilyen emberekre nemcsak a propaganda és az agitáció szempontjából van szükségünk, hanem méginkább szükségünk van rájuk szervezési szempontból.

Van-e talaja tevékenységünknek a lakosság összes osztályaiban? Aki ezt nem látja, az megintcsak elmarad öntudat dolgában a tömegek ösztönös nekilendülése mögött. A munkásmozgalom egyesekben elégedetlenséget, másokban az ellenzék támogatásának reményét, ismét másokban az önkényuralom lehetetlenségének és összeomlása elkerülhetetlenségének tudatát keltette és kelti most is. Csak szavakban lennénk „politikusok" és szociáldemokraták (ami a valóságban igen-igen gyakori eset), ha nem volnánk tudatában feladatunknak, ha nem használnók ki az elégedetlenség minden megnyilvánulását, nem gyűjtenők össze és nem dolgoznók fel a tiltakozás minden legkisebb jelét, még ha csírájában van is ez a tiltakozás. Arról már nem is szólunk, hogy a dolgozó parasztság, a kézművesek, kisiparosok stb. sokmilliós tömege bármikor mohón hallgatná egy ügyesebb szociáldemokrata szónoklatát. De van-e a lakosságnak akár egyetlen olyan osztálya is, amelyben ne volnának a jogtalanság és az önkény miatt elégedetlenkedő emberek, csoportok és körök, s ahol éppen ezért ne találnának termékeny talajra a szociáldemokratáknak mint a legégetőbb általános demokratikus szükségletek kifejezőinek igéi? És aki konkrétan akarja elképzelni, hogy a szociáldemokratáknak hogyan kell ilyen politikai agitációt folytatniok a lakosság valamennyi osztályában és rétegében, annak felhívjuk a figyelmét a szó tágabb értelmében vett politikai leleplezésekre, mint ennek az agitációnak legfőbb (de magától értetődően nem egyetlen) eszközére.

„A nép minden valamelyest öntudatos rétegében - írtam a „Mivel kezdjük?" c. cikkemben („Iszkra", 4. sz. 1901 május), amelyről alább részletesen kell szólnunk - fel kell keltenünk a politikai leleplezések szenvedélyét. Ne zavarjon bennünket az a körülmény, hogy a leleplező hangok politikailag oly gyengék, szórványosak és bátortalanok manapság. Korántsem az az oka ennek, hogy az emberek általában megbékültek a rendőri önkénnyel. Ennek az az oka, hogy a leleplezésre kész és képes embereknek nincs szószékük, ahonnan szavukat hallathatnák, nincs hallgatóságuk, amely szenvedélyesen hallgatná és bátorítaná a szónokokat, s hogy sehol sem látnak a népben olyan erőt, amelyhez érdemes volna panasszal fordulniok a «mindenható» orosz kormány ellen . . . Most meg tudjuk teremteni és kötelességünk megteremteni azt a szószéket, ahonnan az egész nép leleplezheti a cári kormányt. Ilyen szószéknek kell lennie a szociáldemokrata lapnak".

Éppen a munkásosztály az, amely ilyen ideális hallgatósága a politikai leleplezéseknek, a munkásosztály, amelynek mindenekelőtt és leginkább van szüksége átfogó és élő politikai tudásra, amely leginkább képes arra, hogy ezt a tudást aktív harccá változtassa, még akkor is, ha az semilyen „kézzelfogható eredménnyel" sem kecsegtet. Az egész nép leleplezési hadjáratának szószéke pedig csak egy országos lap lehet. „Politikai lap nélkül a modern Európában el sem képzelhető olyan mozgalom, amely méltó arra, hogy politikai mozgalomnak nevezzék" - és Oroszország ebben a tekintetben kétségkívül szintén a modern Európához tartozik. A sajtó már régóta erőt jelent nálunk, - ha nem így volna, a kormány nem költene tízezreket a sajtó megvesztegetésére és a különféle Katkovok és Mescserszkijek segélyezésére. És az sem ujság az önkényuralmi Oroszországban, hogy az illegális sajtó áttörte a cenzúra korlátait és arra kényszerítette a legális és konzervatív lapokat, hogy nyíltan beszéljenek róla. Így volt ez a hetvenes, sőt már az ötvenes években is.

És mennyivel szélesebbek, mennyivel mélyebbek most azok a néprétegek, amelyek az illegális sajtót akarják olvasni és készek megtanulni belőle, „hogyan kell élni és hogyan kell meghalni" - hogy egy munkás szavaival éljünk, aki levelet írt az „Iszkrá"-nak (7. sz.). A politikai leleplezések hadat üzennek a kormánynak, mint ahogy a gazdasági leleplezések hadat üzennek a gyárosnak. És ennek a hadüzenetnek annál nagyobb az erkölcsi jelentősége, minél szélesebb és erősebb ez a leleplezési hadjárat, minél népesebb és elszántabb az a társadalmi osztály, amely azért üzen hadat, hogy megkezdje a háborút. A politikai leleplezési hadjárat ezért már önmagában véve is az ellenséges csatarend megbontásának egyik leghatalmasabb eszköze, amellyel eltéríthetjük az ellenségtől alkalmi vagy ideiglenes szövetségeseit, ellenségeskedést szíthatunk és bizalmatlanságot kelthetünk az önkényuralmi hatalom állandó részesei között.
Manapság csak az a párt válhat a forradalmi erők élcsapatává, amely megszervezi ezt a leleplezési hadjáratot, amely valóban az egész nép hadjárata. És annak a kifejezésnek, hogy „az egész nép", igen komoly tartalma van. Azok a leleplezők, akik nem a munkásosztályhoz tartoznak (márpedig hogy élcsapattá legyünk, más osztályokat is be kell vonnunk), óriási többségükben józan politikusok és hidegvérű gyakorlati emberek. Kitűnően tudják, hogy milyen veszélyes, ha csak a legkisebb hivatalnokra is „panaszkodnak", hát még ha a „mindenható" orosz kormány ellen emelik fel szavukat! És ezek csak akkor fognak hozzánk fordulni a panaszaikkal, ha látják, hogy a panasznak valóban van hatása, hogy mi politikai erőt jelentünk. Hogy azzá legyünk a kívülállók szemében, sokat és kitartóan kell munkálkodnunk tudatosságunk, kezdeményezőképességünk és energiánk fokozásán; ehhez nem elég, ha az utóvéd elméletére és gyakorlatára ráragasztjuk az „élcsapat" címkét.

De ha nekünk kell megszervezni valóban az egész nép leleplező hadjáratát a kormány ellen, akkor miben nyilvánul meg mozgalmunk osztályjelleget - fogja kérdezni és kérdi máris „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolatnak" inkább buzgó, semmint értelmes hódolója. - Nos, éppen abban, hogy az egész gépnek ezt a leleplező hadjáratát mi, szociáldemokraták, szervezzük meg; abban, hogy az agitáció folyamán felvetett minden kérdést törhetetlen szociáldemokrata szellemben világítunk meg, és ugyanakkor irgalmat nem ismerve harcolunk a marxizmus minden szándékos vagy akaratlan meghamisítása ellen; abban, hogy ezt a minden területre kiterjedő politikai agitációt olyan párt fogja folytatni, amely szétbonthatatlan egésszé forrasztja össze az egész nép nevében a kormányra gyakorolt nyomást is, a proletariátus forradalmi nevelését is, politikai önállóságának egyidejű megóvásával, a munkásosztály gazdasági harcának vezetését is, felhasználva a munkásosztály és a kizsákmányolói közötti spontán összeütközéseket, amelyek talpraállítják és a mi táborunkba vonják a proletariátus egyre újabb rétegeit!

De az ökonomizmusnak éppen az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem érti meg, hogy a proletariátus legéletbevágóbb szükséglete (a minden irányú politikai nevelés, a politikai agitáció és politikai leleplezések segítségével) összefügg, sőt mi több: egybeesik az általános demokratikus mozgalom szükségletével. És a megértés teles hiánya nemcsak a „Martinov-féle" frázisokban fejeződik ki, hanem azokban az állítólagos osztályálláspontra való hivatkozásokban is, amelyek értelmük szerint azonosak ezekkel a frázisokkal. Az „Iszkra" 12. számában közölt „ökonomista" levél* írói például a következőképpen fejezik ki idevonatkozó nézetüket: „Az «Iszkrá»-nak ugyanez a legfőbb hibája (az ideológia túlbecsülése) az oka annak, hogy következetlen a szociáldemokráciának a különböző társadalmi osztályokhoz és irányzatokhoz való viszonya kérdésében. Az «Iszkra» elméleti latolgatások alapján..." (és nem „a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedésével...") „elhatározza, hogy azonnal át kell térni az abszolutizmus elleni harcra, de valószínűleg érzi, hogy a mai helyzetben nagyon nehéz feladat ez a munkások számára..." (és nemcsak érzi, hanem nagyon jól tudja, hogy a munkások korántsem látják olyan nehéznek ezt a feladatot, mint a kisdedekért aggódó „ökonomista" intellektuelek, mert a munkások még olyan követelésekért is készek harcolni, amelyek, hogy a feledhetetlen Martinov szavaival éljünk, semmiféle „kézzelfogható eredménnyel" sem kecsegtetnek)... „mivel azonban nincs türelme kivárni, amíg a munkások újabb erőt gyűjtenek erre a harcra, a liberálisok és az értelmiség körében kezd szövetségeseket keresni..."

Igen, igen, mi már csakugyan elvesztettük minden „türelmünket", hogy „kivárjuk" azt a boldog időt, amelyet már réges-régen ígérnek a „békítgetők", amikor ökonomistáink nem fogják többé saját elmaradottságukat a munkásokra hárítani, nem fogják saját pipogyaságukat a munkásság állítólagos erőtlenségével igazolni. Azt kérdezzük ökonomistáinktól: mit jelentsen az, hogy „amíg a munkások új erőt gyűjtenek erre a harcra"? Hát nem nyilvánvalóan azt, hogy a munkásokat politikailag neveljük és leleplezzük előttük a gaz önkényuralom minden megnyilvánulását? És nem világos-e, hogy éppen ehhez a munkához van szükségünk „szövetségesekre a liberálisok és az értelmiség soraiban", akik velünk együtt készek résztvenni a zemsztvo-képviselők, a tanítók, a statisztikusok, a diákok stb. elleni politikai hadjárat leleplezésében? Hát csakugyan olyan nehéz megérteni ezt a csodálatosan „ravasz fortélyt"? Hát nem azt hajtogatja-e P. B. Akszelrod már 1897 óta: „Azt a feladatot, hogy az orosz szociáldemokraták híveket és közvetlen vagy közvetett szövetségeseket szerezzenek a nemproletár osztályok soraiból, mindenekelőtt és főképpen a proletariátus körében folytatott propagandatevékenység jellege dönti el"? A Martinovok a többi ökonomistával együtt azonban továbbra is úgy képzelik el a dolgot, hogy a munkásoknak előbb „a munkáltatók és a kormány ellen folytatott gazdasági harcban" kell erőt gyüjteniök (a trade-unionista politikához), és csak azután lehet majd valószínűleg „áttérni" - a trade-unionista „aktivitásra való nevelésről" a szociáldemokrata aktivitásra!

„. . . Keresés közben - folytatják az ökonomisták - az «Iszkra» gyakran letér az osztályálláspontról, elkeni az osztályellentéteket, és a kormánnyal szemben megnyilvánuló közös elégedetlenséget tolja előtérbe, jóllehet a «szövetségesek» elégedetlenségének oka és foka nagyon különböző. Ilyen például az «Iszkrá»-nak a zemsztvóhoz való viszonya . . ." Az „Iszkra" állítólag „a kormány könyöradományaival elégedetlen nemeseknek megígéri a munkásosztály segítségét, s közben egy szóval sem említi a lakosság e rétegei közötti osztályviszályt". Ha az olvasó belenéz „Az önkényuralom és a zemsztvo" c. cikkekbe („Iszkra", 2. és 4. sz.) - a levél írói valószínűleg ezekről beszélnek -, meggyőződhet róla, hogy ezek a cikkek* a kormánynak a „rendi bürokratikus zemsztvo lagymatag agitációjával", „sőt a vagyonos osztályok öntevékenységével szemben" tanusított magatartásával foglalkoznak. A cikk azt mondja, hogy a munkásnak nem szabad közönyösen néznie a kormány zemsztvo elleni harcát, és felhívj a zemsztvo-képviselőket, hogy hagyják abba a lagymatag beszédet, szavuk zúgjon keményen és élesen, amikor a kormány előtt egész nagyságában ott áll majd a forradalmi szociáldemokrácia. Mivel nem értenek itt egyet a levél írói? Nem tudjuk. Azt hiszik talán, hogy a munkás „nem érti meg" a „vagyonos osztályok" és a „rendi bürokratikus zemsztvo" szavakat? Azt hiszik talán, hogy „az ideológia túlbecsülése", ha a zemsztvo-képviselőket arra ösztönzik, hogy hagyjanak fel a lagymatag beszéddel és szóljanak élesen? Azt képzelik talán, hogy a munkások „erőt gyűjthetnek" az abszolutizmus elleni harcra, ha nem ismerik az abszolutizmusnak a zemsztvóhoz való viszonyát is? Mindez megint homályban marad. Csak az az egy világos, hogy a levél íróinak nagyon homályos elképzeléseik vannak a szociáldemokrácia feladatairól. Még világosabbá válik ez a következő mondatukból: „Ugyanilyen az «Iszkrá»-nak a diákmozgalommal szemben elfoglalt álláspontja is" (azaz itt is „elhomályosítja a kibékíthetetlen osztályellentéteket"). Úgy látszik, nem arra kellett volna felhívni a munkásokat, hogy nyilvános tüntetéssel fejezzék ki, hogy az erőszakoskodás, a garázdálkodás és a zabolátlanság igazi góca az orosz kormány, nem pedig a diákság („Iszkra", 2. sz.); valószínűleg inkább a „Rabocsaja Miszl" szellemében írt elmefuttatást kellett volna közölnünk! És szociáldemokraták mondanak ilyesmit, 1901 őszén, a februári és márciusi események után, a diákmozgalom újabb fellendülésének előestéjén, ami azt mutatja, hogy az önkényuralom elleni „ösztönös" tiltakozás ezen a területen is megelőzi a mozgalom tudatos szociáldemokrata vezetését. A munkások ösztönösen igyekeznek védelmére kelni a diákoknak, akiket a rendőrök és a kozákok agyba-főbe vernek, - és ez az ösztönös igyekezet megelőzi a szociáldemokrata szervezet tudatos tevékenységét!

„Pedig az «Iszkra» más cikkeiben - folytatják a levél írói - élesen elítél mindennemű kompromisszumot és védelmébe veszi például a guesdeisták türelmetlen magatartását." Ajánljuk mindazoknak, akik olyan önhitten és könnyelműen szokták mondogatni a mai szociáldemokraták közt fennálló nézeteltérésekről, hogy nem is olyan fontosak ezek a nézeteltérések és semmiképpen sem igazolják a szakadást - gondolják át alaposan ezeket a szavakat. Végezhetnek-e sikeres munkát egy szervezeten belül olyan emberek, akik azt mondják, hogy mi még feltűnően keveset tettünk azért, hogy leleplezzük az önkényuralom ellenséges magatartását a legkülönbözőbb osztályokkal szemben, és megismertessük a munkásokkal a legkülönbözőbb rétegek ellenzéki magatartását az önkényuralommal szemben, és olyanok, akik ebben „kompromisszumot" látnak - nyilván „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc" elméletével való kompromisszumot?

A parasztfelszabadítás negyvenedik évfordulója alkalmából100 beszéltünk arról, hogy az osztályharcot be kell vinni a faluba (3. sz.), és Vitte bizalmas feljegyzésével kapcsolatban irtunk az önkormányzat és az önkényuralom kibékíthetetlen viszonyáról (4. sz.); az új törvény alkalmából támadtuk a földbirtokosok jobbágyúri igényeit és a földesurakat kiszolgáló kormányt (8. sz.) és üdvözöltük az illegális zemsztvo-kongresszust, arra buzdítva a zemsztvo-képviselőket, hogy az alázatos kérvényezésről térjenek át a harcra (8. sz.); buzdítottuk a diákokat, akik kezdték megérteni a politikai harc szükségességét és kezdtek áttérni a politikai harcra (3. sz.), s ugyanakkor ostoroztuk a „csak-diákmozgalom" híveinek „vad korlátoltságát", akik arra hívták fel a diákokat, hogy ne vegyenek részt az utcai tüntetésekben (3. sz., a moszkvai diákság Végrehajtó Bizottságának február 25-i felhívása alkalmából); lelepleztük a „Rosszíja" c. lap liberális kópéinak „esztelen álmodozását" és „hazug képmutatását" (5. sz.), s ugyanakkor rámutattunk arra, hogy a kormány kínzókamráiban „őrjöngve kegyetlenkednek békés irodalmárokkal, öreg professzorokkal és tudósokkal, közismert liberális zemsztvo-képviselőkkel" (5. sz.: „Rendőrroham az irodalom ellen"); lelepleztük az „állami munkásjóléti gondoskodás" programmjának igazi jelentőségét és üdvözöltük azt az „értékes beismerést", hogy „jobb felülről kezdeményezett reformokkal megelőzni azok alulról jövő követelését, semmint ezt bevárni (6. sz.); - buzdítottuk a tiltakozó statisztikusokat (7. sz.) és elítéltük a sztrájktörő statisztikusokat (9. sz.). Aki ezt a taktikát a proletár osztályöntudat elhomályosításának és a liberalizmussal kötött kompromisszumnak tekinti, az csak azt árulja el ezzel, hogy egyáltalán nem érti a „Credo" programmjának valódi jelentőségét és de facto éppen ezt a programmot hajtja végre, ha százszor megtagadja is! Mert ezzel visszahúzza a szociáldemokráciát „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harchoz" és kapitulál a liberalizmus előtt, lemondva arról a feladatról, hogy aktívan beavatkozzék minden „liberális" kérdésbe, és meghatározza saját, szociáldemokrata álláspontját ebben a kérdésben.

 

Újra „rágalmazók", újra „misztifikálók"

 

Ezek a szeretetreméltó kifejezések - mint emlékeznek olvasóink - a „Rabocseje Gyeló"-tól származnak, amely így válaszol arra a vádunkra, hogy „közvetve előkészíti a talajt arra, hogy a munkásmozgalom a burzsoá demokrácia eszközévé váljék". Együgyűségében azt hitte a „Rabocseje Gyelo", hogy ez a vád nem egyéb polemikus kirohanásnál: lám, ezek a rosszmájú dogmatikusok eltökélték, hogy mindenféle kellemetlenséget mondanak nekünk; nos, mi lehet kellemetlenebb annál, mint hogy a burzsoá demokrácia eszközének tartják az embert? Erre aztán jön a vastag betűvel szedett „cáfolat": „szemenszedett rágalom" („Két kongresszus", 30. old.), „misztifikáció" (31. old.), „farsangi komédia" (33. old.). A „Rabocseje Gyelo" Jupiterhez hasonlóan (bár nem igen hasonlít Jupiterhez), éppen azért haragszik, mert nincs igaza, s elhamarkodott szitkozódásával csak azt bizonyítja, hogy nem tudja megérteni ellenfelei gondolatmenetét. Pedig ha csak egy kicsit gondolkodnék, mindjárt megértené, hogy minden meghódolás a tömegmozgalom ösztönössége előtt, a szociáldemokrata politika minden lefokozása trade-unionista politikává, előkészíti a talajt arra, hogy a munkásmozgalmat a burzsoá demokrácia eszközévé tegyék. Az ösztönös munkásmozgalom önmagában csak trade-unionizmust tud létrehozni (és azt elkerülhetetlenül létre is hozza), a munkásosztály trade-unionista politikája pedig nem más, mint éppen a munkásosztály burzsoá politikája. Ha a munkásosztály résztvesz a politikai harcban, sőt ha politikai forradalomban vesz is részt, ez még korántsem jelenti azt, hogy politikája szociáldemokrata politika. Ezt csak nem akarja tagadni a „Rabocseje Gyelo"? Vajon észébe jut-e végre, hogy ország-világ előtt nyíltan és kertelés nélkül megmondja, mi a véleménye a nemzetközi és az orosz szociáldemokrácia égető kérdéseiről? - Ó, nem, ilyesmi sohasem jut eszébe, mert rendíthetetlenül ragaszkodik ahhoz a módszerhez, amelyet „nem tudok semmiről" trükknek lehetne nevezni. Én nem vagyok én, a ló nem az enyém, én nem vagyok kocsis. Mi nem vagyunk ökonomisták, a „Rabocsaja Miszl" nem ökonomizmus, Oroszországban egyáltalán nincs ökonomizmus. Ez csodálatosan ügyes és „politikus" trükk, csak az az egy hibája van, hogy az ilyen trükkökkel operáló lapokat úgy szokták nevezni: „Mit méltóztatik parancsolni?"

A „Rabocseje Gyelo" azt hiszi, hogy a burzsoá demokrácia Oroszországban általában csak „agyrém" („Két kongresszus", 32. old.)*. Boldog emberek! Strucc módjára homokba dugják a fejüket, és azt képzelik, hogy most már semmi sincs körülöttük. Egy sereg liberális ujságíró, akik havonta diadalmasan világgá kürtölik, hogy a marxizmus darabokra hullott, sőt eltűnt, s egy sereg liberális ujság („SzPB Vedomosztyi", „Russzkije Vedomosztyi" és sok más), amelyek azokat a liberálisokat buzdítják, akik az osztályharc brentanói felfogására105 és a politika trade-unionista felfogására oktatják a munkásokat, s a marxizmus kritikusainak serege, akiknek igazi tendenciáit oly világosan felfedte a „Credo", és akiknek irodalmi árucikkei kizárólagos adó- és vámmentességet élveznek egész Oroszországban, s a forradalmi nem-szociáldemokrata irányzatok feléledése, különösen a februári és márciusi események után - mindez bízonyára csak agyrém! Mindennek semmi, de semmi köze sincs a burzsoá demokráciához!

A „Rabocseje Gyeló"-nak és az „Iszkra" 12. számában megjelent ökonomista levél íróinak nem ártott volna „elgondolkozniok azon, mi volt az oka annak, hogy a tavaszi események a forradalmi nem-szociáldemokrata irányzatok ilyen megélénkülésére vezettek, ahelyett, hogy a szociáldemokrácia tekintélyét és presztízsét emelték volna". - Azért, mert nem álltunk feladatunk magaslatán, a munkástömegek aktivitása nagyobb volt a mi aktivitásunknál, nem voltak eléggé képzett forradalmi vezetőink és szervezőink, akik jól ismerték volna az összes ellenzéki rétegek hangulatát és élére tudtak volna állni a mozgalomnak, politikai tüntetéssé tudták volna változtatni az ösztönös tüntetést, ki tudták volna szélesíteni politikai jellegét stb. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen, hogy elmaradottságunk miatt a mozgékonyabb, energikusabb nem-szociáldemokrata forradalmárok javára billenjen a mérleg, és a munkások, bármily önfeláldozóan és erélyesen küzdjenek is a rendőrséggel és katonasággal, bármilyen forradalmi legyen is a fellépésük, csak olyan erőnek fognak bizonyulni, amely ezeket a forradalmárokat támogatja, csak a burzsoá demokrácia utóvédje lesznek, nem pedig szociáldemokrata élcsapat. Nézzük a német szociáldemokráciát, amelynek csak a gyenge oldalait akarják átvenni a mi ökonomistáink. Miért nem zajlik le Németországban egyetlen politikai esemény sem anélkül, hogy ne volna hatással a szociáldemokrácia tekintélyének és presztízsének egyre fokozottabb öregbedésére? Azért, mert a szociáldemokrácia mindig az élen jár az események legforradalmibb értékelésében és minden tiltakozás védelmében, amely az önkény ellen irányul. Nem áltatja magát olyan okoskodásokkal, hogy a gazdasági harc majd rávezeti a munkásokat jogfosztottságuk kérdésére, és hogy a konkrét viszonyok a munkásmozgalmat végzetszerűen ráterelik a forradalom útjára. Beavatkozik a társadalmi és politikai élet minden jelenségébe és minden kérdésébe, abba is, hogy Vilmos nem hagyta jóvá a burzsoá haladópárti polgármester megválasztását (a németeket még nem tudták felvilágosítani ökonomistáink arról, hogy ez voltaképpen kompromisszum a liberalizmussal!), abba is, hogy törvényt hoztak az „erkölcstelen" művek és képek ellen, abba is, hogy a kormány befolyást gyakorol az egyetemi tanárok kiválasztására stb. stb. Mindenütt az élen járnak, politikai elégedetlenséget keltenek az összes osztályokban, felrázzák az álmosokat, előre buzdítják az elmaradottakat, anyagot szolgáltatnak a proletariátus politikai öntudatának és politikai aktivitásának fejlesztéséhez minden téren. S ez az oka annak, hogy az élenjáró politikai harcost még a szocializmus tudatos ellenségei is megbecsülik, és nem ritka eset, hogy nemcsak a burzsoázia, hanem még a bürokrácia és az udvar köreiből is valamilyen csoda folytán a „Vorwárts" szerkesztőségi szobájába kerül egy-egy fontos okmány.

Itt van a nyitja annak a látszólagos „ellentmondásnak", amely annyira meghaladja a „Rabocseje Gyelo" felfogóképességét, hogy csak égnek emeli a kezét és így kiált fel: „Farsangi komédia!" Valóban, képzeljék csak el: mi, a „Rabocseje Gyelo", a munkások tömegmozgalmát tekintjük a legfontosabbnak (és ezt vastag betűkkel szedetjük!), mi mindenkit óva intünk attól, hogy lebecsülje az ösztönös elem jelentőségét, mi magának - magának - magának a gazdasági harcnak akarunk politikai jelleget kölcsönözni, mi szoros és szerves kapcsolatban akarunk maradni a proletárharccal! És még azt mondják nekünk, hogy mi készítjük elő a talajt arra, hogy a munkásmozgalom a burzsoá demokrácia eszközévé váljék. És kik mondják ezt? Olyanok, akik „kompromisszumra" lépnek a liberalizmussal, beavatkoznak minden „liberális" kérdésbe (mennyire nem értik meg „a proletárharccal való szerves kapcsolatot"! s oly sok figyelmet fordítanak a diákokra, sőt még (ó, borzalom!) a zemsztvo-képviselőkre is! Olyanok, akik általában (szemben az ökonomistákkal) erőik nagyobb százalékát annak akarják szentelni, hogy a lakosság nemproletár osztályai körében fejtsenek ki tevékenységet! Hát nem „farsangi komédia" ez?

Szegény „Rabocseje Gyelo"! Rájön-e valaha e ravasz fortély nyitjára?

 

 

Az ökonomisták kontárkodása és a forradalmárok szervezete

 

A „Rabocseje Gyeló"-nak azok a fentebb taglalt állításai, hogy a gazdasági harc a politikai agitáció legszélesebb körben alkalmazható eszköze, hogy most az a feladatunk, hogy magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget stb. - ezek az állítások nemcsak politikai feladataink szűk értelmezését fejezik ki, hanem szervezési feladataink szűk értelmezését is. „A munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harchoz" egyáltalán nem szükséges, és ezért a gazdasági harc alapján nem is alakulhat ki olyan országos centralizált szervezet, amely egységes általános rohamra egyesítené a politikai ellenzék, a tiltakozás és a felháborodás minden megnyilvánulását, - olyan szervezet, amely hivatásos forradalmárokból áll és amelyet az egész nép igazi politikai vezérei vezetnek. És ez érthető is. Minden intézmény szervezetének jellegét természetszerűen és feltétlenül az illető intézmény tevékenységének tartalma határozza meg. Ezért a „Rabocseje Gyelo" fentebb taglalt állításaival nemcsak a politikai tevékenység szűk korlátalt szentesíti és törvényesíti, hanem a szervezési munka szűk korlátalt is. A „Rabocseje Gyelo" mint mindig, ebben az esetben is olyan lap, amelynek tudatossága kapitulál az ösztönösség előtt. Pedig az ösztönösen kialakuló szervezeti formák előtti meghódolás, annak a felismerésnek a hiánya, hogy szervező munkánk még szűkkörű és kezdetleges, hogy még „kontárok" vagyunk ezen a fontos területen, - ennek a felismerésnek a hiánya, mondom, mozgalmunk igazi betegsége. Magától értetődik, hogy ez nem a hanyatlással, hanem a növekedéssel együttjáró betegség. De éppen most, amikor a spontán felháborodás hulláma, mondhatni, összecsap felettünk, akik a mozgalom vezetői és szervezői vagyunk, most különösen nagy szükség van arra, hogy a legkérlelhetetlenebb harcot folytassuk az elmaradottság mindenféle védelmezése ellen, a szűk korlátok minden törvényesítése ellen ebben a kérdésben, s különösen nagy szükség van arra, hogy mindenkiben, aki résztvesz a gyakorlati munkában, vagy akár csak készül résztvenni benne, felkeltsük az elégedetlenséget a nálunk uralkodó kontárkodással szemben és arra a szilárd elhatározásra bírjuk őket, hogy megszabaduljanak tőle.

 

 

Mi a kontárkodás?

 

Próbáljunk erre a kérdésre az 1894-1901-es évek egyik tipikus szociáldemokrata körének, egy ilyen tipikus kör működésének rövid leírásával felelni. Arról már beszéltünk, hogy akkoriban az egész tanulóifjúság a marxizmusért lelkesedett. Persze nemcsak, sőt nem is annyira a marxizmusért mint elméletért lelkesedett, hanem inkább azért, mert a marxizmus feleletet adott arra a kérdésre: „mi a teendő?", és hadjáratra hívott az ellenség ellen. És az új harcosok bámulatosan primitív felszereléssel és kiképzéssel szálltak hadba. A legtöbb esetben alig volt felszerelésük és egyáltalán nem voltak felkészülve. Úgy mentek a háborúba, mint a paraszt az eke szarva mellől - csak husángot vittek magukkal. Egy-egy ilyen diákkör, amelynek semmi kapcsolata sem volt a mozgalom régi vezetőivel, semmi kapcsolata sem volt a más vidéken, sőt egy és ugyanannak a városnak más részeiben (vagy más tanintézeteiben) működő körökkel, anélkül hogy megszervezte volna a forradalmi munka egyes részeit, anélkül hogy valamelyest is számottevő időszakra rendszeres munkaterve lett volna, kapcsolatot teremt a munkásokkal és nekilát a munkának. A kör fokozatosan mind szélesebbkörű propagandát és agitációt fejt ki, fellépésének puszta tényével megnyeri meglehetősen széles munkásrétegek rokonszenvét, a művelt társadalom bizonyos részének rokonszenvét, amely pénzt szerez és az ifjúság egyre újabb csoportjait bocsátja a „Bizottság" rendelkezésére. Egyre nagyobb lesz a bizottság (vagy harci szövetség) varázsa, kibővül munkájának területe, és egész ösztönösen kiterjeszti tevékenységét. Ugyanazok, akik egy évvel vagy néhány hónappal ezelőtt a „merre tartsunk?" kérdését feszegették a diákkörökben, akik kapcsolatot teremtettek és tartottak fenn a munkásokkal, röplapokat készítettek és adtak ki, most összeköttetésbe lépnek más forradalmár csoportokkal, megszerzik az irodalmat, helyi ujság kiadásába kezdenek, tüntetés rendezéséről kezdenek beszélni, és végül áttérnek a nyílt hadműveletekre (ilyen nyílt hadművelet lehet - a körülményektől függően - akár az első agitációs röplap, akár egy ujság első száma, akár az első tüntetés). És ennek a tevékenységnek, mindjárt az elején, rendszerint azonnal teljes lebukás lett a vége. Azonnali és teljes lebukás - éppen azért, mert ezek a hadműveletek nem egy hosszú, szívós harc rendszeres, előre átgondolt és lépésről lépésre előkészített tervének eredményei voltak, hanem csak a körök hagyományos munkájának spontán növekedését tükrözték, és mert a rendőrség természetesen majdnem mindig ismerte a helyi mozgalom valamennyi főbb szereplőjét, akik már az iskolapadban „bemutatkoztak", és csak a rajtaütés legalkalmasabb pillanatara várt, szándékosan engedte nőni és fejlődni a kört, hogy kézzelfogható corpus delicti-je legyen, mindig ügyelve arra, hogy néhány ismert embert meghagyjon „magnak" (úgy tudom, ezt a szakkifejezést használják erre a mieink is, a rendőrök is). Olyan ez a háború, mint amikor husángokkal felfegyverzett parasztok összeverődött osztagai modern katonaság ellen vonulnak fel. Csak csodálkozni lehet a mozgalom életképességén, amely terjedt, nőtt és győzelmeket aratott annak ellenére, hogy a harcosok minden kiképzés híján voltak. Igaz, hogy történelmi szempontból a primitív felszerelés kezdetben nemcsak elkerülhetetlen, hanem még indokolt is volt, mint a harcosok tömeges bevonásának egyik feltétele. Mihelyt azonban megkezdődtek a komoly hadműveletek (ezek pedig voltaképpen már az 1896-os nyári sztrájkokkal megkezdődtek), harci szervezetünk hiányait mind erősebben kezdtük érezni. A kormány, amely eleinte meghökkent és több hibát követett el (például azt, hogy a szocialisták gonoszságait ismertető felhívással fordult a közvéleményhez, vagy hogy a fővárosokból a vidéki ipari központokba utasította ki a munkásokat), hamarosan alkalmazkodott az új harci feltételekhez, és már megfelelő helyekre tudta állítani provokátorokból kémekből és csendőrökből álló, tökéletesen felszerelt csapatait. Olyan gyakran kezdtek ismétlődni a pogromok, olyan sokan estek áldozatul és olyan alaposan kisöpörték a helyi köröket, hogy a munkástömegek a szó szoros értelmében elvesztették összes vezetőiket, a mozgalom hihetetlenül kapkodó jelleget öltött, úgyhogy semmiféle folytonosság, semmiféle összefüggés sem alakulhatott ki a munkában. A helyi funkcionáriusok megdöbbentő szétforgácsolódása, a körök véletlen összetétele, képzetlensége és szűk látóköre az elméleti, politikai és szervezeti kérdések terén elkerülhetetlen következménye volt az ismertetett körülményeknek. Odáig fajultak a dolgok, hogy egyes helyeken a munkások, látva, hogy nincs bennünk elég kitartás, és a konspiráció sem kielégítő, bizalmatlanok lettek az értelmiséggel szemben és kezdték kerülni őket; azt mondták, hogy az intellektuelek rendkívüli meggondolatlansága idézi elő a lebukásokat.

Hogy ezt a kontárkodást végül is minden gondolkodó szociáldemokrata beteges állapotnak kezdte érezni, azt mindenki tudja, aki csak valamelyest is ismeri a mozgalmat. De nehogy a járatlan olvasó azt higgye, hogy mi mesterségesen „konstruálunk" egy külön mozgalmi szakaszt vagy valami különös mozgalmi betegséget, hivatkozunk a már egyszer említett tanúra. Ne nehezteljenek ránk a hosszú idézetért.

„Jellegzetes vonás - írja B-v a „Rabocseje Gyelo" 6. számában - a szélesebbkörű gyakorlati tevékenységre való fokozatos átmenet, amely közvetlenül összefügg az orosz munkásmozgalom mostani általános átmeneti idejével . . . de van az orosz munkás-forradalom általános mechanizmusának még egy másik, nem kevésbbé érdekes vonása is. A cselekvőképes forradalmi erők általános hiányáról beszélünk, amely nemcsak Pétervárott, hanem egész Oroszországban is érezhető. Amikor a munkásmozgalom általános megélénkülése és a munkástömegek általános fejlődése észlelhető, amikor mind gyakoribbak a sztrájkok, egyre nyíltabban folyik a munkások tömegharca, amelyet egyre kíméletlenebbül üldöz a kormány letartóztatásokkal, száműzetéssel és kiutasításokkal, a jól képzett forradalmi erők hiánya mind feltűnőbbé válik, és kétségtelen, hogy ez elkerülhetetlenül hatással van a mozgalom elmélyülésére és általános jellegére is. Sok sztrájk a forradalmi szervezetek erősebb és közvetlen befolyása nélkül zajlik le . . . érezhetően kevés az agitációs röplap és illegális irodalom . . . a munkáskörök agitátorok nélkül maradnak... Ugyanakkor állandó pénzhiánnyal küszködnek. Egyszóval a munkásmozgalom növekedése megelőzi a forradalmi szervezetek növekedését és fejlődését. Az aktív forradalmárok mostani létszáma túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy saját kezükben összpontosítsák az egész felajzott munkástömeg befolyásolását, hogy minden forrongásnak legalább némileg rendezett és szervezett jelleget kölcsönözzenek . . . Az egyes körök, az egyes forradalmárok szét vannak szórva, nincsenek egyesítve, nem alkotnak egységes, erős és fegyelmezett, tervszerűen kifejlesztett részekkel rendelkező szervezetet . . ." A szerző megjegyzi, hogy ha azonnal új körök lépnek a szétvertek helyébe, „ez csak a mozgalom életképességét bizonyítja . . . de még nem jelenti azt, hogy már elegendő számban vannak teljesen alkalmas forradalmi vezetők", és ezzel végzi: „A pétervári forradalmárok, gyakorlati képzettségének hiánya meglátszik munkájuk eredményein is. A legutóbbi perek, különösen az «Önfelszabadítás» és «A munka és a tőke harca»106 csoport perei világosan megmutatták, hogy az a fiatal agitátor, aki nem ismeri töviről-hegyire a gyár munkaviszonyait, és következésképpen agitációs lehetőségeit sem, aki nem ismeri a konspiráció elveit és csak az általános szociáldemokrata nézeteket sajátította el" (ha ugyan elsajátította?), „legfeljebb 4-5-6 hónapig dolgozhat. Aztán jön a letartóztatás, aminek gyakran az egész szervezetnek vagy legalább egy részének szétzúzása a következménye. Kérdezzük, lehet-e sikeres és termékeny a csoport munkája, ha mindössze néhány hónapig létezik? . . Nyilvánvaló, hogy a meglevő szervezetek fogyatékosságait nem lehet teljes egészében az átmeneti idő rovására írni . . . nyilvánvaló, hogy nem kis szerepe van ebben a működő szervezetek számbeli és főleg minőségi összetételének is, és szociáldemokratáink legelső tennivalója . . . a szervezetek reális egyesítése a tagok szigorú megválogatása mellett."

 

 

Kontárkodás és ökonomizmus

 

Most olyan kérdéssel kell foglalkoznunk, amelyre már bizonyára választ vár minden olvasó. Vajon van-e összefüggés a kontárkodás mint az egész mozgalom sajátos növekedési betegsége és az ökonomizmus mint az orosz szociáldemokrácia egyik áramlata között? Azt hisszük, igen. A gyakorlati képzettség hiánya, a szervezési munkában észlelhető járatlanság valóban mindnyájunk közös vonása, azoké is, akik kezdettől fogva tántoríthatatlanul kitartottak a forradalmi marxizmus álláspontja mellett. Magáért a képzettség hiányáért természetesen senki sem hibáztathatná a gyakorlati funkcionáriusokat. De a „kontárkodás" fogalma a képzettség hiányán kívül még valami mást is tartalmaz, benne van általában az egész forradalmi munka szűk terjedelme, annak a meg nem értése, hogy ilyen szűkkörű munka mellett ki sem alakulhat jó forradalmár-szervezet, végül benne van az is - és ez a legfőbb -, hogy igazolni próbálják a munkának ezt a szűk terjedelmét és külön „elméletté" igyekeznek avatni, vagyis ezen a területen is meghódolnak az ösztönösség előtt. Mihelyt nyilvánvalóak lettek ezek a próbálkozások, már kétségtelenné vált, hogy a kontárkodás összefügg az ökonomizmussal, és hogy mindaddig nem szabadulunk meg szervezeti tevékenységünk szűk korlátaitól, amíg általában meg nem szabadulunk az ökonomizmustól (vagyis a marxizmus elméletének, a szociáldemokrácia szerepének és politikai feladatainak szűk értelmezésétől). Ezek a próbálkozások két irányban mutatkoztak meg. Egyesek azt mondogatták, hogy maga a munkástömeg még nem tűzött ki olyan átfogó politikai harci feladatokat, aminőket a forradalmárok „erőszakolnak" rá; a munkástömegnek még a legközelebbi politikai követelésekért kell harcolnia, „gazdasági harcot kell folytatnia a munkáltatók és a kormány ellen"* (és ennek a tömegmozgalom számára „hozzáférhető" harcnak természetesen olyan szervezet felel meg, amely még a legkevésbbé felkészült ifjúság számára is „hozzáférhető"). Mások, akiktől távol áll mindenféle „fokozatosság", azt mondogatták, hogy „a politikai forradalom véghezvitele" lehetséges és szükséges is, de ehhez semmi szükség sincs arra, hogy erős forradalmár-szervezetet alakítsunk, amely állhatatos és szívós harcban nevelné a proletariátust; ehhez elegendő, ha mindannyian husángot ragadunk, amely „hozzáférhető", amelyet már ismerünk. Vagyis képes beszéd nélkül: rendezzünk általános sztrájkot, vagy az „izgató terror" segítségével serkentsük a munkásmozgalom „lanyha" menetét. Mindkét irányzat, az opportunisták is, a „revolucionisták" is, kapitulál az uralkodó kontárkodás előtt, nem hisz a kontárkodástól való megszabadulás lehetőségében, nem érti meg legelső és legsürgősebb gyakorlati feladatunkat, nem érti, hogy meg kell teremtenünk a forradalmárok szervezetét, amely biztosítani tudja a politikai harc energikus, állhatatos és következetes folytatását.

Az imént idéztük B. V.-nek azt a kijelentését, hogy „a munkásmozgalom növekedése megelőzi a forradalmi szervezetek növekedését és fejlődését". Számunkra kétszeresen becses egy „közelálló megfigyelőnek" ez az „értékes közlése" (a „Rabocseje Gyelo" szerkesztőségének véleménye B-v cikkéről). Megmutatja, hogy igazunk volt, amikor az orosz szociáldemokrácia jelenlegi válságának legfőbb okát abban láttuk, hogy a vezetők (az „ideológusok", a forradalmárok, a szociáldemokraták) elmaradtak a tömegek ösztönös nekilendülésétől. Megmutatja, hogy az ökonomista levél („Iszkra", 12. sz.) írói, B. Kricsevszkij és Martinov éppen a kontárkodást dicsőítik és védelmezik, amikor az ösztönös elem, a szürke mindennapi harc lebecsülésének veszélyéről, a folyamat-taktikáról bölcselkednek stb. Ezek az emberek, akik nem tudják a „teoretikus" szót megvető fintor nélkül kiejteni, akik „az élet iránti érzéknek" nevezik azt, hogy térdre borulnak az életre való felkészületlenség és a képzetlenség előtt, csak azt árulják el, hogy valójában nincsenek tisztában legsürgősebb gyakorlati feladatainkkal. A lemaradóknak azt kiáltják: tartsatok lépést! ne rohanjatok előre! Azoknak pedig, akik nem elég energikusak és nem mutatnak kellő kezdeményezőkészséget a szervező munkában, akiknek nincsenek nagyszabású, merész „terveik" az ügy megszervezésére, azoknak a „folyamat-taktikáról" kiabálnak! Az a mi legnagyobb bajunk, hogy politikai és szervezési feladatainkat a legközelebbi, „kézzelfogható", „konkrét" érdekekért folyó mindennapi gazdasági harccá fokozzuk le, - ők meg csak tovább fújják azt a nótát, hogy magának a gazdásági harcnak kell politikai jelleget kölcsönözni! Ismételjük: ez éppen olyan „életérzék", mint a népmese hősének „életérzéke", aki egy temetési menet láttára így kiáltott fel: „Adjon isten minden jót, diófából koporsót!"

Gondoljunk csak arra, milyen felülmúlhatatlan, igazi „nárciszi" gőggel oktatták ki ezek a bölcsek Plehanovot: „a munkáskörök általában" (sic!) „értetlenül állnak a politikai feladatokkal szemben e szónak valóságos, gyakorlati értelmében, azaz a politikai követelésekért folyó célirányos és sikeres gyakorlati harc értelmében" („A «Rabocseje Gyelo» szerkesztőségének válasza", 24. old.). Köre válogatja, uraim! A „kontárok" köre persze értetlenül áll a politikai feladatokkal szemben mindaddig, amíg a kontárok fel nem ismerik kontárságukat és meg nem szabadulnak tőle. De ha a kontárok azonkívül még szerelmesek is kontárkodásukba, ha a „gyakorlat" szót okvetlen dőlt betűvel írják, és azt képzelik, hogy a gyakorlatiasság azt követeli, hogy feladataikat lefokozva a legelmaradottabb néprétegek értelmi színvonalához igazodjanak, akkor magától értetődik, hogy ezek a kontárok reménytelenek, s általában csakugyan értetlenül állnak a politikai feladatokkal szemben. De az Alekszejevhez és Miskinhez, Halturinhoz és Zseljabovhoz hasonló kiváló emberek köre tisztán látja a politikai feladatokat e szó legvalóságosabb, leggyakorlatibb értelmében, tisztán látja éppen azért és annyiban, amennyiben lángoló igéik visszhangra találnak az ösztönösen ébredező tömegben, amennyiben pezsgő energiájukat felkapja és támogatja a forradalmi osztály energiája. Ezerszeresen igaza volt Plehanovnak, amikor nem elégedett meg azzal, hogy megmutatta ezt a forradalmi osztályt és bebizonyította ennek az osztálynak elkerülhetetlen és küszöbönálló ösztönös felébredését, hanem magasztos, nagy politikai feladatot is tűzött a „munkáskörök" elé. Önök pedig azért hivatkoznak az azóta kialakult tömegmozgalomra, hogy lefokozzák ezt a feladatot - azért, hogy elernyesszék a „munkáskörök" energiáját és szűkítsék tevékenységük terjedelmét. Mit mutat ez, ha nem azt, hogy a kontár szerelmes a saját kontárkodásába? Önök gyakorlatiasságukkal kérkednek - és nem látják azt, amit minden orosz gyakorlati funkcionárius tud, nem látják, hogy milyen csodákra képes egy kör, sőt még egyetlen ember energiája is, ha a forradalom ügyéről van szó. Vagy talán azt hiszik, hogy mozgalmunknak nem lehetnek olyan kiváló vezetői, mint a hetvenes években voltak? Miért ne lehetnének? Azért talán, mert nem vagyunk eléggé felkészülve? De mi készülünk, készülni fogunk és fel is készülünk! Igaz, a „munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc" állóvizét szerencsétlenségünkre belepte a hínár, olyan emberek tűntek fel, akik térdenállva imádják az ösztönösséget, áhítattal szemlélve (Plehanov kifejezése szerint) az orosz proletariátus „hátulját". De mi meg tudunk szabadulni ettől a hínártól. Az az orosz forradalmár, akit valóban forradalmi elmélet vezérel, a valóban forradalmi és ösztönösen ébredező osztályra támaszkodva, most végre - végre! - egész nagyságában felegyenesedhet és megmutathatja roppant erejét. Ehhez csak az szükséges, hogy mozgalmunk gyakorlati funkcionáriusainak tömege és az az ennél is nagyobb tömeg, amely már az iskolapadban is gyakorlati munkáról ábrándozott, gúnnyal és megvetéssel fogadjon minden olyan kísérletet, amely politikai feladataink lefokozására és szervezőmunkánk terjedelmének szűkítésére irányul. Legyenek nyugodtak, uraim, ezt el is érjük!

A „Mivel kezdjük?" c. cikkben azt írtam a „Rabocseje Gyelo" ellen: „Huszonnégy óra alatt meg lehet változtatni az agitáció taktikáját valamilyen speciális kérdésben, meg lehet változtatni a pártszervezés valamely részletének megvalósítására irányuló taktikát, de arra vonatkozó nézeteiket, hogy szükség van-e általában, mindenkor és feltétlenül harc szervezetre és politikai agitációra a tömegek között, nemhogy 24 óra alatt, de még 24 hónap alatt is csak olyan emberek változtathatják meg, akiknek egyáltalán nincsenek szilárd elveik"107. A „Rabocseje Gyelo" erre azt feleli: „Az «Iszkrá»-nak ez az egyetlen ténybeli alapra igényt tartó vádja is teljesen indokolatlan. Jól tudják a «Rabocseje Gyelo» olvasói, hogy mi, nem várva be az «Iszkra» megjelenését, kezdettől fogva nem csupán politikai agitációra szólítottunk..." (hangsúlyozva, hogy nemcsak a munkásköröknek, „de a munkások tömegmozgalmának sem lehet első politikai feladata az abszolutizmus megdöntése", hanem az első feladat csak a legközelebbi politikai követelésekért folyó harc lehet, és hogy a legközelebbi politikai követelések is csak egy vagy legfeljebb néhány sztrájk után válnak érthetővé a tömeg számára..."), „hanem kiadványainkban mi nyujtottuk külföldről az Oroszországban dolgozó elvtársaknak az egyetlen szociáldemokrata, politikai agitációs anyagot is..." (de ebben az egyetlen anyagban önök csaknem kizárólag a gazdasági harc talaján folytattak politikai agitációt, sőt végül kisütötték azt is, hogy ez a szűkített agitáció „a legszélesebb körben alkalmazható". És önök, uraim, nem veszik észre, hogy érvelésük éppen azt bizonyítja, hogy amikor ilyen volt az egyetlen anyag az „Iszkrá"-nak feltétlenül meg kellett jelennie és fel kellett vennie a harcot a „Rabocseje Gyelo" ellen?)... „Másrészt kiadói tevékenységünk gyakorlatilag előkészítette a párt taktikai egységét..." (azt az egységes véleményt, hogy a taktika a párttal együtt növekvő pártfeladatok növekedési folyamata? Szép kis egység!)... „és ezzel együtt annak a «harci szervezetnek» a lehetőségét, amelynek megteremtése érdekében a Szövetség általában mindent megtett, amit csak megtehetett egy külföldi szervezet" („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 15. old.). Hiábavaló mentegetőzési kísérlet! Hogy önök mindent megtettek, ami önöktől tellett, azt sohasem volt szándékomban tagadni. Én azt állítottam és állítom, hogy rövidlátásuk szűkíti a határait annak, ami „kitelne" önöktől. Beszélni is nevetséges olyan „harci szervezetről", amelynek egyedüli célja a „legközelebbi politikai követelésekért" folyó harc, vagy „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc".

De ha az olvasó a kontárkodás iránti „ökonomista" szerelem gyöngyszemeit akarja élvezni, akkor az eklektikus és ingatag „Rabocseje Gyelo" helyett magától értetődően a következetes és határozott „Rabocsaja Miszl"-hez kell fordulnia. „Most néhány szót a tulajdonképpeni, úgynevezett forradalmi értelmiségről - írja R. M. a „Külön melléklet" 13. oldalán -, ez az értelmiség teljesen készen áll arra, hogy «döntő harcba induljon a cárizmus ellen», ezt már többször megmutatta a gyakorlatban. Csak az a baj, hogy forradalmi értelmiségünk, amelyet a politikai rendőrség kíméletlenül üldözőbe vett, a politikai rendőrség elleni harcot az önkényuralom elleni politikai harcnak tekintette. Ez az oka annak, hogy máig sem látja tisztán, «honnan merítsen erőt az önkényuralom elleni harchoz?»"

Ugye, milyen fölényes és megvető kézlegyintéssel intézi el az ösztönös mozgalom hódolója (rossz értelemben vett hódolója) a rendőrség elleni harcot? Konspirációs ügyetlenségünket azzal akarja igazolni, hogy ösztönös tömegmozgalom mellett voltaképpen nem is fontos a politikai rendőrség elleni harc!! Forradalmi szervezeteink fogyatékosságainak kérdése olyan fájó pontja mindenkinek, hogy kevesen, nagyon kevesen fogják aláírni ezt a képtelen következtetést. De ha például Martinov sem írja alá, ennek csakis az az oka, hogy nem tudja vagy nem meri végiggondolni saját tételeit. Mert ha csak az a „feladat", hogy a tömeg konkrét, kézzelfogható eredményekkel kecsegtető követeléseket támasszon, minek kell akkor olyan különös gondot fordítani a forradalmárok szilárd, centralizált, harcos szervezetének megalakítására? Vajjon nem teljesítheti-e ezt a „feladatot" olyan tömeg is, amely egyáltalán nem „harcol a politikai rendőrség ellen"? Sőt mi több: vajjon teljesíthető volna-e ez a feladat, ha a kevés vezetőn kívül nem vállalkoznának rá olyan munkások is, akik (óriási többségükben) egyáltalán képtelenek „harcolni a politikai rendőrség ellen"? Az ilyen munkások, az átlagos tömegemberek gigászi energiát tudnak kifejteni, és példátlan önfeláldozásra készek a sztrájkokban, a rendőrség és katonaság elleni utcai harcban, el tudják dönteni (és csakis ők tudják eldönteni) egész mozgalmunk kimenetelét, - de éppen a politikai rendőrség elleni harc különleges képességeket követel, hivatásos forradalmárokat követel. És nekünk nemcsak arról kell gondoskodnunk, hogy a tömeg konkrét követeléseket „támasszon", hanem arról is, hogy a munkástömeg egyre több és több hivatásos forradalmárt „adjon". Eljutottunk tehát a hivatásos forradalmárok szervezete és a csak-munkásmozgalom kölcsönös viszonyának kérdéséhez. Ez a kérdés, amely oly kevés nyomot hagyott az irodalomban, sokat foglalkoztatott bennünket, „politikusokat" az ökonomizmushoz többé-kevésbbé vonzódó elvtársakkal folytatott beszélgetések és viták során. Érdemes külön foglalkozni vele. De előbb fejezzük be még egy idézettel annak a tételünknek az illusztrálását, hogy a kontárkodás összefügg az ökonomizmussal.

„A «Munka Felszabadítása» csoport - írta „Válasz"-ában N. N. 108 úr - nyílt harcot követel a kormány ellen, és nem mérlegeli, hogy hol van a harchoz szükséges anyagi erő, nem mutatja meg, hogy melyek a harc útjai." És a szerző, az utóbbi szavakat kiemelve, a következő megjegyzést fűzi az „útjai" szóhoz: „Ez a körülmény nem magyarázható konspirációs célokkal, mert a programmban nem összeesküvésről, hanem tömegmozgalomról van szó. A tömeg pedig nem járhat titkos utakon. Vagy talán sztrájkolhatnak titokban is? Lehet-e titokban tüntetni vagy petíciót írni?" („Vademecum", 59. old.) A szerző már-már rátalált erre az „anyagi erőre" (a sztrájkok és tüntetések rendezői) és a harc „útjaira" is, de zavarában elveszti a fejét, mert „meghódol” a tömegmozgalom előtt, vagyis azt hiszi, hogy a tömegmozgalom fölöslegessé teszi a mi forradalmi aktivitásunkat és nem látja, hogy a tömegmozgalomnak kell bátorítania, előre ösztökélni forradalmi aktivitásunkat. A sztrájk nem lehet titok azok előtt, akik résztvesznek benne, és akiket közvetlenül érint. De az orosz munkások tömegei előtt „titokban" maradhat (és a legtöbb esetben titokban is marad), mert a kormány gondoskodik róla, hogy elvágjon minden összeköttetést a sztrájkolókkal és lehetetlenné tegyen minden híradást a sztrájkról. Itt aztán már speciális harcra van szükség, - „harcra a politikai rendőrség ellen", de ezt a harcot sohasem folytathatja aktívan akkora nagy tömeg, amekkora a sztrájkokban vesz részt. Ezt a harcot „a művészet összes szabályai szerint" kell megszervezni, s ezt csak azok tudják, akiknek hivatásuk a forradalmi munka. Ennek a harcnak megszervezése nem vált kevésbbé szükségessé annak következtében, hogy a tömegek ösztönösen belesodródnak a mozgalomba. Ellenkezőleg, ebben az esetben még szükségesebbé válik a szervezés, mert mi, szocialisták, nem teljesítenők magától értetődő kötelességünket a tömegekkel szemben, ha nem tudnók megakadályozni a rendőrséget abban, hogy eltitkoljon (és magunk se legyünk kénytelenek néha titokban előkészíteni) bármilyen sztrájkot és bármilyen tüntetést. Ezt pedig keresztül tudjuk vinni, de csak azért, mert az ösztönösen ébredező tömeg soraiból is egyre több és több „hivatásos forradalmár" fog kiemelkedni (feltéve, hogy nem igyekszünk mindenképpen rábeszélni a munkásokat, hogy egy helyben vesztegeljenek).

 

 

 

 

A munkások szervezete és a forradalmárok szervezete

 

 

Ha egy szociáldemokrata a politikai harc fogalmát a „munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc" fogalmával azonosítja, akkor természetszerűen várható, hogy a „forradalmárok szervezetének" fogalmát is többé-kevésbbé azonosítani fogja a „munkások szervezetének" fogalmával. És ez valóban elő is fordul, s ezért, ha szervezetről beszélünk, kiderül, hogy a szó szoros értelmében különböző nyelven beszélünk. Élénken emlékszem például egy eléggé következetes ökonomistával folytatott beszélgetésemre, akit azelőtt nem ismertem. A „Ki fogja végrehajtani a politikai forradalmat?" c. brosúráról volt szó, és hamarosan megegyeztünk abban, hogy a brosúrának az a legnagyobb fogyatékossága, hogy figyelmen kívül hagyja a szervezet kérdését. Már azt hittem, hogy egyetértünk, de... a további beszélgetés folyamán kiderült, hogy egészen más dolgokról beszélünk. Ő a sztrájkpénztárak, a segélyegyletek stb. mellőzésével vádolja a szerzőt, én pedig a forradalmárok szervezetére gondoltam, ami a politikai forradalom „végrehajtásához" kell. És mihelyt kiderült, hogy nézeteink eltérnek ebben a kérdésben, nem emlékszem, hogy általában bármely más elvi kérdésben egyetértettem volna ezzel az ökonomistával!

Mi volt nézeteltéréseink forrása? Az, hogy az ökonomisták a szervezési és politikai feladatok kérdésében egyaránt állandóan eltérnek a szociáldemokratizmustól és a trade-unionizmus útjára tévednek. A szociáldemokrácia politikai harca sokkal átfogóbb és bonyolultabb, mint a munkások gazdasági harca a munkáltatók és a kormány ellen. Éppígy (és ennek következtében) a forradalmi szociáldemokrata párt szervezetének is szükségképpen másnak kell lennie, mint a munkások szerveze¬tének, amely a gazdasági harcot szolgálja. A munkások szerve¬zetének először: szakmainak, másodszor: minél szélesebbnek, harmadszor: minél kevésbbé konspiratívnak kell lennie (amit itt és alább mondok, az természetesen csak az önkényuralmi Oroszországra vonatkozik). Ezzel szemben a forradalmárok szervezetének elsősorban és főképpen olyan emberekből kell állnia, akiknek hivatásuk a forradalmi munka (ezért is beszélek forradalmárok szervezetéről, szociáldemokrata forradalmárokat tartva szem előtt). Az ilyen szervezet tagjainak e közös ismer¬tetőjele mellett teljesen el kell mosódnia a munkások és intellek-tuelek közötti minden különbségnek, nem is szólva foglalkozásbeli különbségeikről. Ez a szervezet semmiesetre sem lehet nagyon széles; az ilyen szervezetnek a lehető legkonspiratívabbnak kell lennie. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a háromféle különbséget.

Azokban az országokban, ahol politikai szabadság van, egészen világos a szakmai és a politikai szervezet közti különbség, mint ahogy világos a trade-unionok és a szociáldemokrácia közti különbség is. Az utóbbinak az előbbiekhez való viszonya persze a különböző országokban szükségképpen más és más a történelmi, jogi és egyéb feltételektől függően, - lehet szoro¬sabb vagy kevésbbé szoros, bonyolultabb vagy kevésbbé bonyolult stb. (szerintünk ennek a viszonynak lehetőleg szorosnak és minél kevésbbé bonyolultnak kell lennie), de a szabad országokban szó sem lehet a szakszervezetek és a szociáldemo-krata pártszervezet azonosságáról. Oroszországban azonban az önkényuralmi elnyomás látszólag elmos minden különbséget a szociáldemokrata szervezet és a munkásszövetség között, mert tilos minden munkásszövetség és minden kör, mert a mun¬kások gazdasági harcának fő formája és eszköze, a sztrájk, általában bűncselekménynek (sőt néha politikai bűntettnek!) számít. A mi viszonyaink tehát egyrészt nagyon hamar „rávezetik" a gazdasági harcot folytató munkásokat a politikai kérdésekre, másrészt „rávezetik" a szociáldemokratákat a trade-unionizmus és a szociáldemokratizmus összetévesztésére (és a mi Kricsevszkijeink, Martinovjaink és társaik, akik annyit beszélnek a „rávezetés" első fajtájáról, észre sem veszik a „rávezetés" második fajtáját). Valóban, képzeljünk el olyan embereket, akiket úgyszólván teljesen leköt „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc". Egyesek működésük egész ideje (négy-hat hónap) alatt egyetlenegyszer sem ütköznek bele abba a kérdésbe, hogy szükség volna a forradalmárok bonyolultabb szervezetére is; mások esetleg „beleütköznek" az aránylag elterjedt bernsteinista irodalomba, amelyből azt a meggyőződést merítik, hogy „a szürke, mindennapi harc előrehaladó menete" a legfontosabb. Ismét másokat talán az a csábító eszme ejt rabul, hogy „a proletárharccal való szoros és szerves kapcsolatnak", a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalom kapcsolatának új mintaképét mutassák meg a világnak. Minél később lép egy ország a kapitalizmus és következésképpen a munkásmozgalom küzdőterére - így okoskodhatnak ezek az emberek -, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy a szocialisták résztvegyenek a szakszervezeti mozgalomban és támogassák azt, annál kevesebbre lehet és kell is szorítani a nem-szociáldemokrata szakszervezetek számát. Eddig egészen helyes ez az okoskodás, csak az a baj, hogy még tovább mennek és arról ábrándoznak, hogy a szociáldemokratizmus teljesen egybeolvad a trade-unionizmussal. Mindjárt meglátjuk a „Szentpétervári Harci Szövetség szervezeti szabályzatának" példáján, hogy milyen káros hatással vannak szervezési terveinkre ezek az ábrándok.

A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniök. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük. Ez helyes. De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a „szak"-egyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat. A szakegyletben vegyen részt minden munkás, aki megérti, hogy egyesülnie kell a munkáltatók és a kormány elleni harcra. A szakegyletek nem is érhetnék el céljukat, ha nem egyesítenék mindazokat, akik legalább ezt az elemi dolgot megértik, ha a szakegyletek nem lennének igen széleskörű szervezetek. S minél szélesebb körűek ezek a szervezetek, annál szélesebb lesz bennük a mi befolyásunk is, amely nemcsak a gazdasági harc „spontán" fejlődésének eredménye, hanem annak is, hogy a szervezet szocialista tagjai közvetlenül, tudatosan hatnak társaikra. Széles szervezetben azonban lehetetlen a szigorú konspiráció (amely sokkal nagyobb képzettséget igényel, mint amennyi a gazdasági harcban való részvételhez kell). Hogyan egyeztethető össze a széles szervezet és a szigorú konspiráció szükségességének ellentmondása? Hogyan érhetjük el azt, hogy a szakegyletek minél kevésbbé legyenek konspiratívak? Ennek általában véve csak két módja lehetséges: vagy legalizálják a szakegyleteket (ami egyes országokban megelőzte a szocialista és a politikai szervezetek legalizálását), vagy pedig titkos, de mégis annyira „szabad", alaktalan, mint a németek mondják, lose (laza) marad a szervezet, hogy a tagság tömegéi előtt alig lesz konspiráció.

A nemszocialista és nempolitikai munkásszövetségek legalizálása már megkezdődött Oroszországban, és egészen kétségtelen, hogy gyorsan fejlődő szociáldemokrata munkásmozgalmunk minden lépése megsokszorozza és ösztönözni fogja ezeket a legalizálási kísérleteket, amelyek főleg a fennálló rendszer híveitől indulnak ki, de részben maguktól a munkásoktól és a liberális értelmiségtől is. A legalizálás zászlaját már kitűzték a Vasziljevek és a Zubatovok, már támogatást ígértek és nyujtottak ehhez az Ozerovok és a Vormszok, a munkások között vannak már követői az új áramlatnak. És ezzel az áramlattal ezentúl okvetlenül számolnunk kell. Hogyan kell számolnunk vele - erre vonatkozólag aligha lehet nézeteltérés szociáldemokraták között. Szüntelenül le kell lepleznünk a Zubatovok és a Vasziljevek, a csendőrök és a papok mindennemű részvételét ebben az áramlatban és fel kell világosítanunk a munkásokat e részvevők igazi szándékairól. Le kell lepleznünk azokat a békítgető, „harmonikus" hangokat is, amelyek a liberális politikusoknak a nyilvános munkásgyűléseken tartott beszédeiből csendülnek majd ki, le kell lepleznünk ezeket a hangokat, akár az osztályok békés együttműködésének őszinte óhajából, akár a felsőbbség kegyének kereséséből, akár egyszerűen ügyetlenségből fakadnak. Végül óvnunk kell a munkásokat a rendőrség gyakori csapdáitól, mert a nyilvános gyűléseken és az engedélyezett egyletekben a rendőrök kiszemelik a „tüzes embereket", s a legális szervezeteken keresztül provokátorokat igyekszenek becsempészni az illegális szervezetekbe is.

Mindamellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a munkásmozgalom legalizálása végeredményben a mi malmunkra hajtja a vizet, nem pedig a Zubatovok malmára. Ellenkezőleg, éppen leleplezési hadjáratunkkal választjuk el a konkolyt a búzától. A konkolyra már rámutattunk. A búza pedig az, hogy a munkások még szélesebb és legelmaradottabb rétegeinek figyelmét is felhívjuk a társadalmi és politikai kérdésekre, hogy mi, forradalmárok felszabadulunk olyan funkciók alól, amelyek lényegében legálisak (legális könyvek terjesztése, segélyezés stb.), és amelyek fejlődése szükségképpen egyre több és több agitációs anyagot nyujt majd nekünk. Ebben az értelemben azt mondhatjuk és azt kell mondanunk a Zubatovoknak és Ozerovoknak: csak rajta, uraim, rajta! Ha önök csapdát állítanak a munkásoknak (akár nyílt provokálás formájában, akár abban az értelemben, hogy a munkásokat „jóhiszeműen" züllesztik „sztruvizmus"-sal), mi majd gondoskodunk az önök leleplezéséről. Ha önök valóban előrehaladnak, még ha egészen „bátortalan cik-cakban" is, de mégis csak előre mennek, mi azt mondjuk: csak tessék! Valóságos haladás csak az lehet, ha a munkások több cselekvési szabadságot kapnak, még ha egészen parányival is többet. Ha pedig szabadabb a tér a munkások előtt, ez a mi javunkra szolgál, mert meggyorsítja az olyan legális egyletek alakulását, amelyekben nem a provokátorok fognak majd szocialistákat, hanem a szocialisták fognak híveket maguknak. Szóval most az a feladatunk, hogy küzdjünk a konkoly ellen. Nem a mi dolgunk, hogy virágcserepekben neveljünk búzát a szobában. Ha kigyomláljuk a konkolyt, ezzel megtisztítjuk a talajt, hogy kikelhessenek a búzamagvak. És mialatt az Afanaszij Ivanicsok és a Pulherija Ivanovnák szobanövények termesztésével foglalkoznak, nekünk olyan aratókat kell nevelnünk, akik majd ki tudják irtani a mai konkolyt is és le tudják aratni a holnapi búzát is.

Vagyis legalizálással mi nem tudjuk megoldani azt a feladatot, hogy lehetőleg minél kevésbbé konspiratív és minél szélesebb szakszervezetet teremtsünk (igen örülnénk azonban, ha a Zubatovok és Ozerovok legalább részben lehetővé tennék nekünk ennek a feladatnak a megoldását, - ezért a lehető legerélyesebben kell harcolnunk ellenük!). Marad tehát a titkos szakszervezetek útja, és teljes erőnkből támogatnunk kell a munkásokat, azokat a munkásokat, akik már (mint erről biztos tudomásunk van) erre az útra lépnek. A szakszervezetek nemcsak a gazdasági harc fejlődésének és megszilárdulásának lehetnek óriási mértékben hasznára, hanem a politikai agitációnak és a forradalmi szervezetnek is rendkívül fontos segítőivé válhatnak. Ahhoz, hogy ezt elérjük, ahhoz, hogy a kezdődő szakszervezeti mozgalmat a szociáldemokrácia számára kívánatos mederbe tereljük, mindenekelőtt világos képet kell alkotnunk arról a képtelen szervezeti tervről, amellyel immár öt éve házalnak a pétervári ökonomisták. Ezt a tervet megtaláljuk az 1897. júliusi „Munkáspénztári alapszabályzat"-ban („Lisztok «Rabotnyika»", 9-10, sz. 46. old. - a „Rabocsaja Miszl" 1. számából) és az 1900. októberi „Szövetségi munkásszervezeti alapszabályzat"-ban (Szentpétervárott kinyomtatott külön röplap, amelyről az „Iszkra" 1. száma tesz említést). Mindkét alapszabályzatnak az a fő hibája, hogy rendkívül körülményesen szabályozza a széles munkásszervezet minden részletét és összetéveszti a forradalmárok szervezetével. Nézzük a második alapszabályzatot, amelyet jobban kidolgoztak. A gerince ötvenkét paragrafusból áll: 23 paragrafus szabályozza azoknak a „munkásköröknek" a szervezetét, ügyvitelét és hatáskörét, melyeket a gyárakban szerveznek („legalább 10 ember") és amelyek „központi (gyári) csoportokat" választanak. „A központi csoport - így szól a 2: § - figyelemmel kísér mindent, ami a gyárban történik, és naplót vezet az eseményekről." „A központi csoport havonként beszámol minden fizetőnek a pénztár állásáról" (17. §) stb. 10 paragrafus a „kerületi szervezetről" szól, 19 pedig a „Munkásszervezeti Bizottságnak" és „A Szentpétervári Harci Szövetség Bizottságának" rendkívül bonyolult összefonódásáról (minden kerület és minden „végrehajtó csoport" - „a propagandacsoportok, a vidéki és a külföldi kapcsolatok fenntartására, valamint a raktárak, kiadóvállalatok, pénztárak vezetésére alakított csoportok" - választott küldöttei).

A szociáldemokrácia = a munkások gazdasági harcával kapcsolatban alakult „végrehajtó csoportok"! Nehéz volna ennél kézzelfoghatóbban kidomborítani, hogyan csap át az ökonomista gondolata a szociáldemokratizmusról a trade-unionizmusra, s milyen távol áll tőle még a gondolata is annak, hogy a szociáldemokratának mindenekelőtt olyan forradalmárok szervezetére kell gondolnia, akik a proletariátus egész felszabadító harcát vezetni tudják. Aki a „munkásosztály politikai felszabadításáról", a „cári önkény" elleni harcról beszél és ugyanakkor ilyen szervezeti szabályzatolyat ír, annak halvány fogalma sincs a szociáldemokrácia igazi politikai feladatairól. A félszáz paragrafus között egyetlenegy sincs, amely akárcsak sejtetni is engedné azt a gondolatot, hogy politikai agitációt kell folytatni a tömegek legszélesebb köreiben, az orosz abszolutizmus minden oldalát, Oroszország különböző társadalmi osztályainak egész arculatát megvilágítva. Ilyen szervezeti szabályzatok mellett nemcsak a politikai, de még a trade-unionista célokat sem lehet megvalósítani, mert ezek a célok szakmák szerinti szervezetet követelnek, amiről még csak említést sem tesznek.

De alighanem mindennél jellemzőbb, milyen megdöbbentően nehézkes ez az egész „rendszer", amely egyforma és nevetségesen aprólékos szabályokkal, hármas lépcsőzetű választási rendszer alapján próbál állandó kapcsolatot létesíteni minden egyes gyár és a „bizottság" között. Az ökonomizmus szűk látókörének présébe szorított gondolat egészen elmerül itt a részletekben, amelyekből csak úgy árad az aktatologatás és a bürokrácia szelleme. Magától értetődik, hogy ezeknek a paragrafusoknak háromnegyed részét sohasem alkalmazzák a gyakorlatban; az ilyen „konspiratív" szervezet, amelynek minden gyárban központi csoportja van, csak megkönnyíti a csendőrség dolgát és könnyen hihetetlenül széleskörű lebukásokra vezethet. A lengyel elvtársak már átélték a mozgalomnak ezt a szakaszát, amikor mindenki ilyen széles alapokon felépülő munkáspénztárakért lelkesedett, de igen hamar letettek erről a gondolatról, miután meggyőződtek róla, hogy csak a csendőrséget juttatják bőséges aratáshoz. Ha széles munkásszervezeteket akarunk és nem akarunk széleskörű lebukásokat, ha nem akarunk örömet szerezni a csendőrségnek, akkor arra kell törekednünk, hogy ezeknek a szervezeteknek egyáltalán ne adjunk határozott formát. - De vajjon tudnak-e akkor működni? - Nézzük csak meg ezeket a funkciókat: „... figyelemmel kísérni mindent, ami a gyárban történik és naplót vezetni az eseményekről" (a szervezeti szabályzat 2. §-a). Miért kell ennek mindenáron szervezeti formát adni? Hát nem lehet ezt sokkal jobban megvalósítani, ha tudósításokat küldenek az illegális ujságoknak és nem alakítanak külön csoportokat erre a célra? „... Vezetni a munkások harcát gyári helyzetük megjavításáért" (a szervezeti szabályzat 3. §-a). Ennek sem kell szervezeti formát adni. Hogy milyen követeléseket akarnak a munkások támasztani, azt minden valamirevaló agitátor pontosan megtudhatja egyszerű beszélgetésből is, és ha egyszer megtudta, továbbadhatja a forradalmárok immár nem széles, hanem szűk szervezetének, hogy az megfelelő röplapot küldjön. „... Pénztárt szervezni... minden rubel után kétkopekes járulékkal" (9. §), azután mindenkinek havonként jelentést adni a pénztárról (17. §), kizárni a nem fizető tagokat (10. §) és így tovább. Ez aztán valóságos paradicsom a rendőrség számára, mert mi sem könnyebb, mint kipuhatolni a „központi gyári pénztárnak" ezt az egész konspirációját, elkobozni a pénzt és összefogdosni a legjobb embereket. Nem egyszerűbb, ha bizonyos (nagyon szűk és nagyon konspiratív) szervezet bélyegzőjével ellátott egy- vagy kétkopekes bélyegeket adnak ki, vagy minden bélyeg nélkül fizetik a járulékokat, amelyekről előre megállapított jelszó alatt számolnak el az illegális ujságban? Ugyanazt a célt érjük el, csak éppen a csendőrségnek lesz százszorta nehezebb megtalálni a szálakat.
Még folytathatnám az alapszabályzat példákkal illusztrált taglalását, de azt hiszem, ebből ennyi is elég. A legmegbízhatóbb, legtapasztaltabb és legedzettebb munkások tömören egybekovácsolt kis magva, amelynek megbízottai vannak a legfontosabb kerületekben, és amely a legszigorúbb konspiráció szabályai szerint kapcsolatban áll a forradalmárok szervezetével, a széles tömegek támogatásával minden határozott forma nélkül is tökéletesen el tudja látni mindazokat a funkciókat, amelyek a szakszervezetre hárulnak, és emellett úgy fogja ellátni, ahogy a szociáldemokrácia számára kívánatos. Csakis így lehet megszilárdítani és fejleszteni a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalmat - a csendőrség ellenére is.

Azt vetik majd ellenem, hogy egy ennyire „lose"*, ilyen teljesen alaktalan szervezet, amelynek még szabályszerűen nyilvántartott tagjai sincsenek, nem is nevezhető szervezetnek. Lehet. Nekem nem az elnevezés a fontos. De ez a „tagok nélküli szervezet" mindazt elvégzi, amire szükség van, és kezdettál fogva biztosítani fogja jövendő trade-unionjaink tartós kapcsolatát a szocializmussal. Aki pedig széles munkásszervezetet akar az abszolutizmus idején - választásokkal, beszámolókkal, általános szavazásokkal stb. -; az egyszerűen javíthatatlan utópista.

Egyszerű a tanulság: ha a forradalmárok erős szervezetének szilárd megalapozásával kezdjük, akkor biztosítani tudjuk az egész mozgalom szilárdságát, és akkor meg tudjuk valósítani a szociáldemokrata és a tulajdonképpeni trade-unionista célokat egyaránt. Ha azonban a tömegek számára állítólag legkönnyebben „hozzáférhető" széles munkásszervezettel kezdjük (amely valójában csak a csendőrök számára lesz könnyen hozzáférhető és a forradalmárokat teszi a rendőrség számára könnyen hozzáférhetőkké), akkor sem a szociáldemokrata, sem a trade-unionista célokat nem valósítjuk meg, nem szabadulunk meg a kontárkodástól, és széttagoltságunkkal, örökös lebukásainkkal csak a Zubatov- és Ozerov-féle trade-unionokat tesszük a legkönnyebben hozzáférhetőkké a tömegek számára.
Milyen funkciói legyenek voltaképpen a forradalmárok e szervezetének? - Erről mindjárt részletesen fogunk beszélni. Előbb azonban vizsgáljuk meg közelebbről terroristánknak egyik igen tipikus okfejtését, aki ismét (ez az ő szomorú sorsa!) az ökonomisták tőszomszédságába kerül. A „Szvoboda" c. folyóiratban (1. sz.), amelyet munkásoknak írnak, van egy cikk „A szervezet" címmel, amelynek szerzője meg akarja védelmezni ismerőseit, az ivanovo-voznyeszenszki ökonomista munkásokat.

„Baj - írja -, ha a tömeg hallgat, öntudatlan, ha a mozgalom nem alulról indul. Lássuk csak: az egyetemi város diákjai az ünnepekre vagy nyárra hazautaznak - és a munkásmozgalom megáll. Lehet-e igazi erő az ilyen munkásmozgalom, amelyet kívülről taszigálnak előre? Hol van ez attól!... Még nem tanult meg a maga lábán járni, járszalagon vezetik. És így van ez minden téren: a diákok elutaznak - és minden megáll; kiragadják a legtehetségesebbeket - és besavanyodik a mozgalom; letartóztatják a «Bizottságot», és amíg megalakul az új, megint szélcsend van és még nem lehet tudni, milyen lesz az új, - lehet, hogy egészen más lesz, mint az előbbi volt; az ezt mondta, ez pedig éppen az ellenkezőjét fogja mondani. Elvész a tegnap és a holnap közötti kapcsolat, a mult tapasztalataiból nem tanul a jövő. És mindez azért van, mert nem a mélyben, a tömegben gyökerezünk, nem száz ostoba dolgozik, hanem tíz okos... Tizet mindig elnyelhet a csuka éhes torka, de ha egyszer a szervezet tömegeket fog át, ha minden a tömegből indul ki, akkor nincs az a buzgalom, amely tönkretehetné az ügyet" (63. old.).

A tényeket helyesen írja le a cikk. Jó képet fest kontárkodásunkról. De a következtetései oktalanságuknál és politikai tapintatlanságuknál fogva méltóak a „Rabocsaja Miszl"-hez. Az oktalanság netovábbja ez a cikk, mert írója összetéveszti a mozgalom „mélyre nyúló" „gyökereinek" filozófiai és társadalomtörténeti kérdését a csendőrség elleni sikeresebb harc technikai és szervezési kérdésével. S a politikai tapintatlanság netovábbja, mert írója ahelyett, hogy a rossz vezetőktől a jó vezetőkhöz fordulna, általában elfordul a vezetőktől és a „tömeghez" fordul. Ez a kísérlet szervezetileg akar visszahúzni bennünket, mint ahogy az a gondolat, hogy a politikai agitációt izgató terrorral kell pótolni, politikailag húz vissza bennünket. Valóságos „embarras de richesses"-t érzek, nem is tudom, mivel kezdjem a „Szvoboda" által elénk tálalt zagyvaság elemzését. A szemléletesség kedvéért megpróbálom egy példával kezdeni. Nézzük a németeket. Remélem, nem fogják tagadni, hogy a németek szervezete tömegeket fog át, hogy náluk minden a tömegektől indul ki, hogy az ottani munkásmozgalom megtanult a maga lábán járni? És mégis hogy tudja becsülni ez a milliós tömeg a maga „tíz" kipróbált politikai vezérét, hogy ragaszkodik hozzájuk! A parlamentben gyakran előfordult, hogy az ellenséges pártok képviselői így ugratták a szocialistákat: „Szép kis demokraták vagytok! Mozgalmatok csak papíron a munkásosztály mozgalma, valójában mindig ugyanaz a vezérkompánia lép fel. Mindig ugyanaz a Bebel, mindig ugyanaz a Liebknecht, évről évre, immár évtizedek óta. Hiszen a ti képviselőitek, akiket állítólag a munkások választottak, nehezebben mozdíthatók el, mint a császár által kinevezett hivatalnokok!" A németek azonban csak megvető mosollyal fogadták ezeket a demagóg kísérleteket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a „tömeget" szembeállítsák a „vezérekkel", hogy felszítsák a tömeg rossz és hiú ösztöneit, hogy a tömeget megrendítsék a „tíz okos" iránti bizalmában és ilymódon ássák alá a mozgalmat, megfosztva ellenállóképességétől és szilárdságától. A németeknek már eléggé fejlett a politikai gondolkodásuk, már elegendő politikai tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy megértsék, hogy a „tíz" tehetséges (tehetségek pedig nem születnek százával), kipróbált, hivatásszerűen képzett és az évek hosszú során át iskolázott, egymással kitűnően összedolgozó vezér nélkül a jelenlegi társadalomban egyetlen osztály sem folytathat állhatatos harcot. A németek a maguk körében is találkoztak demagógokkal, akik hízelegtek a „száz ostobának", fölébe helyezték őket a „tíz okosnak", körülhízelegték a „keményöklű" tömeget, meggondolatlan „forradalmi" akciókra buzdították (mint Most vagy Hasselmann) és bizalmatlanságot igyekeztek kelteni az állhatatos és szilárd vezérekkel szemben. És csupán a szocializmuson belül fellépő különböző demagóg elemek elleni rendületlen és engesztelhetetlen harcnak köszönhető, hogy a német szocializmus ennyire megnőtt és megerősödött. A mi bölcseink pedig olyan időszakban, amikor az orosz szociáldemokrácia egész válságának az a magyarázata, hogy az ösztönösen felébredt tömegeknek nincs eléggé képzett, fejlett és tapasztalt vezetőjük, az együgyű Ivanuska módjára egyre azt hajtogatják, hogy „baj, ha a mozgalom nem alulról indul"!

„A diákokból álló bizottság nem jó, nem szilárd." Tökéletesen igaz. De ebből az következik, hogy hivatásos forradalmárokból kell bizottságot alakítani, tekintet nélkül arra, hogy diák-e vagy munkás, aki hivatásos forradalmárrá tud válni. Önök pedig azt a következtetést vonják le, hogy nem kell a munkásmozgalmat kívülről előretaszigálni! Politikai naivságukban észre sem veszik, hogy ezzel ökonomistáink és kontárkodásunk malmára hajtják a vizet. Ha szabad kérdeznem, miben nyilvánult meg az, hogy diákjaink „előretaszigálták" munkásainkat? Kizárólag abban, hogy a diák elhozta a munkásnak a politikai tudásnak azokat a foszlányait, amelyeknek birtokában volt, átadta a szocialista eszméknek azokat a morzsáit, amelyekhez hozzájutott (mert a mai diák legfőbb szellemi tápláléka, a legális marxizmus nem is adhatott egyebet, mint ábécét, morzsákat). Ilyen „kívülről jövő előretaszigálás" nemhogy nagyon sok lett volna, hanem ellenkezőleg, édeskevés, istentelenül, becstelenül kevés volt mozgalmunkban, mert szíves-örömest bezárkóztunk a magunk csigaházába, túlságosan szolgaian hajbókoltunk „a munkásoknak a munkáltatók és a kormány elleni" elemi „gazdasági harca" előtt. Ezzel az „előretaszigálással" százszor többet kell foglalkoznunk és fogunk is foglalkozni, mi, hivatásos forradalmárok. De önök éppen azzal, hogy olyan csúf kifejezést használnak, mint a „kívülről jövő előretaszigálás", amely elkerülhetetlenül bizalmatlanságot kelt a munkásban (legalábbis az olyan munkásban, aki épp olyan elmaradt, mint önök) mindenkivel szemben, aki kívülről hoz neki politikai tudást és forradalmi tapasztalatokat, és azt az ösztönszerű kívánságot ébreszti benne, hogy minden ilyen emberrel szemben ellenállást tanusítson; az ilyen kifejezéssel önök demagógiát űznek, a demagógok pedig a munkásosztály legrosszabb ellenségei.

Igen, igen! Csak ne jajveszékeljenek rögtön „elvtársak közt megengedhetetlen" vitatkozási „módszerem" miatt! Eszem ágában sincs kétségbevonni szándékaik tisztaságát, hiszen megmondtam már, hogy pusztán politikai naivságból is demagóggá válhat valaki. De kimutattam, hogy önök a demagógia hibájába estek, és mindig fáradhatatlanul fogom hangsúlyozni, hogy a demagógok a munkásosztály legrosszabb ellenségei. Azért a legrosszabbak, mert felszítják a tömeg rossz ösztöneit, mert az elmaradt munkás nem tudja felismerni demagóg ellenségeit, akik barátaiként lépnek fel és néha őszintén teszik ezt. Azért a legrosszabbak, mert a zűrzavar és ingadozás időszakában, amikor mozgalmunk arculata még csak kialakulóban van, mi sem könnyebb, mint demagóg frázisokkal magukkal ragadni a tömeget, amelyet aztán csak a legkeservesebb megpróbáltatások tudnak meggyőzni tévedéséről. Ezért most ez legyen a mai orosz szociáldemokrata jelszava: erélyes harc a demagógia hibájába eső „Szvoboda” ellen is, a demagógia hibájába eső „Rabocseje Gyelo" ellen is (amiről alább még részletesebben lesz szó).

„Könnyebb kihalászni tíz okost, mint száz ostobát." Ez a nagyszerű igazság (amelynek hallatára mindig tapsolni fog önöknek a száz ostoba) csak azért látszik ilyen nyilvánvalónak, mert önök okfejtésük során az egyik kérdésről a másikra ugrottak át. Önök a „bizottság" kihalászásáról, a „szervezet" kihalászásáról kezdtek beszélni, közben pedig átugrottak arra a kérdésre, hogy nyomára jönnek a mozgalom „mélyrenyúló gyökereinek". Az igaz, hogy mozgalmunk csak azért kifürkészhetetlen, mert száz- és százezer mélyrenyúló gyökere van, de most egyáltalán nem erről van szó. Ha a „mélyrenyúló gyökereket" tartjuk szem előtt, ebben az értelemben most sem tudnak bennünket „kihalászni" minden kontárkodásunk ellenére sem, és mégis mindannyian panaszkodunk és lehetetlen nem panaszkodnunk a „szervezetek" kihalászása miatt, ami minduntalan megszakítja mozgalmunk folytonosságát. De ha egyszer önök a szervezetek kihalászásának kérdéséről fognak beszélni és nem ugranak át más kérdésre, akkor meg kell mondanom, hogy tíz okost sokkal nehezebb kihalászni, mint száz ostobát. És én ezt a tételt védelmezni fogom, bármennyire ellenem uszítják is önök a tömeget „antidemokratizmusom" stb. miatt. „Okosokon" szervezeti szempontból - mint már többízben kiemeltem - csakis hívatásos forradalmárokat kell érteni, tekintet nélkül arra, hogy diákok vagy munkások közül kerültek-e ki.

Állítom: 1) hogy egyetlen forradalmi mozgalom sem lehet tartós a vezetők szilárd és a folytonosságot fenntartó szervezete nélkül; 2) hogy minél nagyobb az a tömeg, amely ösztönösen kapcsolódik be a harcba, amely a mozgalom alapját alkotja és részt vesz benne, annál elengedhetetlenebb egy ilyen szervezet és annál szilárdabbnak kell lennie ennek a szervezetnek (mert annál könnyebb mindenféle demagógnak magával ragadnia a tömeg elmaradt rétegeit); 3) hogy ennek a szervezetnek főleg olyan emberekből kell állnia, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel; 4) hogy egy önkényuralmi országban minél inkább szűkítjük az ilyen szervezet taglétszámát, úgyannyira, hogy csak azok lehessenek tagjai, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel, és akik a politikai rendőrség elleni harc művészetében szakszerű kiképzésben részesültek, annál nehezebb lesz „kihalászni" az ilyen szervezetet, és 5) annál nagyobb lesz a munkásosztály és a társadalom többi osztályának soraiban azok száma, akiknek meglesz rá a lehelőségük, hogy részt vegyenek és tevékenyen dolgozzanak a mozgalomban.

Felszólítom ökonomistáinkat, terroristáinkat és „ökonomista terroristáinkat", cáfolják meg ezeket a tételeket, amelyek közül most csak a két utóbbival kívánok foglalkozni. Az a kérdés, hogy könnyű-e kihalászni „tíz okost" és „száz ostobát", arra a fentebb tárgyalt kérdésre redukálódik, hogy lehetséges-e tömegszervezet, ha a legszigorúbb konspirációra van szükség. Egy széles szervezet sohasem emelkedhet a konspirációnak arra a magas fokára, amely nélkül szóba se jöhet a kormány elleni állhatatos harc és e harc folytonosságának fenntartása. És ha minden konspiratív funkciót lehetőleg kevés hivatásos forradalmár kezében összpontosítunk, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők fognak „gondolkodni mindenki helyett", hogy a tömeg nem fog tevékenyen résztvenni a mozgalomban. Ellenkezőleg, a tömegből egyre több és több hivatásos forradalmár fog kiemelkedni, mert akkor tudni fogja a tömeg, hogy nem elegendő, ha néhány diák és gazdasági harcot folytató munkás összegyűl, hogy „bizottságot" alakítson, hanem hosszú évek munkájával kell kinevelnie soraiban a hivatásos forradalmárt, és a tömeg sem kizárólag a kontárkodásra, hanem a hivatásos forradalmár kinevelésére fog „gondolni". A szervezet konspiratív funkcióinak centralizálása egyáltalán nem jelenti a mozgalom összes funkcióinak centralizálását. A legszélesebb tömegeknek az illegális irodalomban való aktív részvétele nem hogy csökkenne, hanem megtízszereződik, ha „tíz" hivatásos forradalmár fogja össze ennek az ügynek a konspiratív funkcióit. Így és csakis így fogjuk elérni azt, hogy az illegális irodalom olvasása, az illegális irodalomban való közreműködés, sőt részben a terjesztése is alig lesz már konspirációs ügy, mert a rendőrség hamarosan rá fog jönni, hogy ostobaság és lehetetlen feladat lenne sokezres példányszámban terjesztett kiadványok minden egyes példánya miatt hosszú bírósági és közigazgatási huzavonát kezdeni. És ez nemcsak a sajtóra vonatkozik, hanem a mozgalom minden funkciójára, még a tüntetésekre is. A tömeg legaktívabb és legmesszebbmenő részvétele nemhogy kárát látná, hanem ellenkezőleg, sokat nyer azáltal, hogy „tíz" kipróbált, rendőrségünknél nem kevésbbé iskolázott hivatásos forradalmár fogja össze az összes konspiratív funkciókat: a röplapok készítését, előzetes terv kidolgozását, irányító csoportok kijelölését a város minden kerülete, minden gyárnegyed, minden tanintézet számára stb. (tudom, azt vetik a szememre, hogy „antidemokratikus" nézeteket vallok, de erre a nem valami okos ellenvetésre alább még részletesen meg fogok felelni). Ha a forradalmárok szervezete fogja össze a legkonspiratívabb funkciókat, ez nem gyengíti, hanem kiszélesíti és tartalmasabbá teszi több olyan szervezet tömegeinek munkáját, amelynek a nagyközönséggel van dolga és ezért formailag a lehető legkevésbbé határozott és a lehető legkevésbbé konspiratív, mint például a munkás-szakszervezetek, a munkás önképző- és illegális irodalmi olvasókörök, a szocialista, valamint a lakosság valamennyi többi rétegében alakult demokratikus körök stb. stb. Mindenütt igen sok ilyen körre, egyletre és szervezetre van szükség, amelyek elláthatják a legkülönfélébb funkciókat, de ostobaság és káros volna összetéveszteni őket a forradalmárok szervezetével, elmosni a köztük levő határt, kioltani a tömegben az amúgyis hihetetlenül elhalványult tudatát annak, hogy a tömegmozgalom „szolgálatára" olyan emberek kellenek, akik speciálisan és teljes egészében a szociáldemokrata tevékenységnek szentelik életüket, és hogy az ilyen embereknek türelemmel és kitartással hivatásos forradalmárokká kell nevelniök magukat.

Igen, ez a tudat hihetetlenül elhalványult. Szervezeti tekintetben az a legsúlyosabb bűnünk, hogy Oroszországban kontárkodásunkkal csorbát ejtettünk a forradalmár tekintélyén. Aki elméleti kérdésekben lagymatag és ingadozó, aki szűklátókörű és a tömegek ösztönösségére hivatkozik, hogy saját ernyedtségét igazolja, aki inkább hasonlít egy trade-union titkárára, mint egy néptribunra, aki nem tud olyan nagy és merész tervvel kiállni a porondra, amellyel tiszteletet keltene még az ellenfeleiben is, aki tapasztalatlan és ügyetlen hivatása művészetében - a politikai rendőrség elleni harcban - bizony, az nem forradalmár, hanem szánalmas kontár.

Ne sértődjék meg éles szavaim miatt egyetlen gyakorlati funkcionárius sem, mert amikor képzetlenségről beszélek, ezt elsősorban magamra vonatkoztatom. Dolgoztam olyan körben, amely hatalmas, átfogó feladatokat tűzött maga elé, és mindegyikünknek, a kör minden tagjának kínosan fájt az a tudat, hogy kontárok vagyunk olyan történelmi pillanatban, amikor az ismert mondást módosítva elmondhattuk volna adjatok nekünk egy forradalmárokból álló szervezetet - és kifordítjuk sarkából Oroszországot! És minél gyakrabban gondoltam azóta erre az égető szégyenérzetre, amelytől akkor nem tudtam szabadulni, annál több keserűség gyülemlett fel bennem azokkal az álszociáldemokratákkal szemben, akik szónoklataikkal „meggyalázzák a forradalmár fennkölt hivatását", akik nem értik, hogy nem az a feladatunk, hogy védelmezzük a forradalmár kontárrá való lefokozását, hanem hogy a kontárokat a forradalmárok színvonalára emeljük.

 

 

A szervezeti munka terjedelme

 

Mint fentebb láttuk, B-v „akciókra alkalmas forradalmi erők hiányáról" beszél, „amely nemcsak Pétervárott érezhető, hanem egész Oroszországban is". Olyan tény ez, amelyet aligha merne bárki is vitatni. Kérdés azonban, hogy mivel magyarázható? B-v a következőket írja:

„Nem mélyedünk bele e jelenség történelmi okainak megvilágításába, csak annyit mondunk, hogy a hosszantartó politikai reakció által demoralizált és a végbement és folyamatban levő gazdasági változások következtében széttagolt társadalom rendkívül kevés forradalmi munkára alkalmas embert választ ki magából; hogy a munkásosztály soraiból kiemelkednek ugyan munkás-forradalmárok, akik részben feltöltik az illegális szervezeteket, de ezeknek a forradalmároknak a száma nincs arányban az idő követelményeivel. Annál kevésbbé, mert a munkás, aki 111/2 órát dolgozik a gyárban, helyzeténél fogva főleg csak agitátori funkciót tölthet be, viszont a propaganda és a szervezés, az illegális irodalom terjesztése és sokszorosítása, felhívások kibocsátása stb. - kénytelen-kelletlen - legnagyobbrészt az igen jelentéktelen intellektuel erőkre hárul" („Rabocseje Gyelo", 6. sz. 38-39. old.).

Sok tekintetben nem értünk egyet B-v-nek ezzel a véleményével, és különösen nem értünk egyet az általunk kiemelt szavakkal, amelyek különösen szemléltetően mutatják, hogy B-v (mint minden valamelyest is gondolkodó gyakorlati funkcionárius), aki végigkínlódta kontárkodásunkat, nem tud kiutat találni ebből a tűrhetetlen helyzetből, mert egészen az ökonomizmus rabja lett. Nem, a társadalom nagyon sok olyan embert választ ki magából, akik alkalmasak az „ügy" szempontjából, de mi nem tudjuk valamennyiüket felhasználni. E tekintetben mozgalmunk kritikus, átmeneti állapotát így lehetne kifejezni: nincs ember és - rengeteg az ember. Rengeteg az ember, mert a munkásosztály is, a társadalom egyre különfélébb rétegei is évről évre több elégedetlen, tiltakozni akaró embert választanak ki magukból, akik erejükhöz mérten készek támogatni harcunkat az abszolutizmus ellen, amelynek tűrhetetlen voltát még nem látja mindenki, de egyre nagyobb tömegek és egyre fájóbban érzik. És ugyanakkor nincs ember, mert nincsenek vezetők, nincsenek politikai vezérek, nincsenek szervező-tehetségek, akik meg tudnák szervezni azt a nagyarányú és egyben jól összefogott, harmonikus munkát, amely biztosítaná minden mégoly jelentéktelen erő felhasználását is. „A forradalmi szervezetek növekedése és fejlődése" nemcsak a munkásmozgalom növekedésétől marad el, amit B-v is elismer, hanem elmarad a nép minden rétegében megindult általános demokratikus mozgalom növekedésétől is (amit egyébként ma - következtetésének kiegészítéseként - valószínűleg B-v is elismerne). A forradalmi munka terjedelme túlságosan szűk a mozgalom széles ösztönös alapjához képest, s ólomsúllyal nehezedik rá „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc" nyomorúságos elmélete. Márpedig jelenleg nemcsak a politikai agitátoroknak, hanem a szociáldemokrata szervezőknek is „el kell menniök a lakosság minden osztályához". És aligha akad olyan gyakorlati funkcionárius, aki kétségbevonná, hogy a szociáldemokraták szervezőmunkájuk ezernyi apró funkcióját szétoszthatnák a legkülönbözőbb osztályok egyes képviselői között. A kellő specializálás hiánya technikánk egyik legnagyobb fogyatékossága, ami miatt B-v oly keserűen és joggal panaszkodik. Minél apróbbak lesznek az egész munka egyes „műveletei", annál több olyan embert lehet majd találni, akik el tudják végezni ezeket a műveleteket (de akik többnyire teljesen alkalmatlanok arra, hogy hivatásos forradalmárokká váljanak), és annál nehezebb lesz „kihalásznia" a rendőrségnek mindezeket a „részletfunkcionáriusokat", annál nehezebb lesz olyan „ügyet" fabrikálnia, ha holmi apróságon rajtakap valakit, amely megérné az „Ohraná"-ra fordított kincstári költségeket. Ami pedig a támogatásunkra kész emberek számát illeti, már az előző fejezetben utaltunk arra az óriási változásra, amely alig öt év alatt ment végbe ezen a téren. Másrészt azonban ahhoz, hogy ezt a sok aprólékos részletmunkát egybefogjuk, ahhoz, hogy a mozgalom funkcióival együtt el ne aprózzuk magát a mozgalmat is, ahhoz, hogy az apró funkciókkal megbízott elvtársakban megerősítsük azt a tudatot, hogy munkájuk szükséges és fontos, mert enélkül sohasem fognak dolgozni - mindehhez elengedhetetlen a kipróbált forradalmárok erős szervezete. Ilyen szervezet mellett annál szilárdabb lesz és annál szélesebb körben terjed majd el a párt erejébe vetett hit, minél konspiratívabb ez a szervezet, márpedig háborúban tudvalevőleg az a legfontosabb, hogy necsak saját hadseregünk higgyen a maga erejében, hanem higgyen benne az ellenség is és minden semleges elem, mert a jóakaratú semlegesség olykor eldöntheti az ügyet. Ilyen szilárd elméleti alapon álló és szociáldemokrata lappal rendelkező szervezet mellett igazán nem kell majd attól tartani, hogy a mozgalomba bevont sok „külső" elem letéríti útjáról mozgalmunkat (ellenkezőleg, éppen most, a kontárkodás uralma idején látjuk azt, hogy sok szociáldemokrata a „Credo" vonalán törtet és csak hiszi, hogy szociáldemokrata). Szóval a specializálás szükségképpen feltételezi a centralizálást és ugyanakkor feltétlenül meg is követeli.

De maga B-v, aki oly szépen vázolta, hogy mennyire szükséges a specializálás, idézett fejtegetéseinek második részében nézetünk szerint nem értékeli eléggé a specializálást. Azt mondja, hogy nincs elég munkásból lett forradalmár. Ez tökéletesen igaz, és megint csak hangsúlyozzuk, hogy „a közeli megfigyelő 'értékes közlése" teljes mértékben megerősíti a szociáldemokrácia jelenlegi válságának okairól és következésképpen gyógyításának eszközeiről vallott nézetünket. Nemcsak általában a forradalmárok maradnak el a tömegek ösztönös nekilendülésétől, hanem még a munkásforradalmárok is elmaradnak a munkástömegek ösztönös nekilendülésétől. Ez a tény pedig még „gyakorlati" szempontból is igen szemléltetően igazolja, hogy az a „pedagógia", amelyet annyiszor hangoztatnak előttünk, amikor a munkásokkal szemben fennálló kötelességeinkről van szó, nemcsak értelmetlen, hanem politikailag reakciós is. Ez a tény arról tanuskodik, hogy a legelső, legsürgősebb kötelességünk olyan munkásforradalmárok kinevelésének elősegítése, akik a pártmunka tekintetében ugyanolyan színvonalon állnak, mint az intellektuel forradalmárok (hangsúlyozzuk, hogy „a pártmunka tekintetében", mert egyéb tekintetben a munkásoknak korántsem olyan könnyű és nem is olyan sürgős, hogy elérjék ugyanazt a színvonalat, noha szükséges lenne). Figyelmünket tehát elsősorban arra kell fordítanunk, hogy a munkásokat emeljük fel a forradalmárok színvonalára, és korántsem arra, hogy magunk ereszkedjünk le mindenképpen a „munkástömegek" színvonalára, ahogy az ökonomisták akarják, vagy az „átlagmunkás" színvonalára, ahogy a „Szvoboda" akarja (amely e tekintetben a gazdasági „pedagógia" második fokára emelkedik). Eszemben sincs tagadni, hogy a munkásoknak népszerű irodalom kell, és különösen népszerű (de természetesen nem vásári) irodalom kell a különösen elmaradt munkásoknak. De felháborít, hogy a politikai kérdésekbe, a szervezés kérdéseibe állandóan belekeverik a pedagógiát. Hiszen önök, uraim, az „átlagmunkás" pártfogói, voltaképpen megsértik a munkásokat, ha azt kívánják, hogy okvetlen mélyen hajoljon meg az ember, mielőtt munkáspolitikáról vagy munkásszervezetről beszél. Komoly dolgokról beszéljenek emelt fővel, és hagyják a pedagógiát a pedagógusokra, nem pedig a politikusokra és a szervezőkre! Az intellektuelek közt talán nincsenek szintén élenjárók, „átlagemberek" és „tömegek"? Nem köztudomású-e, hogy az intellektueleknek is szükségük van népszerű irodalomra, és nekik sem írnak ilyen irodalmat? De képzeljék csak el, hogy a diákok vagy a gimnazisták szervezetéről írt cikkben a szerző, mint valami felfedezésen, azon kezdene rágódni, hogy elsősorban az „átlagdiákok" szervezetére van szükség. Az ilyen cikkírót bizonyára kinevetnék - és joggal. Adjon nekünk - mondanák neki - szervezeti eszméket, ha vannak ilyen eszméi, aztán majd magunk döntjük el, ki köztünk az „átlagos", ki az átlagonfelüli, és ki marad alatta. Ha pedig nincsenek saját szervezeti eszméi, akkor a „tömegre" és „átlagemberekre" vonatkozó erőfeszítései egyszerűen unalmasakká válnak. Értse meg végre, hogy már maguk a „politikai", a „szervezési" kérdések annyira komolyak, hogy csak egészen komolyan szabad róluk beszélni: elő lehet és elő is kell készíteni a munkásokat (és a diákokat és a gimnazistákat) arra, hogy beszélni lehessen velük ezekről a kérdésekről, de ha már ön beszélni kezdett róluk, akkor válaszoljon komolyan, de ne bújjék az „átlag" vagy a „tömeg" mögé, és ne üsse el a kérdést mókákkal vagy frázisokkal.

A munkásforradalmárnak, hogy teljesen felkészülhessen a dolgára, szintén hivatásos forradalmárrá kell válnia. Ezért nincs igaza B-v-nek, amikor azt mondja, hogy mivel a munkás 11 1/2 órát dolgozik a gyárban (az agitáción kívül), a többi forradalmi funkció „legnagyobbrészt kénytelen-kelletlen az igen jelentéktelen intellektuel erőkre hárul". Egyáltalán nem „kénytelen-kelletlen", hanem azért van ez így, mert elmaradottak vagyunk, mert nem vagyunk tudatában annak a kötelességünknek, hogy minden kiemelkedő, tehetséges munkást támogatnunk kell abban, hogy hivatásos agitátorrá, szervezővé, propagandistává, sajtótermékek terjesztőévé stb. stb. váljék. E tekintetben szégyenletesen pazaroljuk erőinket, nem tudjuk megóvni azt, amit különös gonddal kell ápolni és fejleszteni. Itt vannak a németek, százszor több erővel rendelkeznek, mint mi, de jól tudják, hogy az „átlagból" egyáltalán nem valami gyakran emelkednek ki igazán tehetséges agitátorok stb. Ezért minden tehetséges munkásnak tüstént olyan helyzetet igyekeznek biztosítani, hogy képességeit teljes mértékben kifejleszthesse és érvényesíthesse: hivatásos agitátorrá nevelik, arra ösztönzik, hogy tágítsa ki tevékenysége körét, egy gyárról terjessze ki egy egész szakmára, egy vidékről az egész országra. Tapasztalatokat szerez és ügyességre tesz szert szakmájában, tágítja látókörét, bővíti tudását, közvetlen közelből figyeli más vidékek és más pártok kiemelkedő politikai vezéreit, maga is igyekszik ugyanarra a színvonalra emelkedni, igyekszik egyesíteni magában a munkáskörnyezet ismeretét és szocialista meggyőződésének frisseségét azzal a hivatásbeli képzettséggel, amely nélkül a proletariátus nem tud kitartóan harcolni ellenségeinek nagyszerűen képzett csapatai ellen. Így és csakis így emelkednek ki a munkástömegből a Bebelek és Auerek. De ami egy politikailag szabad országban jelentős mértékben önmagától adódik, azon nálunk rendszeresen kell munkálkodniok szervezeteinknek. Egy valamelyest is tehetséges és „reményekre jogosító" munkásagitátornak nem szabad 11 órát dolgoznia a gyárban. Gondoskodnunk kell arról, hogy a párt tartsa el, hogy idejében illegalitásba tudjon menni, hogy változtathassa munkahelyét, mert különben nem tehet szert gazdag tapasztalatokra, nem tágíthatja látókörét, nem tarthatja magát legalább néhány esztendeig a csendőrség elleni harcban. Minél szélesebb és mélyebb lesz a munkástömegek ösztönös nekilendülése, annál nagyobb számban emelkednek ki soraikból a tehetséges agitátorok, tehetséges szervezők és propagandisták és a szó jobbik értelmében vett „gyakorlati funkcionáriusok" (akik oly kevesen vannak a mi többnyire orosz módra kissé hanyag és lomha intellektueljeink között). Ha majd speciális kiképzésben részesült munkásforradalmárokból álló osztagaink lesznek (természetesen „minden fegyvernemből"), akik hosszú iskolázáson mentek keresztül, akkor ezekkel az osztagokkal nem bír majd a világ egyetlen politikai rendőrsége sem, mert ezek a forradalomhoz tántoríthatatlanul hű emberekből álló osztagok a legszélesebb munkástömegeknek éppoly tántoríthatatlan bizalmát fogják élvezni. És megbocsáthatatlan bűnünk, hogy túlságosan kevéssé „vezetjük rá" a munkásokat a hivatásos forradalmárok kiképzésének erre az „intellektuelekkel" közös útjára, hogy nagyon gyakran visszafelé húzzuk őket az olyan ostoba beszédekkel, hogy mi az, ami „érthető" a munkástömeg, az „átlagmunkás" számára stb.

E tekintetben és más szempontból is szervezőmunkánk szűk terjedelme kétségtelen és elválaszthatatlan összefüggésben áll elméletünk és politikai feladataink szűkítésével (bár az „ökonomisták" túlnyomó többsége és a kezdő gyakorlati funkcionáriusok nincsenek tudatában ennek). Az ösztönösség előtti meghódolás miatt egyetlen lépéssel sem merünk eltérni attól, ami a tömeg számára „érthető", nem merünk túlságosan magasra emelkedni a fölé a színvonal fölé, amely a tömeg legközelebbi és közvetlen szükségleteinek egyszerű kiszolgálását jelenti. Ne aggódjanak, uraim! Hiszen szervezeti szempontból oly alacsony színvonalon állunk, hogy már maga az a gondolat is merő képtelenség, hogy túlságosan magasra találunk emelkedni.

 

„Az összeesküvő" szervezet és a „demokratizmus"

 

De igen sokan vannak köztünk, akik oly érzékenyen reagálnak „az élet hangjára", hogy éppen ettől félnek a legjobban, és „narodovolecséggel", a „demokratizmus" félreértésével stb. vádolják azokat, akik az itt kifejtett nézeteket vallják. Ki kell térnünk ezekre a vádakra, amelyeket természetesen a „Rabocseje Gyelo" is felkapott.

E sorok írója igen jól tudja, hogy a pétervári ökonomisták már a „Rabocsaja Gazetá"-t is narodovolecséggel vádolták (ami érthető is, ha ezt az ujságot a „Rabocsaja Miszl"-lel vetjük össze). Ezért a legkevésbbé sem csodálkoztunk, amikor nem sokkal az „Iszkra" megjelenése után egy elvtárs azt közölte velünk, hogy X város szociáldemokratái „narodovolec" lapnak nevezik az „Iszkrá"-t. Ez a vád természetesen csak hízelgő volt ránk nézve, mert nincs olyan tisztességes szociáldemokrata, akit az ökonomisták ne vádoltak volna narodovolecséggel.

Ezek a vádak kettős félreértésből erednek. Először: nálunk oly rosszul ismerik a forradalmi mozgalom történetét, hogy a cárizmusnak döntő háborút üzenő centralizált harci szervezet minden eszméjét „narodovolecségnek" nevezik. Pedig a hetvenes évek forradalmárainak kitűnő szervezetét, amelynek mindannyiunk számára mintaképül kellene szolgálnia, egyáltalán nem a narodovolecek, hanem a zemlevolecek111 hozták létre, akik csornoperegyelecekre és narodovolecekre szakadtak. Tehát valami sajátosan narodovolecit látni egy harcos forradalmi szervezetben történelmileg is, logikailag is képtelenség, mert egyetlen forradalmi irányzat sem lehet meg ilyen szervezet nélkül, ha valóban komoly harcra gondol. Nem az volt a narodovolecek hibája, hogy az összes elégedetleneket szervezetük köré igyekeztek tömöríteni, és ezt a szervezetet az önkényuralom elleni döntő harc szolgálatába akarták állítani. Ellenkezőleg, ez nagy történelmi érdemük volt. Viszont az volt a hibájuk, hogy olyan elméletre támaszkodtak, amely voltaképpen egyáltalán nem volt forradalmi elmélet, és nem értettek ahhoz vagy nem állt módjukban, hogy mozgalmukat elszakíthatatlanul egybekapcsolják a fejlődő kapitalista társadalomban folyó osztályharccal. És csupán a marxizmus legdurvább félreértéséből (vagy a „sztruvizmus" szellemében való „értelmezéséből") származhatott az a nézet, hogy a munkástömegek ösztönös mozgalma felment bennünket az alól a kötelesség alól, hogy megteremtsük a forradalmárok olyan szervezetét, amely ugyanolyan jó, sőt hasonlíthatatlanul jobb lesz, mint a zemlevolecek szervezete volt. Ellenkezőleg, éppen ez a mozgalom kötelez erre bennünket, mert a proletariátus ösztönös harca mindaddig nem válik igazi „osztályharccá", amíg ezt a harcot nem a forradalmárok erős szervezete fogja vezetni.

Másodszor: sokan - és úgy látszik, B. Kricsevszkij is („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 18. old.) - helytelenül értelmezik azt a vitát, amelyet a szociáldemokraták a politikai harc „összeesküvő” felfogása ellen állandóan folytattak. Mi küzdöttünk és természetesen mindig küzdeni fogunk az ellen, hogy a politikai harcot összeesküvésre redukálják, ez azonban magától értetődően korántsem jelentette egy erős forradalmi szervezet szükségességének tagadását. A jegyzetben említett brosúra például amellett, hogy vitába száll azokkal, akik a politikai harcot összeesküvésre redukálják (szociáldemokrata eszményként), olyan erős szervezetet vázol, amely „felkeléshez" és „a támadás bármely más módjához" is folyamodhat, hogy „döntő csapást mérjen az önkényuralomra". Formája szerint az ilyen erős forradalmi szervezet egy önkényuralmi országban „összeesküvő" szervezetnek is nevezhető, mert a francia eredetű „konspiráció" szó „összeesküvést" jelent, konspirációra pedig a legnagyobb mértékben szüksége van egy ilyen szervezetnek. A konspiráció annyira elengedhetetlen feltétele az ilyen szervezetnek, hogy minden egyébnek (a tagok számának, kiválasztásuknak, a funkcióknak stb.) ahhoz kell igazodnia. Ezért a legnagyobb naivság volna, ha megijednénk attól a vádtól, hogy mi, szociáldemokraták, összeesküvő szervezetet akarunk létrehozni. Ezek a vádak az ökonomizmus minden ellenségére nézve éppoly hízelgőek, mint a „narodovolecség" vádja.

Aztán azt vetik ellenünk, hogy egy ilyen erős és szigorúan titkos szervezettel, amely a konspiratív munka összes szálalt összefogja, egy ilyen szükségképpen erősen centralizált szervezettel igen könnyen megeshet, hogy idő előtt indul rohamra, meggondolatlanul kiélezi a mozgalmat, még mielőtt a politikai elégedetlenség fokozódása, a munkásosztályban végbemenő erjedés és az elkeseredés stb. lehetővé és szükségessé tenné. Erre azt feleljük: elvontan szólva természetesen nem tagadható, hogy egy harci szervezet meggondolatlanul is harcba viheti seregét, amelynek más feltételek között egyáltalán nem kellene okvetlenül vereséggel végződnie. Ilyen kérdésben azonban nem lehet beérni absztrakt meggondolásokkal, mert minden ütközet magában foglalja a vereség absztrakt lehetőségét, és ez a lehetőség csakis az ütközet szervezett előkészítésével csökkenthető. Ha pedig a jelenlegi orosz viszonyok konkrét talaján vetjük fel a kérdést, arra a határozott következtetésre kell jutnunk, hogy eres forradalmi szervezetre éppen azért van feltétlen szükség, hogy ellenállóképessé tehessük a mozgalmat és megóvhassuk a meggondolatlan támadások lehetőségétől. Most, amikor nem rendelkezünk ilyen szervezettel és meggyorsult a forradalmi mozgalom spontán növekedése, máris két ellentétes véglet észlelhető (amelyek, mint rendesen, „találkoznak"): itt a teljesen levitézlett ökonomizmus és mértékletesség hirdetése, amott az épp úgy levitézlett „izgató terror", amely arra törekszik, hogy „a fejlődő és erősödő, inkább kezdődő, mint végéhez közeledő mozgalomban mesterségesen előidézze a vég tüneteit" (Vera Zaszulics a „Zarja" 2-3. számában, 353. old.). És a „Rabocseje Gyelo" példája azt mutatja, hogy vannak már olyan szociáldemokraták, akik mindkét véglet előtt kapitulálnak. Nincs mit csodálkozni ezen, többek közt azért sem, mert „a munkáltatók és a kormány elleni gazdasági harc" sohasem fogja kielégíteni a forradalmárt, és az ellentétes végletek hol itt, hol ott mindenkor fel fognak merülni. Csakis egy centralizált harci szervezet, amely következetesen szociáldemokrata politikát folytat és úgyszólván minden forradalmi ösztönt és törekvést kielégít, tudja megóvni a mozgalmat a meggondolatlan rohamtól és előkészíteni a sikert ígérő támadást.

Aztán még azt vetik ellenünk, hogy ez a szervezeti nézet ellentmond a „demokratikus elvnek". Amilyen sajátosan orosz eredetű az előbbi vád, ugyanolyan sajátosan, külföldi jellegű az utóbbi. Csak külföldi szervezet (az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége") adhatta szerkesztőségének - többek között a következő utasítást:

„Szervezeti elv. A szociáldemokrácia sikeres fejlődése és egyesülése érdekében hangsúlyozni és fejleszteni kell pártszervezetének széles, demokratikus elvét és harcolni kell érte, ami különösen azért szükséges, mert pártunkban antidemokratikus tendenciák ütötték fel a fejüket" („Két kongresszus", 18. old.).
Hogy miként harcol a „Rabocseje Gyelo" az „Iszkra" „antidemokratikus tendenciái" ellen, azt látni fogjuk a következő fejezetben. Most azonban nézzük meg közelebbről az ökonomistáknak ezt az „elvét". Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy a „széles demokratikus elvnek" a következő két elengedhetetlen feltétele van: először, a teljes nyilvánosság, másodszor, az összes funkciók választás útján való betöltése. Nyilvánosság nélkül nevetséges volna demokratizmusról beszélni; ezen pedig olyan nyilvánosságot értünk, amely nem szorítkozik csupán a szervezet tagjaira. Demokratikusnak nevezzük a német szocialista párt szervezetét, mert ott minden nyilvánosan történik, beleértve a pártkongresszus üléseit is, de senki sem fogja demokratikusnak nevezni azt a szervezetet, amelynek működését titokban tartják mindazok előtt, akik nem tagjai a szervezetnek. Kérdezzük: mi értelme van „széles demokratikus elvről" beszélni, amikor ennek alapvető feltétele nem teljesíthető egy titkos szervezetben? A „széles elv" tehát csak hangzatos, de üres frázis. Sőt mi több, ez a frázis a jelen pillanat legsürgősebb szervezési feladatainak teljes megnemértéséről tanuskodik. Mindenki tudja, hogy mennyire hiányos a konspiráció forradalmáraink „széles" tömege körében. Láttuk, hogy milyen keservesen panaszkodik emiatt B-v, aki - igen helyesen - „a tagok szigorú megválogatását" követeli („Rabocseje Gyelo", 6. sz. 42. old.). És megjelennek az „életérzékükkel" kérkedő emberek, akik ilyen körülmények között nem a legszigorúbb konspiráció és nem a tagok legszigorúbb (és következésképpen szűkebb) megválogatásának szükségességét hangsúlyozzák, hanem - a „széles demokratikus elvet"! -Ez az, amiről azt mondják, hogy eltalálta szarva közt a tőgyét.

Ugyanez áll a demokratizmus második ismertetőjelére, a választhatóságra is. Azokban az országokban, ahol politikai szabadság van, ez a feltétel magától értetődik. „A párt tagja lehet mindenki, aki elismeri a pártprogramm elveit és erejéhez mérten támogatja a pártot" - így hangzik a német szociáldemokrata párt szervezeti szabályzatának első szakasza. És mivel a politika egész színtere tárva-nyitva áll mindenki előtt, mint a színpad a színház nézőközönsége előtt, az ujságokból, a népgyűléseken mindenki megtudhatja, hogy ki ismeri el és ki nem ismeri el ezt a programmot, ki támogatja és ki dolgozik ellene. Mindenki tudja, hogy ez és ez a politikus mivel kezdte, milyen fejlődésen ment keresztül, hogyan viselkedett az élet nehéz perceiben, általában milyen tulajdonságokkal tűnik ki, és ezért természetes, hogy minden párttag a dolgok teljes ismeretében foglalhat állást, amikor egy ilyen politikusnak valamely pártfunkcióra való megválasztásáról kell döntenie. A pártember politikai pályafutásának minden lépése (a szó szoros értelmében) általános ellenőrzés alatt áll, ami automatikusan működő mechanizmust teremt, s ez eredményezi azt, amit a biológiában „a legalkalmasabbak fennmaradásának" neveznek. A teljes nyilvánosság, a választhatóság és az általános ellenőrzés útján történő „természetes kiválasztás" biztosítja azt, hogy minden funkcionárius végülis a „megfelelő helyre" kerül, az erejének és képességeinek leginkább megfelelő munkát végzi, saját bőrén érzi hibáinak minden következményét és mindenki láthatja, hogy fel tudja-e ismerni és el tudja-e kerülni hibáit.

Próbálják csak beilleszteni ezt a képet a mi önkényuralmunk keretébe! Elképzelhető-e nálunk, hogy mindenki, „aki elismeri a pártprogramm elveit és erejéhez mérten támogatja a pártot", ellenőrizze a konspiratív forradalmár minden lépését? Elképzelhető-e, hogy mindenki résztvehessen ennek vagy annak a konspiratív forradalmárnak a megválasztásában, amikor a forradalmár a munka érdekében e „mindenki" kilenctizedrésze előtt köteles eltitkolni, hogy ki ő? Gondolkozzunk csak egy kicsit a „Rabocseje Gyelo" hangzatos szavainak valódi értelmén, és látni fogjuk, hogy a pártszervezet „széles demokratizmusa" az abszolutizmus sötétségében, a csendőrség jóvoltából történő „kiválasztás" uralma mellett csak üres és ártalmas játék. Üres játék, mert a valóságban soha semmiféle forradalmi szervezetben nem volt és nem is lehet széles demokratizmus, még ha akarná sem, és ártalmas játék, mert minden olyan kísérlet, amely a „széles demokratikus elv" keresztülvitelére irányul, a valóságban csak megkönnyíti a rendőrségnek a széles lebuktatásokat, és állandósítja a kontárkodás uralmát, elvonja a gyakorlati funkcionáriusok figyelmét attól a komoly és elodázhatatlan feladattól, hogy hivatásos forradalmárokká képezzék ki magukat, és ehelyett választási rendszerek részletes „papiros" szabályzatainak kidolgozására tereli. Csak külföldön, ahol gyakran olyan emberek jönnek össze, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy igazi, eleven dolgokkal foglalkozzanak, csak külföldön keletkezhetett itt-ott és különösen a különböző apró csoportokban ez a „demokratásdi játék".
Ismét tanúra hivatkozunk, hogy megmutassuk az olvasónak, mennyire rút a „Rabocseje Gyelo" kedvelt fogása, amikor forradalmi ügyben olyan tetszetős „elvvel" hozakodik elő, mint a demokratizmus. Ez a tanú J. Szerebrjakov, a „Nakanunye" c. londoni folyóirat szerkesztője, aki szívből rokonszenvezik a „Rabocseje Gyeló"-val és szívből gyűlöli Plehanovot és a „plehanovistákat"; a „Nakanunye" a külföldi „Orosz Szociáldemokraták Szövetségének" szakadása alkalmából közölt cikkeiben határozottan a „Rabocseje Gyelo" pártját fogta és szemenszedett vásári szavak özönével rontott rá Plehanovra. Annál értékesebb számunkra ez a tanú az itt tárgyalt kérdésben. J. Szerebrjakov a „Nakanunye" 7. (1899. júliusi) számában „A Munkások Önfelszabadítása Csoportjának felhívásáról" címmel megjelent cikkében kiemelte, hogy egy „komoly forradalmi mozgalomban" „nem illik" felvetni az „önámítás, a vezérség, az úgynevezett areopág" kérdését, és többek közt ezt írta:

„Miskin, Rogacsov, Zseljabov, Mihajlov, Perovszkaja, Figner és a többiek sohasem tekintették magukat vezéreknek, senki sem választotta meg, senki sem nevezte ki őket, de a valóságban mégis vezérek voltak, mert a propaganda időszakában is, a kormány elleni harc időszakában is ők vállalták a munka legnagyobb terhét, ők mentek a legveszélyesebb helyekre, és az ő tevékenységük volt a legeredményesebb. Nem azért voltak vezérek, mert ők akarták ezt, hanem azért, mert elvtársaik becsülték eszüket, energiájukat és odaadó önzetlenségűket. Aki holmi «areopágtól» tart (ha pedig senki sem tart tőle, minek írnak róla?), amely önhatalmúlag irányíthatná a mozgalmat, - ez már igazán túlságosan naiv dolog lenne. Ki fog rá hallgatni?"

Kérdezzük az olvasót, miben különbözik az „areopág" az „antidemokratikus tendenciáktól"? És nem nyilvánvaló-e, hogy a „Rabocseje Gyelo" „tetszetős" szervezeti elve egyformán naiv és illetlen; naiv, mert az „areopágra" vagy az „antidemokratikus tendenciájú" emberekre senki sem fog hallgatni, ha „elvtársaik nem fogják becsülni eszüket, energiájukat és odaadó önzetlenségüket"; illetlen, mert nem egyéb demagóg kirohanásnál, amely egyesek hiúságára spekulál, meg arra, hogy mások nem ismerik mozgalmunk valóságos helyzetét, ismét mások pedig képzetlenek és nem ismerik a forradalmi mozgalom történetét. A legszigorúbb konspiráció, a tagok legszigorúbb megválogatása, a hivatásos forradalmárok kiképzése - csakis ez lehet mozgalmunk vezetőinek egyetlen komoly szervezeti elve. Ha már megvannak ezek a tulajdonságok, akkor több is biztosítva van, mint a „demokratizmus"; biztosítva van a forradalmárok teljes elvtársi bizalma egymás iránt. Erre a többre pedig feltétlen szükségünk van, mert nálunk, Oroszországban szó sem lehet arról, hogy ezt a többet általános demokratikus ellenőrzéssel pótoljuk. És nagy hiba volna azt hinni, hogy a forradalmi szervezet tagjai nincsenek ellenőrzés alatt, mivel nem lehet igazi „demokratikus" ellenőrzés. Arra persze nincs idejük, hogy a demokratizmus (a teljes kölcsönös bizalmat élvező elvtársak tömör magvának demokratizmusa) játékformáin gondolkozzanak, de felelősségüket igen erősen érzik, mert tapasztalatból tudják, hogy az igazi forradalmárok szervezete semmitől sem riad vissza, hogy megszabaduljon egy-egy semmirekellő tagjától. Azonkívül itt van még a mi eléggé fejlett, egész történelmi multra visszatekintő orosz (és nemzetközi) forradalmi közösségünk közvéleménye, amely könyörtelen szigorral bünteti azt, aki kitér az elvtársi közösségből fakadó kötelezettségek teljesítése elől (márpedig a „demokratizmus" - az igazi, nem pedig a játékdemokratizmus - éppúgy hozzátartozik az elvtársi közösség fogalmához, mint rész az egészhez!). Ha mindezt figyelembe veszik, akkor rá fognak jönni, hogy ezekből az „antidemokratikus tendenciákat" hangoztató beszédekből és határozatokból a külföldi generáliskodás dohos szaga árad.

Meg kell még jegyezni, hogy az ilyen beszédek másik forrása, t. i. a naivság szintén abból táplálkozik, hogy egyeseknek zavaros elképzeléseik vannak a demokráciáról. A Webb-házaspárnak az angol trade-unionokról írt könyvében van egy érdekes fejezet: „A primitív demokrácia". A szerzők elmondják ott, hogy az angol munkások szakszervezeteik fennállásának első időszakában azt tartották a demokrácia elengedhetetlen ismertetőjelének, hogyha a szakszervezet igazgatása terén mindenki mindent intéz; minden kérdést az összes tagok szavazatával döntöttek el, sőt még a tisztségeket is az összes tagok sorjában látták el. Csak sokévi történelmi tapasztalat után értették meg a munkások, hogy a demokrácia ilyen értelmezése képtelenség, és hogy egyrészt képviseleti intézményekre, másrészt hivatásos funkcionáriusokra van szükség. Csak több szakszervezeti pénztár csődje után értették meg a munkások, hogy a befizetett járulékok és a kifizetett segélyek arányát nem lehet kizárólag demokratikus szavazással eldönteni, hanem meg kell hallgatni egy biztosítási szakértőt is. Vegyék elő továbbá Kautskynak a parlamentarizmusról és a népi törvényhozásról írt könyvét - és látni fogják, hogy a marxista teoretikus következtetései megegyeznek az „ösztönösen" egyesült munkások sok évi gyakorlatának tanulságaival. Kautsky határozottan szembeszáll a demokrácia Rittinghausen-féle primitív értelmezésével, kigúnyolja azokat, akik a demokrácia nevében már azt követelnék, hogy „a nép ujságait maga a nép szerkessze", kimutatja, hogy a proletariátus osztályharcának szociáldemokrata vezetéséhez hivatásos ujságírókra, parlamenti képviselőkre stb. van szükség, támadja „az anarchisták és az irodalmárok szocializmusát", akik „hatásvadászatból" magasztalják a közvetlen néptörvényhozást, és nem értik, hogy ez csak nagyon feltételesen alkalmazható a modern társadalomban.

Aki gyakorlatilag dolgozott mozgalmunkban, az tudja, hogy a demokrácia „primitív" felfogása mennyire elterjedt a tanulóifjúság és a munkásság tömegei között. Nem csoda, hogy ez a felfogás szervezeti szabályzatokban és az irodalomban is visszhangra talál. A bernsteinista irányzatú ökonomisták ezt írták szervezeti szabályzatukban: „10. §. Minden ügyet, amely az egész szervezet érdekeit érinti, a szervezet összes tagjai szavazattöbbséggel döntenek el." A terrorista irányzatú ökonomisták rádupláznak: „A bizottsági határozatoknak keresztül kell menniök az összes körökön, és csak ezután válnak érvényes határozatokká" („Szvoboda", 1. sz. 67. old.). Megjegyzendő, hogy a referendum széleskörű alkalmazását még azon felül követelik, hogy az egész szervezetet a választási elv alapján építsék fel! Természetesen távol áll tőlünk, hogy ezért azokat a gyakorlati funkcionáriusokat ítéljük el, akiknek igen kevés lehetőségük volt arra, hogy megismerkedjenek az igazán demokratikus szervezetek elméletével és gyakorlatával. Amikor azonban a „Rabocseje Gyelo", amely vezetőszerepre tart igényt, ilyen körülmények között megelégszik azzal, hogy határozatot hoz a széles demokratikus elvről - vajjon minek nevezzük ezt, ha nem közönséges „hatásvadászatnak"?

 

A helyi és országos munka

 

Teljesen alaptalanok tehát azok az ellenvetések, amelyeket az itt kifejtett szervezési terv ellen antidemokratizmusa és összeesküvő jellege miatt tettek. De hátra van még egy igen gyakran felmerülő kérdés, amellyel érdemes részletesen foglalkoznunk. Ez a helyi és az országos munka viszonyának kérdése. Ekképpen aggályoskodnak: Vajjon egy centralizált szervezet megalakulásával nem fogja-e háttérbe szorítani az országos munka a helyi munkát? Nem fog-e ez ártani a mozgalomnak azzal, hogy meglazulnak a munkástömegekkel való tartós kapcsolataink és általában alábbhagy a helyi agitáció? Mi erre azt feleljük, hogy az utóbbi években mozgalmunknak éppen az volt a baja, hogy a helyi funkcionáriusokat túlságosan lekötötte a helyi munka, hogy ezért az országos munkát feltétlenül jobban előtérbe kell helyezni, s hogy ez az eltolódás nemhogy lazítaná, hanem éppen tartósabbá teszi kapcsolatainkat, s nemhogy alábbhagy, hanem még erősebb lesz helyi agitációnk. Nézzük a központi lap és a helyi lapok kérdését, arra kérve az olvasót, ne feledje el, hogy az ujság ügyét csak példaképpen, a forradalom mérhetetlenül szélesebb és sokrétűbb ügyének illusztrálására hozzuk fel.

A tömegmozgalom első időszakában (1896-1898) a helyi funkcionáriusok országos lapot próbálnak alapítani, a „Rabocsaja Gazetá"-t; a következő időszakban (1898-1900) a mozgalom óriási lépést tesz előre, de a vezetők figyelmét teljesen lekötik a helyi lapok. Ha mindezeket a helyi lapokat összeszámoljuk, akkor minden hónapra kereken egy lapszám jut. Hát nem elég kézzelfoghatóan illusztrálja ez kontárkodásunkat? Nem mutatja-e világosan, hogy forradalmi szervezetünk elmaradt a mozgalom spontán fellendülésétől? Ha a szétforgácsolt helyi csoportok helyett egy egységes szervezet adott volna ki ugyanannyi ujságszámot, nemcsak rengeteg erőt takarítottunk volna meg, hanem hasonlíthatatlanul jobban biztosítottuk volna munkánk állandóságát és folytonosságát is. Ezt az egyszerű szempontot nagyon gyakran szem elől tévesztik azok a gyakorlati funkcionáriusok is, akiknek aktív munkája csaknem kizárólag helyi lapok kiadásában merül ki (a legtöbb esetben sajnos még ma is így van ez), és azok a publicisták is, akik ebben a kérdésben csodálatos módon Don Quijote módjára viselkednek. A gyakorlati funkcionárius rendszerint beéri azzal a megfontolással, hogy a helyi funkcionáriusoknak „nehéz" egy országos lap megszervezésével foglalkozniok, és még mindig többet ér néhány helyi lap, mint semilyen lap. Az utóbbi állítás természetesen tökéletesen igaz, és mi éppúgy elismerjük, mint bármely gyakorlati funkcionárius, hogy a helyi lapoknak általában igen nagy jelentőségük van, hogy a helyi lapok általában igen hasznosak. De nem erről van szó, hanem arról, hogy vajjon nem szabadulhatunk-e meg attól a szétforgácsoltságtól és kontárkodástól, amelyet oly szemléltetően fejez ki az a tény, hogy 2 1/2 év alatt egész Oroszországban mindössze 30 helyi lapszám jelent meg. Ne érjük be tehát azzal a kétségbevonhatatlan, de túlságosan általános megállapítással, hogy a helyi lapok általában hasznosak, hanem legyen bátorságunk nyíltan beismerni a helyi lapok rossz oldalait is, amelyeket két és fél évi tapasztalatunk mutat. Ez a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a helyi lapok a mi viszonyaink között a legtöbb esetben elvileg ingadozók, politikailag jelentéktelenek, a forradalmi erők felhasználása szempontjából mérhetetlenül drágák, technikai szempontból egyáltalán nem kielégítőek (itt természetesen nem a nyomdatechnikára gondolok, hanem arra, hogy gyakran és rendszeresen jelennek-e meg a lapok). És az említett fogyatékosságok nem véletlenek, hanem elkerülhetetlen következményei annak a szétforgácsoltságnak, amely egyrészt megmagyarázza a helyi lapok túlsúlyát a jelzett időszakban, másrészt pedig támaszra talál a helyi lapok túlsúlyában. Egy magábanálló helyi szervezet képtelen biztosítani lapja elvi szilárdságát, képtelen a lapját egy politikai lap színvonalára emelni, képtelen elegendő anyagot gyűjteni és ezt az anyagot egész politikai életünk megvilágítására felhasználni. A szabad országokban rendszerint azzal szokták indokolni a sok helyi lap kiadását, hogy a helyi nyomdákban olcsó a nyomtatás, és így a helyi lakosságot jobban és gyorsabban lehet tájékoztatni; nálunk azonban ez az érv, mint a tapasztalat igazolja, a helyi lapok ellen szól. A mi helyi lapjaink mérhetetlenül drágák olyan értelemben, hogy igen sok forradalmi erőt kötnek le és igen ritkán jelennek meg azon egyszerű oknál fogva, hogy egy illegális lapnak, bármilyen kicsiny is, olyan hatalmas konspiratív apparátusra van szüksége, amelyet csak egy hatalmas szervezet teremthet elő, mert kisipari módszerekkel lehetetlen létrehozni ezt az apparátust. A konspiratív apparátus kezdetlegességének igen gyakran az a következménye (minden gyakorlati funkcionárius rengeteg ilyen példát tud), hogy már egy-két szám megjelenése és terjesztése tömeges letartóztatásokra vezet, és a rendőrség olyan alaposan elseper mindent, hogy az egészet ismét elölről kell kezdeni. A jó konspiratív apparátus megköveteli, hogy a forradalmárok jól készüljenek fel hivatásukra és a legnagyobb következetességgel hajtsák végre a munkamegosztást, ez a két követelmény azonban meghaladja egy magábanálló helyi szervezet erejét, bármilyen erős is az adott pillanatban. Nem beszélve mozgalmunk általános érdekeiről (a munkások elvileg következetes szocialista és politikai neveléséről), de még a kimondottan helyi érdekeket is jobban szolgálják a nem helyi lapok. Ez csak első pillanatra látszik paradoxonnak, de a valóságban megcáfolhatatlanul bizonyítja két és fél évi tapasztalatunk. Mindenki egyetért velünk abban, hogy ha azok a helyi erők, akik összesen 30 ujságszámot adtak ki, valamennyien egy ujságon dolgoztak volna, akkor ennek az ujságnak könnyűszerrel 60, vagy talán 100 száma is megjelenhetett volna, és így teljesebben tükrözte volna a merőben helyi jellegű mozgalom összes sajátosságait is. Kétségtelen, hogy az ilyen magasfokú szervezettség nem könnyű dolog, de végtére is fel kell ismernünk a szükségességét, minden helyi körnek gondolkodnia és aktívan dolgoznia kell érdekében; ne várjanak, míg kívülről kapnak lökést, és ne áltassák magukat azzal, hogy a helyi lap hozzáférhetőbb és közvetlenebb, mert ez - mint forradalmi tapasztalataink bizonyítják - jórészt csak látszat.

Rossz szolgálatot tesznek a gyakorlati munkának azok az ujságírók, akik azt képzelik, hogy igazán közelállnak a gyakorlati funkcionáriusokhoz, s akik nem látják, hogy a helyi lap hozzáférhetősége és közvetlensége jórészt csak látszat, és a következő meglepően olcsó és meglepően üres okoskodással teszik túl magukat a kérdésen: szükség van helyi lapokra is, kerületi lapokra is, országos lapokra is. Általában véve minderre természetesen szükség van, de ha már egy konkrét szervezeti kérdésről beszélünk, gondolni kell a hely és az idő feltételeire is. Hát nem tiszta donquijoteizmus-e, amikor a „Szvoboda" (1. sz. 68. old.) külön „kitérve az ujság kérdésére" ezt írja: „Úgy véljük, hogy minden valamelyest is jelentős helységnek, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások, saját munkáslapjának kell lennie. Nem valahonnan behozott lapjának, hanem éppen saját lapjának." Ha már ez az ujságíró nem hajlandó megfontolni szavainak jelentését, vegye fontolóra helyette az olvasó: hány tucat, vagy hány száz olyan „valamelyest is jelentős helység" van Oroszországban, ahol „nagyobb számban dolgoznak munkások", s nem állandósítaná-e kontárkodásunkat, ha csakugyan minden helyi szervezetnek saját lapja volna? Mennyire megkönnyítené ez az elaprózottság csendőrségünk feladatát, amely kihalászhatná - mégpedig minden különösebb fáradság nélkül - a helyi funkcionáriusokat mindjárt tevékenységük kezdetén, még mielőtt igazi forradalmárokká fejlődhettek volna! Egy országos lapban - folytatja a szerző - nem keltenének érdeklődést a gyárosok üzelmeiről és „más városok gyári életének apróságairól" szóló leírások, viszont „az oreli munkás igen szívesen olvasna az oreli eseményekről. Mindig tudná, hogy «kit hordtak le», «kinek koppintottak az orrára», és szíve repesne örömében" (69. old.). Igen; igen, az oreli olvasónak repesne a szíve örömében, de túlságosan „repes" ujságírónk fantáziája is. Vajjon illik-e ezt a szatócskodást védelmezni? - ezt kellett volna meggondolnia. Senki sem tudja jobban, mint mi, hogy milyen szükségesek és fontosak a gyári leleplezések, de ne feledjük el, hogy már odáig jutottunk, hogy a péterváriakat már untatják a pétervári „Rabocsaja Miszl" pétervári tudósításai. A helyi gyári leleplezésekre mindenkor ott voltak a röplapok és ezután is mindig röplapoknak kell erre szolgálniok, az ujság típusát azonban magasabb színvonalra kell emelni, nem pedig gyári röplappá lefokozni. Az „ujságban" a gyári életnek nem annyira az „apróságait", mint inkább nagy és tipikus fogyatékosságait kell leleplezni és különösen szembeötlő példákkal kell illusztrálni, úgyhogy felkeltsék minden munkásnak és a mozgalom minden vezetőjének az érdeklődését, valóban gazdagítsák ismereteiket, tágítsák látókörüket, kiinduló pontul szolgáljanak újabb vidékek, újabb szakmák munkásainak felrázására.

„Azután a helyi lapban azon melegében le lehet leplezni a gyárvezetőség vagy a helyi hatóságok összes üzelmeit. De mire a tudósítás a messzi központi laphoz ér, odahaza már régen el is feledték, hogy mi történt: «mikor is volt ez, ki emlékszik már rá?»" (ugyanott). Ez az: ki emlékszik már rá? A 2 1/2 év alatt kiadott 30 lapszám, mint ugyanabból a forrásból értesülünk róla, hat városra esik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy városban átlagosan félévenként adtak ki egy lapszámot! És ha könnyelmű ujságírónk meg is háromszorozná feltevésében a helyi munka termelékenységét (ami feltétlenül helytelen volna, ha egy közepes várost tartunk szem előtt, mert kisipari keretek között lehetetlen jelentékenyen fokozni a termelékenységet), még így is csak minden két hónapban adnának ki egy-egy számot, ami cseppet sem hasonlít az „azon melegében" való leleplezésre. Viszont ha tíz helyi szervezet egyesülne és megbízná küldötteit egy közös lap berendezésének aktív funkcióival, már ez is elegendő volna ahhoz, hogy egész Oroszországban kéthetenként, és ne hol mi apróságokat, hanem valóban kirívó és tipikus visszaéléseket leplezzenek le „azon melegében". Ebben senki sem kételkedik, aki ismeri szervezeteink helyzetét. Arra pedig, hogy az ellenséget tettenérje - ha komolyan vesszük ezt és nemcsak a szép szó kedvéért mondjuk - egy illegális ujság egyáltalán nem is gondolhat; ezt csak titokban terjesztett röplappal lehet elérni, mert az ilyen tettenérés a legtöbb esetben legfeljebb egy-két napig érdekes (gondoljunk például a rendszerint rövid ideig tartó sztrájkokra, a véres gyári összetűzésekre és tüntetésekre stb.).

„A munkás nemcsak a gyárban él, hanem a városban is" - folytatja szerzőnk, olyan szigorú következetességgel haladva az egyestől az általános felé, hogy magának Borisz Kricsevszkijnek is becsületére válnék. Kiemeli a városi dumák, a városi kórházak, a városi iskolák kérdését és azt követeli, hogy a munkásujság ne mellőzze általában a városi ügyeket. - Magában véve igen szép követelés ez, de igen szemléltetően illusztrálja, hogy a helyi lapok kérdésének elbírálásánál nagyon gyakran beérik a tartalmatlan absztrakcióval. Először: ha „minden valamelyest is jelentős helységben, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások", csakugyan megjelennének lapok, és ha olyan részletes városi rovatuk is volna, mint a „Szvoboda" szeretné, orosz viszonyaink között akkor is múlhatatlanul merő szatócskodássá fajulna az egész, gyengítené a cári önkényuralom elleni országos forradalmi támadás fontosságának tudatát, erősítené annak az irányzatnak igen szívós, inkább megbújó vagy elnyomott, sem mint gyökeresen kiirtott hajtásait, amely már emlékezetessé vált azzal a nevezetes mondással, hogy bizonyos forradalmárok túlságosan sokat beszélnek a nemlétező parlamentről és túlságosan keveset a létező városi dumákról. Azt mondjuk, hogy múlhatatlanul, s ezzel azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a „Szvoboda" nyilvánvalóan nem ezt akarja, hanem az ellenkezőjét. De a jószándék egymagában nem elegendő. Ahhoz, hogy a városi ügyeket egész munkánk távlatából világítsuk meg, előbb teljesen kidolgozott, nemcsak elmélkedésekkel, hanem a példák tömegével indokolt biztos távlattal kell rendelkeznünk, amely már olyan szilárd, mint a hagyomány. Nekünk még nincs, korántsincs ilyen távlatunk, és éppen ezért előbb erre van szükségünk, s csak azután gondolhatunk és beszélhetünk széleskörű helyi sajtóról.

Másodszor: ahhoz, hogy igazán jól és érdekesen írjunk a városi ügyekről, jól kell ismernünk őket, és nem csak könyvekből. De egész Oroszországban alig akad olyan szociáldemokrata, aki ezzel a tudással rendelkeznék. Ahhoz, hogy egy ujságban (és nem népszerű brosúrában) városi és állami ügyekről írjunk, friss, változatos, ügyesen összegyűjtött és feldolgozott anyagra van szükség. Ahhoz pedig, hogy ilyen anyagot gyűjthessünk és fel is dolgozhassunk, nem elegendő egy primitív kör „primitív demokráciája", ahol mindenki mindennel foglalkozik, és ahol népszavazásdival szórakoznak. Ehhez szakértő írók, szakértő tudósítók vezérkara, szociáldemokrata riporterek hadserege szükséges, akik szerte az országban mindenütt kapcsolatokat teremtenek, akik ki tudnak fürkészni minden „államtitkot" (amelyekkel annyira fontoskodik és amelyeket oly könnyen kifecseg az orosz hivatalnok), akik be tudnak pillantani „a kulisszák mögé", - olyan emberek hadserege, akiknek „tisztségüknél fogva" mindenütt jelen kell lenniök és mindent tudniok kell. És mi, akik a mindenféle gazdasági, politikai, társadalmi és nemzeti elnyomás elleni harc pártja vagyunk, meg tudjuk találni, össze tudjuk gyűjteni, ki tudjuk képezni, mozgósítani tudjuk és harcba tudjuk vinni a mindentudó embereknek ezt a hadseregét - mindez kötelességünk is -, de ez még hátra van! És minálunk a legtöbb helyen még egyetlen lépést sem tettek ebben az irányban, sőt igen gyakran még csak tudatában sincsenek annak, hogy ezt el kell végezni. Próbáljanak csak szociáldemokrata sajtónkban eleven és érdekes cikkeket, tudósításokat és leleplezéseket keresni kisebb-nagyobb diplomáciai, hadi, egyházi, városi, pénzügyi stb. stb. ügyekről, - majdnem semmit vagy csak nagyon keveset fognak találni benne. Ezért aztán „mindig szörnyen felbőszít engem, ha megjelenik valaki és csupa szép és nagyszerű dolgot mond" arról, hogy „minden valamelyest is jelentős helységnek, ahol nagyobb számban dolgoznak munkások", legyen saját ujságja, amely leleplezi a gyári, városi és állami visszaéléseket!

Ha a helyi sajtó túlsúlyban van a központival szemben, az vagy a szükség, vagy a fényűzés jele. A szükség jele, ha a mozgalom még nem nevelt ki erőket a nagyszabású munkára, ha meg a szatócskodás állapotában vegetál és szinte elmerül „a gyárt élet apróságaiban". A fényűzés jele, ha a mozgalom már teljesen megbirkózott a mindenre kiterjedő leleplezések és a mindenre kiterjedő agitáció feladatával, úgyhogy a központi lapon kívül még számos helyi lap is szükségessé válik. Most már döntse el kiki önmagában, mit bizonyít helyi lapjaink túlsúlya a jelen pillanatban. Én csupán következtetésem gondos megfogalmazására szorítkozom, nehogy félreértésekre adjak alkalmat. Mindezideig helyi szervezeteink többsége majdnem kizárólag a helyi lapokkal törődött, és még most is jóformán ebben merül ki minden aktivitásuk. Ez így nincs rendjén. Fordítva kellene lenni: a helyi szervezetek többségének főleg az országos lappal kellene törődnie, és főleg azon kellene munkálkodnia. Amíg nem így lesz, egyetlen olyan ujságot sem tudunk kiadni, amely mindenre kiterjedő sajtóagitációval valamelyest is tudná valóban szolgálni a mozgalmat. De ha ez meglesz, akkor a szükséges központi és a szükséges helyi lapok közti normális viszony magától, kialakul.

Első pillanatra úgy tűnhet fel, hogy a speciálisan gazdasági harc területén nem érvényes az a következtetés, hogy a helyi munkával szemben az országos munkát kell előtérbe helyezni, hiszen a munkásság közvetlen ellensége itt az egyes vállalkozó vagy az egyes vállalkozók csoportja, akiket nem egyesit olyan szervezet, amely akár csak távolról is hasonlítana a politikai harcban közvetlen ellenségünk, az orosz kormány tisztán katonai, szigorúan centralizált, minden legkisebb részletében egységes akarat által vezetett szervezetére.

Ez azonban nem így van. A gazdasági harc - már sokszor rámutattunk erre - szakmai harc, és ezért megköveteli, hogy a munkások ne csak munkahelyük, hanem szakmák szerint is egyesüljenek. És ez a szakmai egyesülés annál halaszthatatlanabb, minél gyorsabban halad előre vállalkozóink mindenféle szövetségben és szindikátusban való egyesülése. Szétforgácsoltságunk és kontárkodásunk egyenesen gátolja a szakmai egyesülést; a szakmai egyesüléshez elengedhetetlen a forradalmárok egységes, országos szervezete, amely vállalni tudja a munkások országos szakszervezeteinek vezetését. Fentebb már beszéltünk róla, hogy ebből a célból milyen típusú szervezet kívánatos, s most csak néhány szót fűzünk ehhez sajtónk kérdésével kapcsolatban.

Aligha akad olyan ember, aki kétségbevonná, hogy minden szociáldemokrata ujságnak külön rovatban kell foglalkoznia a szakmai (gazdasági) harc kérdéseivel. A szakszervezeti mozgalom növekedése azonban arra késztet, hogy gondoljunk a szakszervezeti sajtóra is. De mégis azt hisszük, hogy Oroszországban - ritka kivétellel - egyelőre szó sem lehet szakszervezeti lapokról; ez fényűzés lenne, mikor gyakran még a mindennapi kenyerünk sincs meg. A szakszervezeti sajtónak az illegális munka feltételeihez igazodó és most már szükséges formája nálunk csakis a szakszervezeti brosúra lehetne. Ilyen brosúrákban kellene összegyűjteni és rendszeresen csoportosítani az egyes iparágak munkafeltételeire, a munkafeltételek terén Oroszország különböző vidékei közt fennálló különbségekre, az egyes szakmák munkásainak legfontosabb követeléseire, a szakmákat érintő törvényhozás hiányosságaira, az egyes szakmákhoz tartozó munkások gazdasági harcának különösen figyelemreméltó példáira, szakmai szervezetük kezdeteire, jelenlegi állapotára és szükségleteire stb. vonatkozó legális* és illegális anyagot. Ezek a brosúrák először is rengeteg olyan szakmai részletkérdéstől szabadítanák meg, szociáldemokrata sajtónkat, amelyek speciálisan csak egy-egy iparág munkásait érdeklik; másodszor, lerögzítenék a szakszervezeti harcban szerzett tapasztalataink eredményeit, megőriznék az összegyűjtött anyagot, amely most a szó szoros értelmében elvész a röplapok és töredékes tudósítások tömkelegében, és általánosítanák az anyagot; harmadszor, mintegy vezérfonalul szolgálhatnának az agitátorok számára, mivel a munkafeltételek aránylag lassan változnak, egy-egy iparág munkásainak legfontosabb követelései igen sokáig ugyanazok maradnak (v. ö. a Moszkva-vidéki takácsok 1885. évi követeléseit a Pétervár-vidéki takácsok 1896. évi követeléseivel), és így ezeknek a követeléseknek és szükségleteknek összefoglalása éveken át kitűnő segítséget nyujthatna az elmaradt vidékeken vagy az elmaradt munkásrétegek közt folyó gazdasági agitáció számára; az egyik vidék sikeres sztrájkjainak példái, az egyik hely munkásainak magasabb életszínvonaláról, jobb munkafeltételeiről szóló adatok újabb és újabb harcra serkentenék más vidékek munkásait is; negyedszer, ha a szociáldemokrácia magára vállalná a szakszervezeti harc általánosításának kezdeményezését és ilymódon megszilárdítaná az orosz szakszervezeti mozgalom és a szocializmus kapcsolatát, egyúttal arról is gondoskodnék, hogy trade-unionista munkánknak általános szociáldemokrata munkánkhoz viszonyított része se túlságosan kicsi, se túlságosan nagy ne legyen. Egy helyi szervezetnek, ha elszakad más városok szervezeteitől, igen nehéz, sőt olykor majdnem lehetetlen megtartania a helyes arányt ezen a téren (és a „Rabocsaja Miszl" példája mutatja, milyen hihetetlen mértékben eltolódhat ez az arány a trade-unionizmus javára). De sohasem lesz nehéz megállapítania ezt a helyes arányt a forradalmárok országos szervezetének, amely rendíthetetlenül a marxizmus álláspontján áll, az egész politikai harcot vezeti és a hivatásos agitátorok törzskarával rendelkezik.

 

Egy országos politikai lap "terve"

 

„Az «Iszkra» legnagyobb baklövése e tekintetben az országos párt szervezésére irányuló «terve»" (vagyis „Mivel kezdjük?" c. cikke112) - írja B. Kricsevszkij („Rabocseje Gyelo", 10. sz. 30. old.), azzal a tendenciával vádolva bennünket, hogy „az elméletet elszigeteljük a gyakorlattól és így holt doktrínává merevítjük". És Martinov rádupláz, mondván: „Az «Iszkrá»-nak azt a tendenciáját, hogy kisebbítse a szürke mindennapi harc előrehaladó menetének jelentőségét a ragyogó és tökéletes eszmék propagálásával szemben ... betetőzte pártszervezési terve, amelyet a 4. számban közzétett «Mivel kezdjük?» c. cikkében javasol" (ugyanott, 61. old.). Végül a legutóbbi időben L. Nagyezsgyin is csatlakozott azokhoz, akik felháborodtak ezen a „terven" (az idézőjelek a terv irónikus lebecsülését akarják kifejezni). Éppen most kaptuk meg L. Nagyezsgyinnek „A forradalom előestéje" c. brosúráját (a már ismert Szabadság „forradalmi szocialista csoport" kiadása), amelyben kijelenti, hogy „aki most olyan szervezetről beszél, amelynek szálai egy országos laptól indulnak ki, az íróasztal mellett költ eszméket és szobatudós-munkát végez" (126. old.) - az „irodalmárkodik" stb.

Hogy terroristánk közösséget vállalt a „szürke, mindennapi harc előrehaladó menetének" védelmezőivel, az nem lephet meg bennünket azok után, hogy a politikáról és a szervezetről szóló fejezetekben feltártuk közelségük gyökereit. De nyomban meg kell jegyeznünk, hogy egyedül L. Nagyezsgyin, és csakis ő igyekezett lelkiismeretesen a mélyére hatolni egy neki nem tetsző cikk gondolatmenetének, és ő volt az egyetlen, aki érdemben próbált válaszolni rá, míg a „Rabocseje Gyelo" érdemben az égvilágon semmit sem mondott, hanem csak arra törekedett, hogy egész sereg illetlen, demagóg kirohanással összekuszálja a kérdést. És bármennyire kellemetlen is, előbb ennek az Augiász-istállónak a kitisztítására kell időt vesztegetnünk.

 

Ki sértődött meg a „Mivel kezdjük?" c. cikk miatt?

 

Idézünk egy csokorra valót azokból a kifejezésekből és kitörésekből, melyekkel a „Rabocseje Gyelo" nekünk rontott. „Nem az ujság tudja megteremteni a pártszervezetet, hanem fordítva..." „Egy lap, amely a párt fölött áll, amelyet a párt nem ellenőriz és független a párttól, mert saját megbízottainak hálózatával rendelkezik..." „Hogy történhetett meg az a csoda, hogy az «Iszkra» megfeledkezett annak a pártnak ténylegesen létező szociáldemokrata szervezeteiről, amelyhez maga is hozzátartozik?..." „Akiknek szilárd elveik és megfelelő terveik vannak, azok egyben a párt reális harcának legfelsőbb szabályozói is, akik terveik végrehajtását diktálják neki..." „A terv eleven és életerőtől duzzadó szervezeteinket az árnyak birodalmába száműzi, és a megbízottak fantasztikus hálózatát akarja életrehívni..." „Ha az «Iszkra» tervét végrehajtanák, ez arra vezetne, hogy nyoma sem maradna a nálunk kialakulóban levő Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak..." „Egy propaganda-lap a gyakorlati forradalmi harc korlátlan hatalmú törvényhozójává válik, amelyet senki sem ellenőriz..." „Mit szóljon pártunk ahhoz, hogy teljesen alárendelik egy autonóm szerkesztőségnek" stb. stb.

Mint az olvasó az idézetek tartalmából és hangjából láthatja, a „Rabocseje Gyelo" megsértődött. De nem magát érzi sértve, hanem úgy gondolja, hogy pártunk szervezeteit és bizottságait érte sérelem, mert az „Iszkra" állítólag az árnyak birodalmába akarja száműzni őket, sőt még a nyomukat is el akarja tüntetni. Valóban szörnyű dolgok! Csak az a különös, hogy a „Mivel kezdjük?" c. cikk 1901 májusában jelent meg, a „Rabocseje Gyelo" cikkei 1901 szeptemberében, most pedig már 1902. január közepe van, és ez alatt az öt hónap alatt (sem szeptember előtt, sem szeptember után) egyetlen pártbizottság és egyetlen pártszervezet sem emelte fel szavát hivatalosan ez ellen a szörnyeteg ellen, mely a bizottságokat és a szervezeteket az árnyak birodalmába akarja száműzni! Pedig ez alatt az idő alatt az „Iszkrá"-ban is és számos más, helyi és nem helyi kiadvány-ban is tucatjával és százával jelentek meg közlemények Oroszország minden tájáról. Hogyan történhetett akkor, hogy azok, akiket az árnyak birodalmába akarnak száműzni, nem vették ezt észre és nem is sértődtek meg miatta - hanem megsértődött egy harmadik személy?

Azért történhetett ez, mert a bizottságok és más szervezetek komoly munkával vannak elfoglalva és nem érnek rá „demokratásdit" játszani. A bizottságok elolvasták a „Mivel kezdjük?" c. cikket, felismerték, hogy ez a cikk kísérletet tesz „bizonyos szervezési terv kidolgozására, hogy mindenfelől hozzáfoghassunk a szervezet felépítéséhez", és mivel igen jól tudták és látták, hogy a „sok fél" közül egyik sem gondol arra, hogy „hozzáfogjon az építéshez", amíg meg nem győződik a szükségességéről és az építési terv helyességéről, természetesen eszük ágában sem volt „megsértődni" azoknak hallatlan vakmerősége miatt, akik az „Iszkrá"-ban ezt merték mondani: „Minthogy a kérdés halaszthatatlanul fontos, mi a magunk részéről elhatároztuk, hogy az elvtársak figyelmébe ajánljuk vázlatos tervünket, amelyet részletesebben is kifejtünk rövidesen megjelenő brosúránkban." Hát lehetséges volt meg nem érteni - ha lelkiismeretesen foglalkoztak az üggyel -, hogy amennyiben az elvtársak elfogadják a figyelmükbe ajánlott tervet, akkor nem „alárendeltségből" fogják megvalósítani, hanem azért, mert meg vannak róla győződve, hogy ez közös ügyünk érdekében szükséges; ha pedig nem fogadják el, akkor a „vázlat" (mily nagyképű szó, nemde?) úgyis csak vázlat marad? Hát nem demagógia az, ha nemcsak úgy hadakoznak egy tervvázlat ellen, hogy „pozdorjává zúzzák” és az elvtársaknak a terv elvetését tanácsolják, hanem úgy is, hogy a forradalmi dolgokban járatlan embereket ráuszítják a vázlat szerzőire, kizárólag csak azért, mert oly vakmerők, hogy „törvényhozókként" „legfelsőbb szabályozókként" lépnek fel, vagyis egy tervvázlatot merészelnek javasolni?? Fejlődhetik-e, előrehaladhat-e pártunk, ha egy kísérletet, amelynek az a célja, hogy a helyi funkcionáriusokat átfogóbb nézetek, feladatok, tervek stb. színvonalára emelje, nemcsak abból a szempontból elleneznek, hogy helytelenek ezek a nézetek, hanem abból a szempontból is, hogy „sértő", hogy bennünket „akarnak" „felemelni"? Hiszen L. Nagyezsgyin is „pozdorjává zúzta" tervünket, de nem merült bele annyira a demagógiába, hogy azt már nem is lehet pusztán naivsággal vagy primitív politikai nézetekkel magyarázni, és kezdettől fogva határozottan elutasította azt a vádat, hogy mi „felügyeletet" akarunk gyakorolni a „párt felett". Ezért Nagyezsgyin terv-bírálatára érdemben válaszolhatunk és kell is válaszolnunk, míg a „Rabocseje Gyeló"-nak válaszunk csak megvetés lehet.

De megvetésünk azzal az íróval szemben, aki odáig süllyed, hogy „korlátlan hatalomról" és „alárendeltségről" kiabál, még nem ment fel minket az alól a kötelességünk alól, hogy kibogozzuk azt a zagyvaságot, amellyel az efféle emberek traktálják az olvasót. És itt szemléltetően bemutathatjuk mindenkinek, hogy mi fán teremnek ezek a „széles demokratizmusról" szóló közhelyek. Azzal vádolnak bennünket, hogy megfeledkezünk a bizottságokról, hogy az árnyak birodalmába akarjuk vagy próbáljuk száműzni őket stb. Hogyan válaszoljunk ezekre a vádakra, amikor jóformán semmit sem mondhatunk az olvasónak a bizottságokhoz való valóságos viszonyunkról, mert a konspiráció kötelez? Akik arcunkba vágják ezt a nyegle és a tömeget felizgató vádat, előnyben vannak velünk szemben, mert felelőtlenül fecsegnek, mert nem törődnek a forradalmár kötelességével, aki gondosan elrejti a világ szeme elől azokat az összeköttetéseit és kapcsolatait, amelyekkel rendelkezik, s amelyeket most létesít vagy igyekszik létesíteni. érthető, ha egyszersmindenkorra visszautasítjuk, hogy ilyen emberekkel keljünk versenyre a „demokratizmus" terén. Ami pedig azt az olvasót illeti, aki nincsen beavatva minden pártügybe, vele szemben az a kötelességteljesítés egyetlen módja, hogy ne arról beszéljünk neki, ami van és ami „im Werden"* van, hanem csak parányi részéről annak, ami volt és amiről mint elmúlt dologról, már szabad beszélnünk.

A Bund „bitorló voltunkra" céloz, a külföldi „Szövetség" azzal vádol bennünket, hogy a pártnak még a nyomát is el akarjuk tüntetni. Parancsukra, uraim. Önök teljes elégtételt kapnak, ha a közönségnek elmondunk négy tényt a múltból.

Az első tény: az egyik „Harci Szövetség" tagjai, akik közvetlenül résztvettek pártunk megalakításában és elküldték képviselőjüket az alakuló pártkongresszusra, megállapodtak az „Iszkra" csoport egyik tagjával, hogy külön munkáskönyvtárt szerveznek, amely majd az egész mozgalom szükségleteit ellátja. A munkáskönyvtár szervezése nem sikerül és a könyvtár számára írt brosúrák - „Az orosz szociáldemokraták feladatai" és „Az új gyári törvény" - kerülő úton és harmadik személyek közvetítésével külföldre kerülnek, s ott nyomtatják ki őket.

A második tény: a Bund Központi Bizottságának tagjai azzal a javaslattal fordulnak az „Iszkra" csoport egyik tagjához, hogy szervezzenek, mint a Bund mondotta, egy „irodalmi laboratóriumot". Amellett hangsúlyozzák, hogy ha ez nem sikerülne, mozgalmunk erősen visszaeshet. A tárgyalások eredménye „A munkásügy Oroszországban" c. brosúra.

A harmadik tény: a Bund Központi Bizottsága egy vidéki városka közvetítésével azzal a javaslattal fordul az „Iszkra" egyik tagjához, hogy vállalja el az újra megindítandó „Rabocsaja Gazeta" szerkesztését és természetesen beleegyező választ kap. Utóbb a javaslat megváltozik: munkatársnak kérik, mivel a szerkesztőséget illetőleg új kombináció merült fel. Természetesen ezúttal is beleegyező választ kap. Az illető cikkeket küld (amelyeket sikerült megőrizni): a „Programmunk”-at, amely határozottan tiltakozik a bernsteinizmus, a legális irodalomban és a „Rabocsaja Miszl"-ben bekövetkezett fordulat eben; a „Legközelebbi feladatunk"-at („egy rendszeresen megjelenő és az összes helyi csoportokkal szoros kapcsolatban álló pártlap szervezéséről" és a mindenütt lábrakapott „kontárkodás" fogyatékosságairól); az „Égető kérdés"-t (annak az ellenvetésnek taglalását, hogy mielőtt országos lapot alapítanánk, előbb fejleszteni kell a helyi csoportok tevékenységét; a cikk hangsúlyozza a „forradalmi szervezet" elsőrendű fontosságát, azt, hogy „a szervezőmunkát, a fegyelmet és a konspiratív technikát a tökéletesség legmagasabb fokára kell emelni"). A „Rabocsaja Gazetá"-t nem indítják meg újra és a cikkek nem kerülnek nyomdába.

A negyedik tény: a pártunk soronlevő második kongresszusát szervező bizottság tagja közli az „Iszkra" csoport tagjával a kongresszus programmját, és ezt a csoportot jelöli az újra megindítandó „Rabocsaja Gazeta" szerkesztésére. Ezt a - hogy úgy mondjuk - előzetes lépését jóváhagyja az a bizottság is, amelyhez a szervező bizottság tagja tartozott, és a Bund Központi Bizottsága is; az „Iszkra" csoportot értesítik a kongresszus helyéről és idejéről, de a csoport (mivel több okból nem volt bizonyos benne, hogy elküldheti-e képviselőjét erre a kongresszusra) írásbeli jelentést is készít a kongresszusnak. Ez a jelentés azt a gondolatot fejti ki, hogy a mostani zűrzavar idején csupán a Központi Bizottság megválasztásával nem oldjuk meg az egyesülés kérdését, sőt azzal még azt is kockáztatjuk, hogy egy újabb gyors és teljes lebukás esetén, amely az igen rossz konspiráció következtében több mint valószínű, kompromittáljuk a párt megalapításának nagy eszméjét; ezért tehát azzal kell kezdenünk, hogy valamennyi bizottságot és az összes többi szervezetet felszólítjuk az újra megindított közös lap támogatására, amely reálisan, tényleges szálakkal fűzi össze az összes bizottságokat, reális kiképzést nyujt az egész mozgalom vezető csoportjának, s ezt a bizottságok által létrehozott csoportot aztán a bizottságok és a párt már könnyen Központi Bizottsággá alakíthatja át, mihelyt ez a csoport megnő és megerősödik. A kongresszust azonban a sorozatos lebukások miatt nem tartják meg, és a jelentést konspirációs okokból megsemmisítik; csak néhány elvtárs olvasta, többek közt egy bizottság meghatalmazottai is.

Most ítéljen maga az olvasó, minek nevezzük a Bund módszerét, amely arra céloz, hogy bitorlók vagyunk, és minek minősítsük a „Rabocseje Gyeló"-nak azt az érvét, hogy mi az árnyak birodalmába akarjuk száműzni a bizottságokat, hogy a párt szervezetét olyan szervezettel akarjuk „helyettesíteni", amely egy ujság eszméit terjeszti. Hiszen éppen a bizottságok többszöri felszólítására jelentettük nekik, hogy egy meghatározott közös munkatervet kell elfogadni. Éppen a pártszervezet részére dolgoztuk ki ezt a tervet a „Rabocsaja Gazeta" számára írt cikkekben és a pártkongresszusnak szánt beszámolóban, és ezt megintcsak azok felszólítására tettük, akiknek olyan befolyásos helyzetük volt a pártban, hogy kezükbe vehették a párt (tényleges) helyreállításának kezdeményezését. És csak azután tartottuk elodázhatatlan kötelességünknek egy nemhivatalos lap kiadását, hogy a pártszervezet kétszeri kísérlete, amelyet velünk együtt tett, hogy a párt központi lapját hivatalosan újra megindítsa, kudarccal végződött, mert azt akartuk, hogy a harmadik kísérletnél az elvtársak már bizonyos tapasztalati eredményeket lássanak maguk előtt és necsak sejtelmes feltételezéseket. Most már mindenki láthatja ennek a kísérletnek egynémely eredményét, és minden elvtárs megítélheti, helyesen értettük-e kötelességünket, és mit kell gondolni azokról, akik - mert egyeseknek bebizonyítottuk, hogy a „nemzeti" kérdésben következetlenek, másoknak pedig, hogy elvtelen ingadozásuk megengedhetetlen - bosszúságukban félre akarják vezetni azokat, akik nem ismerik a közelmult eseményeit.

 

 

 

Lehet-e a lap kollektív szervező?

 

A „Mivel kezdjük?" c. cikk éppen ezt a kérdést veti fel és igenlő választ ad rá. Ez a cikk veleje. Tudomásunk szerint egyedül L. Nagyezsgyin próbálta ezt a kérdést érdemben taglalni, és bizonyítani, hogy a kérdést csakis tagadólag lehet eldönteni. Okfejtését teljes egészében idézzük:

„...Nagyon tetszik, hogy az «Iszkra» (4. sz.) felveti egy országos lap szükségességének kérdését, de sehogy se érthetünk egyet azzal, hogy ehhez a kérdéshez az a cím illenék, hogy «Mivel kezdjük?». Ez kétségkívül a legfontosabb dolgok egyike, de sem ezzel, sem népszerű röpiratok egész sorozatával, sem kiáltványok halmazával nem lehet megvetni a forradalmi pillanat követelményeinek megfelelő harci szervezet alapját. Hozzá kell fognunk erős helyi politikai szervezetek kiépítéséhez. Nálunk nincsenek ilyen szervezetek, nálunk főleg az intelligens munkások körében folyt a munka, a tömegek viszont majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak. Ha nem nevelünk erős helyi politikai szervezeteket, mit ér akkor még a legkitűnőbb országos lap is? Égő csipkebokor, amely örökké ég, de senkit sem gyujt lángra. Körülötte, érette gyűl össze és szervezkedik a nép - gondolja az «Iszkra». Pedig sokkal szívesebben gyülekeznék és szervezkednék valami konkrétabb dolog körül! Ilyen konkrét dolog lehet és csakis az lehet, ha minél több helyi lapot szervezünk, ha a munkásokat már most előkészítjük a tüntetésekre, ha a helyi szervezetek állandó munkát fejtenek ki a munkanélküliek között (állandóan röplapokat és röpiratokat terjesztenek közöttük, gyűlésekre hivják, a kormánnyal szemben ellenállásra buzdítják őket stb.). Eleven politikai munkát kell kezdeni vidéken, és ha majd ezen a reális talajon szükségessé válik az egyesülés, akkor ez nem lesz mesterséges, papiros-egyesülés akkor majd nem lapokkal egyesítik a helyi munkát országos üggyé!" („A forradalom előestéje", 54. old.)

Kiemeltük ennek az ékesszóló tirádának azokat a helyeit, amelyek a legszemléltetőbben bizonyítják, hogy a szerző helytelenül értékeli tervünket, és általában helytelen az „Iszkrá"-val itt szembeszegezett álláspontja. Ha nem nevelünk erős helyi politikai szervezeteket, mit sem fog érni a legkitűnőbb országos lap sem. Tökéletesen igaz. De éppen az a bökkenő, hogy az országos lapon kívül nincsen más eszközünk erős politikai szervezetek nevelésére. A szerző figyelmét elkerülte az „Iszkra" legfontosabb nyilatkozata, amelyet még akkor tett, mielőtt rátért volna „terve" kifejtésére: „olyan forradalmi szervezet, létrehozására kell szólítani, amely egyesíteni tudja az összes erőket, és nemcsak névleg, hanem valójában is vezetni tudja a mozgalmat, vagyis mindenkor készen áll arra, hogy minden tiltakozást és minden fellángolást támogasson és kihasználjon a döntő ütközetre alkalmas haderők gyarapítására és megszilárdítására". Most, február és március után elvben mindenki egyetért ezzel - folytatja az „Iszkra" -, de nekünk a kérdésnek nem elvi, hanem gyakorlati megoldására van szükségünk, azonnal határozott építési tervet kell kidolgoznunk, hogy különböző oldalról mindenki haladéktalanul hozzáfoghasson az építéshez. Bennünket pedig ismét visszahúznak a gyakorlati megoldástól ahhoz az elvileg helyes, vitathatatlan, nagy, de teljesen elégtelen és a dolgozók széles tömegei számára teljesen érthetetlen igazsághoz, hogy „erős politikai szervezeteket kell nevelni"! Már nem erről van szó, tisztelt szerző, hanem arról, hogy miként neveljük és miként kell kinevelni ezeket!

Nem igaz, hogy „nálunk főleg az intelligens munkások körében folyt a munka, a tömegek viszont majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak". Ilyen formában ez a tétel a „Szvobodá"-tól megszokott, teljesen hibás módon szembeállítja az intelligens munkásokat a „tömeggel". Nálunk az utóbbi években az intelligens munkások is „majdnem kizárólag gazdasági harcot folytattak". Ez a dolog egyik oldala. Másrészt azonban a tömegek se fogják sohasem megtanulni a politikai harc vezetését, ha nem segítjük elő e harc vezetőinek nevelését, akár az intelligens munkások, akár az intellektuelek közül emelkedtek ki; ilyen vezetők pedig kizárólag csak úgy nevelődhetnek, ha rendszeresen, minden nap véleményt alkotnak politikai életünk minden oldaláról, a különböző osztályok minden tiltakozási és harci kísérletéről, bármi szolgáltasson is erre alkalmat. Ezért egyszerűen nevetséges, ha a „politikai szervezetek neveléséről" beszélnek és ugyanakkor a politikai lap „papiros munkáját" szembeállítják „az eleven helyi politikai munkával"! Hiszen az „Iszkra" lap-„terve" sem más, mint annak a „terve", hogyan neveljünk ki olyan „harckészséget", hogy támogassák a munkanélküliek mozgalmát is, a parasztlázadásokat is a zemsztvo-képviselők elégedetlenkedését is, és „a lakosság zúgolódását is a fennhéjázó cári kiskirályok ellen" stb. Hiszen aki ismeri a mozgalmat, az nagyon jól tudja, hogy a helyi szervezetek igen nagy többsége még csak nem is gondol erre, hogy még egyetlen szervezet egyetlenegyszer sem próbálta megvalósítani az „eleven politikai munka" itt körvonalazott távlatainak nagy részét, hogy amikor például a zemsztvo-értelmiség körében fokozódó elégedetlenségre és tiltakozásra próbálják irányítani a figyelmet, zavart álmélkodást kelt Nagyezsgyinben is („szent isten, csak nem a zemsztvo-képviselőknek írják ezt a lapot?" - „A forradalom előestéje", 129. old.), az ökonomistákban is (levél az „Iszkra" 12. számában) és sok gyakorlati funkcionáriusban is. Ilyen feltételek között „kezdeni" csak azzal lehet, hogy az embereket arra késztetik, hogy gondolkodjanak mindezen, összegezzék és általánosítsák az erjedés és az aktív harc minden szikrányi felvillanását. Ma, amikor lefokozzák a szociáldemokrata feladatokat, „eleven politikai munkát" kizárólag eleven politikai agitációval lehet kezdeni, ami lehetetlen gyakran megjelenő és rendszeresen terjesztett országos lap nélkül.

Azok, akik az „Iszkra" „tervét" „irodalmárkodásnak" tekintik, egyáltalán nem értették meg a terv lényegét, és célnak nézték azt, amit a jelen pillanatban legmegfelelőbb eszközként helyezünk előtérbe. Ezek az emberek nem vettek maguknak annyi fáradságot, hogy elgondolkozzanak azon a két hasonlaton, amellyel szemléltetően illusztráltuk a javasolt tervet. Egy országos politikai lap megszervezésének kell lennie annak a vezérfonalnak - mondotta az „Iszkra" -, amelyet követve szüntelenül fejleszthetnők, mélyíthetnők és szélesíthetnők ezt a szervezetet (vagyis a forradalmi szervezetet, amely mindig kész támogatni minden tiltakozást és minden fellobbanást). Mondják kérem: talán az is „papiros"-munka, amikor a kőművesek, akik egy óriási, sohasem látott épület köveit különböző helyeken kezdik lerakni, zsinórt feszítenek ki, hogy segítségükre legyen a helyes lerakásban, megmutassa a közös munka végcélját, lehetővé tegye minden egyes kő, sőt minden egyes kődarabka megfelelő elhelyezését, amely az előző és a következő kődarabkához illesztve tökéletes és átfogó vonalat eredményez? Hát nem éppen az a pillanat következett el most pártéletünkben is, hogy megvannak a kövek, megvannak a kőművesek, csak éppen az a zsinór hiányzik, amelyet mindenki láthat, s amely mindenkinek irányt mutathatna? Hadd kiabáljanak, hogy mi parancsolgatni akarunk, amikor a zsinórt kifeszítjük. Ha parancsolgatni akartunk volna, uraim, akkor lapunkra „Iszkra 1. szám" helyett azt írtuk volna fel, fogy „Rabocsaja Gazeta 3. szám", mint egyes elvtársak javasolták, és amit teljes joggal megtehettünk volna a fentebb ismertetett események után. De nem tettük ezt; szabad kezet akartunk biztosítani magunknak, hogy kérlelhetetlen harcot folytathassunk minden álszociáldemokrata ellen; azt akartuk, hogy zsinórunkat, amennyiben helyesen feszítettük ki, a helyességéért becsüljék, nem pedig azért, mert hivatalos szerv húzta ki.

„A helyi tevékenység központi szervekben való egyesítésének kérdése bűvös körben forog - oktat ki bennünket L. Nagyezsgyin -, az egyesüléshez egynemű elemek kellenek, ezt az egyneműséget pedig csak valami egyesítő hozhatja létre, de ez az egyesítő valami csak erős helyi szervezetek terméke lehet, amelyek ma korántsem egynemű jellegűek." Ez éppoly tiszteletreméltó és éppoly kétségbevonhatatlan igazság, mint az, hogy erős politikai szervezeteket kell nevelni. És éppoly meddő igazság, mint amaz. Minden kérdés „bűvös körben forog", mert az egész politikai élet láncszemek végtelen sorának végtelen láncolata. A politikus minden művészete abból áll, hogy megtalálja és vasmarokkal ragadja meg éppen azt a láncszemet, amelyet a legkevésbbé lehet kiütni kezéből, amely az adott pillanatban a legfontosabb, amely, a leginkább biztosítja, hogy aki ezzel a láncszemmel rendelkezik, az az egész lánccal is rendelkezhet*. Ha volna tapasztalt kőművesosztagunk, amely annyira össze tudja hangolni munkáját, hogy zsinór nélkül is a kellő helyre rakja a köveket (ami - elvontan véve - egyáltalán nem lehetetlen), akkor talán már egy másik láncszemhez is hozzáfoghatnánk. De éppen az a bökkenő, hogy még nincsenek tapasztalt és összhangban dolgozó kőművéseink, hogy igen gyakran egészen hiábavaló munkát végeznek, a köveket nem a közös zsinór mentén rakják le, hanem össze-vissza, úgyhogy az ellenség széthányhatja, mintha nem is kövek, hanem homokszemek volnának.

A másik hasonlat: „A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is. Ez utóbbi tekintetben a lap az épülő ház körül emelt állványzathoz hasonlítható, amely megmutatja a tervezett épület körvonalait, megkönnyíti az egyes építők közötti érintkezést, segítségükre van a munka elosztásában és a szervezett munkával elért közös eredmények áttekintésében". Ugye, mennyire túlbecsüli a szerepét az irodalmár, a szobatudós?! Állványzatra semmi szüksége sincs a lakóháznak, az állványzatot a legsilányabb anyagból és akkor is csak rövid időre építik és tűzre vetik, mihelyt az épület nagyjában elkészült. Ami a forradalmi szervezetek építését illeti, a tapasztalat tanusága szerint néha állványzat nélkül is sikerül őket felépíteni, mint például a 70-es években. Most azonban el sem képzelhető, hogy a számunkra szükséges épületet állványzat nélkül fel lehessen építeni.

Nagyezsgyin nem ért egyet ezzel és azt mondja: „a lap körül, valójában érette gyűl össze és szervezkedik a nép - gondolja az «Iszkra». Pedig sokkal szívesebben gyülekeznék és szervezkednék valami konkrétabb dolog körül!” Úgy, úgy: „sokkal szívesebben valami konkrétabb dolog körül..." Azt mondja az orosz közmondás: ne köpj a kútba, - még magad is ihatsz belőle. De vannak emberek, akik nem átallanak inni abból a kútból, amelybe már beleköptek. Mi minden aljasságot nem mondottak már nekünk a mi nagyszerű legális „Marx-kritikusaink" és a „Rabocsaja Miszl" illegális hódolói ennek a konkrétabb dolognak a nevében! Milyen ólomsúllyal nehezedik egész mozgalmunkra szűklátókörűségünk, a kezdeményezés hiánya és félénkségünk, amelyet azzal a hagyományos érvvel igyekeznek igazolni, hogy „sokkal szívesebben valami konkrétabb dolog körül!" És Nagyezsgyin, aki azt tartja magáról, hogy különösen finom „életérzéke" van, aki különösen szigorúan ítélkezik a „szobatudósok" felett, aki (hogy szellemesnek lássék) azzal vádolja az „Isikrá"-t, hogy mindenben ökonomizmust hajlandó látni, aki azt képzeli, hogy messze felette áll annak, semhogy komolyan vegye az ortodoxokra és kritikusokra való felosztást, - ez a Nagyezsgyin nem veszi észre, hogy érveivel éppen annak a szűklátókörűségnek malmára hajtja a vizet, amely őt is annyira felháborítja, hogy abból a kútból iszik, amelybe már alaposan beleköpdöstek! Bizony nem elég, ha valaki őszintén felháborodik a szűklátókörűségen, ha ég a vágytól, hogy felemelje azokat, akik térdreborulnak a szűklátókörűség előtt; mit ér az egész, ha az, aki felháborodik, kormány és vitorlák nélkül száguld, és akárcsak a hetvenes évek forradalmárai, „ösztönösen" az „izgató terrorba", az „agrárterrorba", a „vészharangba" stb. kapaszkodik. Nézzük csak ezt a „konkrétabb dolgot", ami körül - mint gondolja - „sokkal szívesebben" gyülekeznek és szervezkednek: 1. a helyi lapokat; 2. a tüntetések előkészítését; 3. a munkanélküliek közötti munkát. Első pillanatra látni, hogy mindezt egészen véletlenül, találomra rángatták elő, hogy mondjanak valamit, mert akárhogy nézzük is őket, képtelenség olyasmit látni bennük, ami különösen alkalmas arra, hogy „gyülekezésre" és „szervezkedésre" ösztönözzön. Hiszen ugyanaz a Nagyezsgyin két oldallal tovább azt mondja: „ideje már leszögeznünk azt a tényt, hogy a helyi munka felettébb nyomorúságos, a bizottságok a tizedrészét sem teszik meg annak, amit megtehetnének . . . jelenlegi egyesítő központjaink - puszta fikció, forradalmi bürokrácia az egész, egymás kölcsönös előléptetése generálisokká; és így lesz ez mindaddig, amíg nem fejlődnek ki erős helyi szervezetek." Ezekben a szavakban a túlzások mellett kétségkívül sok keserű igazság rejlik, de tényleg nem látja Nagyezsgyin az összefüggést a nyomorúságos helyi munka és a vezetők szűk látóköre, tevékenységi körük szűk volta között, ami elkerülhetetlen a helyi szervezetek keretei közé zárkózott vezetők képzetlensége mellett? Tán ő is elfelejtette - mint a „Szvobodá"-ban a szervezetről megjelent cikk szerzője -, hogy a kiterjedt helyi sajtóra való átmenetet (1898 óta) nyomon kíséri az ökonomizmus és a „kontárkodás" különös megerősödése? De ha a „kiterjedt" helyi sajtót lehetséges volna valamelyest is kielégítően megszervezni (fentebb azonban kimutattuk, hogy ez - egészen különleges esetek kivételével - lehetetlen), a helyi lapok még akkor sem tudnák a forradalmárok összes erőit az önkényuralom elleni közös támadásra, egységes harc vezetésére „összegyűjteni és megszervezni". Ne feledjük el, hogy itt csak a lap „összegyűjtő", szervező jelentőségéről van szó, és a széttagoltságot védelmező Nagyezsgyinnek feltehetnők saját ironikus kérdését: „nem örököltünk-e valahonnan 200 000 forradalmi szervezőt?" Továbbá: a „tüntetések előkészítését" már csak azért sem lehet szembeállítani az „Iszkra" tervével, mert ez a terv éppen hatalmas tüntetések szervezését tekinti egyik céljának, és csak a praktikus eszköz megválasztásáról van szó. Nagyezsgyin itt ismét belezavarodott a dologba, mert szem elől tévesztette, hogy csak egy már „összegyűjtött és megszervezett" hadsereg tud tüntetéseket „előkészíteni" (amelyek eddig legtöbbnyire egészen spontán zajlottak le), mi pedig nem értünk az összegyűjtéshez és szervezéshez. „A munkanélküliek közötti munka." Megint ugyanaz a zűrzavar, mert ez is a már mozgósított hadsereg egyik hadművelete, nem pedig a hadsereg mozgósításának terve. Hogy Nagyezsgyin itt is mennyire lebecsüli széttagoltságunk káros voltát, a „200 000 szervező" hiányát, az a következőkből látható: az „Iszkrá"-t sokan szemrehányással ölették (többek közt Nagyezsgyin is), amiért olyan szűkös értesülései vannak a munkanélküliségről, és csak alkalmi tudósításokat közöl a falusi élet hétköznapi jelenségeiről. A szemrehányás jogos, de az „Iszkra" „önhibáján kívül bűnös" ebben. Mi igyekszünk a falun is „kifeszíteni" a „zsinórt", de ott jóformán sehol sincs kőműves, és mindenkit biztatnunk kell - még azt is, aki csak a leghétköznapibb eseményről tudósít -, abban a reményben, hogy így megsokszorozzuk a munkatársak számát ezen a területen és végre mindannyian megtanuljuk, hogyan kell kiválogatni a valóban szembeszökő tényeket. De a tananyag oly kevés, hogy ha nem tesszük egész Oroszország közkincsévé, akkor igazán nincs miből tanulni. Kétségtelen, hogy aki csak megközelítően olyan agitátori képességekkel rendelkezik és csak megközelítően annyira ismeri a mezítlábasok életét, mint Nagyezsgyin, az megbecsülhetetlen szolgálatot tehetne a mozgalomnak, ha a munkanélküliek között agitálna. De véka alá rejtené a tehetségét, ha nem értesítené az összes orosz elvtársakat munkájának minden lépéséről, hogy tanulságul és példaként szolgáljon azoknak, akik nagy tömegükben még azt sem tudják, hogyan lássanak neki az új munkának.

Mostanában már mindenki hangoztatja, hogy milyen fontos az egyesülés, hogy mennyire szükséges „az összegyűjtés és a megszervezés", de a legtöbb esetben semilyen határozott elképzelésük sincs arról, hogy mivel kell kezdeni és hogyan kell megszervezni ezt az egyesülést. Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy ha „egyesíteni" akarjuk egy város különálló, mondjuk kerületi köreit, ehhez közös intézményekre van szükség, vagyis nem csupán a közös „szövetség" elnevezésre hanem valóban közös munkára, az anyag, a tapasztalatok és erők kicserélésére, a funkciók elosztására is, és már nemcsak kerületek szerint, hanem az egész városi tevékenység különböző ágai szerint is. Mindenki egyetért azzal, hogy egy komoly konspiratív apparátus többe kerül (ha szabad ezt a kereskedelmi kifejezést használni), semhogy egyetlen kerület „eszközei" (természetesen anyagi és személyi eszközei) elbírnák, hogy ezen a szűk területen nem bontakozhat ki a szakember tehetsége. De ugyanez áll különböző városok egyesítésére is, mert egy-egy helység területe szintén rendkívül szűknek bizonyul, ami már be is bizonyosodott szociáldemokrata mozgalmunk történetében; fentebb a politikai agitáció és a szervezőmunka példáján részletesen kimutattuk ezt. Szükséges, elengedhetetlenül szükséges és elsősorban szükséges, hogy kiszélesítsük ezt a területet, hogy rendszeres közös munka alapján tényleges kapcsolatot létesítsünk a városok között, mert a széttagoltság lenyűgözi az embereket, akik „mintha veremben ülnének" (az „Iszkrá"-hoz intézett egyik levél írójának kifejezése szerint), nem tudják, mi történik a nagyvilágban, nem tudják kitől tanuljanak, hogyan szerezzenek tapasztalatokat, miként elégítsék ki széleskörű tevékenység utáni vágyakozásukat. És továbbra is állítom, hogy ennek a tényleges kapcsolatnak a megteremtését megkezdeni csak egy közös lappal, azzal az egyetlen rendszeresen funkcionáló országos vállalkozással lehet, amely összegezi a legkülönfélébb munkák eredményeit és ezzel arra ösztönzi az embereket, hogy fáradhatatlanul haladjanak előre azon a számtalan úton, amelyek mind a forradalomhoz vezetnek, mint ahogy minden út Rómába vezet. Ha nemcsak szavakban akarjuk az egyesülést, akkor minden helyi kör erőinek mondjuk a negyedrészét szentelje azonnal a közös ügyért folyó aktív munkának, és a lap mindjárt megmutatja neki* ennek az ügynek általános körvonalait, méreteit és jellegét, megmutatja, hogy melyek az egész országos munkában leginkább érezhető hiányok, hol nincs agitáció, hol gyenge a kapcsolat, a hatalmas közös gépezetnek melyik kerekét tudná megjavítani vagy jobbal pótolni a szóbanforgó kör. Az a kör, amely még nem dolgozott, hanem csak munkát keres, már nem úgy kezdené mint a maga külön kis műhelyében a kézműves, aki nem ismeri sem az „ipar" eddigi fejlődését, sem az ipari termelés adott módszereinek általános állapotát, hanem mint egy hatalmas vállalkozás részese, amely teljes egészében visszatükrözi az önkényuralomra gyakorolt általános forradalmi nyomást. És minél tökéletesebb volna minden egyes kis kerék, minél nagyobb volna a közös ügy egy-egy részletén dolgozó munkások száma, annál sűrűbbé válnék hálózatunk, és annál kevesebb zavart okoznának sorainkban az elkerülhetetlen lebukások.

Már maga az ujság terjesztésének funkciója is tényleges kapcsolatot kezdene létesíteni (ha rászolgálna az ujság névre, vagyis ha rendszeresen jelennék meg, nem pedig - mint a vaskos folyóiratok - havonta egyszer, hanem körülbelül négyszer). Az egyes városok közötti érintkezés, amit megkövetel forradalmi ügyünk, ma még a legnagyobb ritkaság és mindenesetre kivétel; akkor ez az érintkezés szabállyá válnék és magától értetődően nemcsak az ujság terjesztését biztosítaná, hanem (ami sokkal fontosabb) a tapasztalatok, az anyag, az erők és eszközök kicserélését is. A szervezőmunka terjedelme egyszeriben sokkal szélesebbé válnék, és az egyik helység sikerei az ország másik végén dolgozó elvtársakat állandóan további tökéletesedésre, a készen kapott tapasztalatok felhasználására serkentenék. A helyi munka a mainál sokkal gazdagabbá és változatosabbá válnék, mert az egész Oroszországból összegyűjtött politikai és gazdasági leleplezések szellemi táplálékot nyujtanának az összes szakmák legkülönbözőbb fejlődési fokon álló munkásainak, anyagot és alkalmat szolgáltatnának arra, hogy a legális sajtó célzásaiban, társasági beszélgetésekben és a „szégyenlős" kormányközleményekben érintett különböző kérdésekről vitával egybekötött előadásokat és felolvasásokat tartsanak. Minden fellobbanást, minden tüntetést méltatnának és minden szempontból megtárgyalnának Oroszország minden részében, ami felkeltené azt a vágyat, hogy ne maradjanak el a többitől, jobban csinálják, mint mások - (mi, szocialisták, egyáltalán nem vetünk el minden versenyt, minden „konkurrenciát"!) -, hogy tudatosan készítsék elő azt, ami először valahogy ösztönösen ment, használják fel az adott hely vagy idő kedvező feltételeit, és ennek megfelelően változtassák meg a támadási tervet stb. Ugyanakkor a helyi munkának ez a felélénkülése elkerülhetővé tenné az összes erők kétségbeesett, „halálos" megfeszítését és az összes emberek kockáztatását, ami manapság gyakorta megtörténik a tüntetések és a helyi lap minden egyes számának megjelenése alkalmával; egyrészt a rendőrségnek sokkal nehezebb a „gyökerekig" hatolni, ha nem tudja, hol keresse őket; másrészt a rendszeres közös munka ránevelné az embereket arra, hogy a tervbevett támadás erejét összeegyeztessék a közös hadsereg meghatározott osztagának tényleges állapotával (mostanában szinte soha, senki sem gondol az ilyen összeegyeztetésre, mert a támadások kilenctizedrészben ösztönösen történnek), és nemcsak az irodalom, hanem a forradalmi erők más helyről való „átszállítását" is megkönnyítené.

Most ezek az erők a legtöbb esetben elvéreznek a szűkkörű helyi munkában, akkor azonban lehetővé válnék és állandóan alkalom adódnék arra, hogy egy-egy többé-kevésbbé tehetséges agitátort vagy szervezőt átdobjunk az ország egyik végéről a másikra. Az emberek, kezdve azzal, hogy pártügyekben apró utazásokra vállalkoznak a párt költségén, lassanként megszoknák, hogy teljesen a párt szolgálatába álljanak, hivatásos forradalmárokká váljanak, igazi politikai vezetőkké képezzék magukat.

És ha csakugyan sikerülne elérnünk, hogy valamennyi helyi bizottság, hely csoport és kör vagy jelentékeny többségük aktívan hozzáfogjon a közös munkához, akkor már a közeljövőben hetilapunk lehetne, amelyet tíz- és tízezer példányban rendszeresen terjesztenénk egész Oroszországban. Ez az ujság egyik kis alkatrészévé válnék annak az óriási kovácsfújtatónak, amely az osztályharc és a népfelháborodás szikráit általános tűzvésszé éleszti. E körül az önmagában véve még nagyon ártalmatlan és még igen kicsi, de állandó és a szó teljes értelmében közös ügy körül rendszeresen gyülekezhetne és kiképzést nyerhetne a kipróbált harcosok állandó hadserege. S hamarosan kiemelkednének és kiválnának ennek a közös szervezeti építménynek állványzatán vagy építőpallóin dolgozó forradalmáraink közül a szociáldemokrata Zseljabovok, munkásaink közül az orosz Bebelek, akik élére állnának a mozgósított hadseregnek és talpraállítanák az egész népet, hogy végezzen Oroszország gyalázatával és átkával.
Ez az, amiről álmodoznunk kell!

„Álmodoznunk kell!" Leírtam ezeket a szavakat és megijedtem. Úgy éreztem, hogy az „egyesülési kongresszuson" ülök, velem szemben ott ülnek a „Rabocseje Gyelo" szerkesztői és munkatársai. És egyszercsak feláll Martinov elvtárs és fenyegetően fordul felém: „Engedje megkérdeznem, jogában áll-e még egy autonóm szerkesztőségnek, hogy a pártbizottságok előzetes megkérdezése nélkül álmodozzék?" Utána pedig feláll Kricsevszkij elvtárs és (filozófikusan elmélyítve Martinov elvtársat, aki már jóval előbb elmélyítette Plehanov elvtársat) még fenyegetőbben folytatja: „Én tovább megyek. Én azt kérdem, egyáltalán van-e joga egy marxistának álmodozni, hacsak nem felejti el, hogy Marx szerint az emberiség mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé, és hogy a taktika a párttal együtt növekvő feladatok növekedési folyamata?"

Elég, ha rágondolok ezekre a fenyegető kérdésekre, és máris végigfut a hátamon a hideg, és csak azon töröm a fejem, hová is bújhatnék. Megpróbálok Piszarev mögé bújni.

„Különféle ellentétek vannak - írta Piszarev az ábránd és a valóság ellentétéről. - Álmom elébevághat az események természetes menetének, vagy egészen más irányba térhet, - oda, ahova sohasem juthat el az események természetes menete. Az első esetben az álom semmiféle kárt nem okoz, sőt még támogathatja és fokozhatja a dolgozó ember energiáját . . . Az ilyen álmokban nincs semmi, ami rossz útra terelné vagy megbénítaná a munkaerőt. Sőt, ellenkezőleg. Ha az ember telesen képtelen volna ilymódon álmodozni, ha nem tudna néha-néha előrevágtatni és képzeletében nem tudná előre látni annak az alkotásnak teljes és befejezett képét, amely éppen csak kezd kialakulni a keze között, akkor igazán nem tudom elképzelni, milyen indítóok tudná arra késztetni, hogy nagyszabású és fárasztó munkákba kezdjen a művészet, a tudomány és a gyakorlati élet terén és azokat be is fejezze . . . Az ábránd és a valóság ellentéte semmiféle kárt nem okoz, ha az ábrándozó komolyan hisz álmában, és az életben figyelmesen körültekintve, megfigyeléseit egybeveti légváraival, és általában lelkiismeretesen munkálkodik elképzeléseinek életrehívásán. Ha van valami érintkezési felület az ábránd és az élet között, akkor minden rendben van."

Így - szerencsétlenségünkre - igen kevesen álmodoznak mozgalmunkban. És ebben leginkább a legális kritika és az illegális „uszálypolitika" józanságukkal, a „konkréthoz" való „közelségükkel" kérkedő képviselői a hibásak.

 

 

 

 

Milyen típusú szervezetre van szükségünk?

 

 

Az elmondottakból láthatja az olvasó, a mi „tervtaktikánk" abban áll, hogy nem hívunk azonnal rohamra, hanem „az ellenséges erőd szabályszerű ostromát" követeljük, másszóval: azt követeljük, hogy minden erőt egy állandó hadsereg egybegyűjtésére, megszervezésére és mozgósítására fordítsunk. Amikor kinevettük a „Rabocseje Gyeló"-t, mert az ökonomizmusról megfeledkezve minden átmenet nélkül rohamról kezdett kiabálni (a „Lisztok «Rabocsevo Gyela»" 1901. április havi 6. számában), a „Rabocseje Gyelo" persze azzal a váddal rontott nekünk, hogy „doktrinérok" vagyunk, hogy nem értjük forradalmi kötelességünket, hogy óvatosságra intünk stb. Minket természetesen cseppet sem lepett meg, hogy olyanok vádolnak bennünket ilyesmivel, akiknek egyáltalán nincsenek elveik, akik a mélyértelműen hangzó „folyamat-taktikával" teszik túl magukat a dolgon, mint ahogy az sem lepett meg, hogy ezeket a vádakat ismételte Nagyezsgyin is, aki olimposzi magasságból általában megvetéssel tekint a szilárd programmbeli és taktikai elvekre.

Azt mondják, hogy a történelem nem ismétlődik. De Nagyezsgyin mindenáron azt akarja, hogy megismétlődjék, és buzgón másolja Tkacsovot, ócsárolja a „forradalmi kultúrkodást" és „a népet hívó vészharangról", „a forradalom előestéjének" különleges „szempontjáról" stb. kiabál. Úgylátszik, megfeledkezett arról az ismert mondásról, hogy ha egy történelmi esemény eredetije tragédia, akkor a másolata csak bohózat118. A hatalom megragadásának kísérlete, amelyet Tkacsov propagandája készített elő és „rémítő" és valóban rémületet keltő terrorral hajtottak végre, fenséges esemény volt, viszont a kis Tkacsov „izgató" terrorja egyszerűen nevetséges, és különösen nevetséges, ha az átlagemberek szervezetének eszméjével egészíti ki.

„Ha az «Iszkra» - írja Nagyezsgyin - kilépne irodalmárkodó légköréből, akkor rájönne, hogy ez (az olyan jelenség, mint egy munkás levele az „Iszkra" 7. számában stb.) annak a tünete, hogy nagyon-nagyon hamar megkezdődik a «roham», és aki most" (sic!) „olyan szervezetről beszél, amelynek szálai egy országos laptól indulnak ki, az az íróasztal mellett költ eszméket és szobatudós munkát végez." Micsoda képtelen zagyvaság! Egyrészt az izgató terror és az „átlagemberek szervezete", kiegészítve azzal, hogy „sokkal szívesebben" gyülekeznének „valami konkrétabb" dolog, például a helyi ujságok köré; másrészt pedig: aki „most" országos szervezetről beszél, az íróasztal mellett költ eszméket, vagyis nyíltabban és egyszerűbben szólva: „most" már késő! Hát a „helyi lapok széles szervezése"? Ez még nem késő, igen tisztelt L. Nagyezsgyin? Hasonlítsa csak össze ezzel az „Iszkra" álláspontját és taktikáját: az izgató terror ostobaság, és aki az átlagemberek szervezetéről és a helyi lapok széles szervezéséről beszél, az sarkig tárja a kaput az ökonomizmus előtt. A forradalmárok egységes országos szervezetéről kell beszélni és erről beszélni nem késő mindaddig, amíg meg nem kezdődik az igazi, nem pedig a papiros-roham.

„Igaz, ami a szervezést illeti, nem valami fényesen állunk - folytatja Nagyezsgyin -, igen, az «Iszkrá»-nak tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy haderőnk zöme önkéntesekből és felkelőkből áll . . . Az rendjén van, hogy önök józanul látják erőink állapotát, de miért kell emellett megfeledkezni arról, hogy a tömeg egyáltalán nem a mienk, s ezért nem is fogja megkérdezni tőlünk, hogy mikor indítsa meg a hadműveleteket és «lázongani» kezd . . . Ha majd megmozdul a tömeg, ösztönös romboló erejével lerohanhatja és elsöpörheti az «állandó hadsereget», amelyet mindegyre rendkívül rendszeres szervezetté készültek formálni, csak éppen elkéstek vele." (A mi kiemelésünk.)

Csodálatos logika! Éppen azért, mert „a tömeg nem a mienk", cseppet sem észszerű és a jelen pillanatban nem is illik „rohamról" kiabálni, mert a roham az állandó hadsereg támadása, és nem a tömeg ösztönös kirobbanása. Éppen azért, mert a tömeg lerohanhatja és elseperheti az állandó hadsereget, semmi szín alatt sem szabad „elkésnünk" munkánkkal, hogy az ösztönös fellendüléssel lépést tartva „rendkívül rendszeres szervezetté formálhassuk" az állandó hadsereget, mert minél hamarább formáljuk ilyen szervezetté, annál valószínűbb, hogy a tömeg nem fogja lerohanni az állandó hadsereget, hanem az állandó hadsereg kerül a tömeg elé és az élére áll. Nagyezsgyin azért zavarja össze a dolgokat, mert azt képzeli, hogy ez a rendszeresen megszervezendő hadsereg olyasmivel foglalkozik majd, ami elszakítja a tömegtől, holott a valóságban kizárólag mindenre kiterjedő és mindent átfogó politikai agitációval, vagyis éppen azzal a munkával fog foglalkozni, amely közelhozza és egybeforrasztja a tömeg ösztönös romboló erejét a forradalmárok szervezetének tudatos romboló erejével. Hiszen önök, uraim, a saját hibájukat másra igyekeznek hárítani, mert éppen a „Szvoboda" csoport az, amely programmjába vette a terrort, s ezzel terrorista szervezet alakítására buzdít, az ilyen szervezet azonban valóban elvonná hadseregünket attól, hogy közelebb kerüljön a tömeghez, amely sajnos még nem a mienk, sajnos még nem kérdi vagy alig kérdezi tőlünk, hogy mikor és hogyan indítsa meg a hadműveleteket.

„Elszalasztjuk magát a forradalmat - folytatja Nagyezsgyin az „Iszkra" ijesztgetését -, mint ahogy elszalasztottuk a mostani eseményeket is, amelyek teljesen meglepetésszerűen értek bennünket." Ez a mondat, összefüggésbe hozva a fentebb idézettekkel, szemléltetően mutatja, mennyire értelmetlen a „Szvobodá"-nak „a forradalom előestéjéről" költött különleges „szempontja"*. Ez a különleges „szempont" őszintén szólva abban foglalható össze, hogy „most" már késő tanakodni és készülődni. Ha így áll a dolog, ó nagyrabecsült ellensége az „irodalmárkodásnak", akkor mire kellett 132 nyomtatott oldalt írni „az elmélet** és a taktika kérdéséről"? Nem gondolja-e, hogy „a forradalom előestéje szempontjából" illendőbb lett volna kiadni 132 ezer röplapot azzal a rövid felhívással: „üsd-vágd őket!”?

Éppen az kockáztatja legkevésbbé, hogy elszalasztja a forradalmat, aki egész programmja, taktikája és szervező munkája élére az egész népet átfogó politikai agitációt állítja, mint az „Iszkra" teszi. Azok, akik egész Oroszországban a szervezetnek az országos laptól kiinduló szálait szövögették, nemcsak hogy nem szalasztották el a tavaszi eseményeket, hanem ellenkezőleg, lehetővé tették nekünk, hogy megjósoljuk őket. Nem szalasztották el azokat a tüntetéseket sem, amelyekről az „Iszkra" 13. és 14. számában írtunk; ellenkezőleg, résztvettek bennük, élénk tudatában voltak annak, hogy kötelességük segíteni a tömegek ösztönös megmozdulását, és ugyanakkor az ujság segítségével az összes orosz elvtársakkal megismertették ezeket a tüntetéseket, és segítettek nekik a tüntetések tapasztalatainak hasznosításában. Nem fogják elszalasztani - ha megérik - a forradalmat sem, amely elsősorban és főkép agitációs tapasztalatot és azt követeli tőlünk, hogy minden tiltakozást tudjunk támogatni (szociáldemokrata módon tudjunk támogatni), hogy tudjuk irányítani az ösztönös mozgalmat s óvjuk meg barátainak hibáitól is, ellenségeinek csapdáitól is!

Elérkeztünk tehát az utolsó szemponthoz, amely arra késztet bennünket, hogy különösen ragaszkodjunk az országos lap körül a közös lap ügyében kifejtett együttes munkával létrehozandó szervezet tervéhez. Csak az ilyen szervezet biztosíthatja a szociáldemokrata harci szervezet számára elengedhetetlen hajlékonyságot, vagyis azt a képességet, hogy azonnal alkalmazkodjék a legkülönbözőbb és gyorsan változó harci feltételekhez, hogy „egyrészt nyílt mezőn ne bocsátkozzék harcba a túlerőben levő ellenséggel, amikor az minden erejét egy pontra vetette, másrészt azonban ki tudja használni az ellenség nehézkességét és ott, és akkor támadja meg, ahol és amikor az a legkevésbbé várja a támadást"*. A legnagyobb hiba volna, ha a pártszervezetet csak robbanásra és utcai harcra, vagy pedig csak „a szürke, mindennapi harc előrehaladó menetére" számítva építenők fel. Végezzük állandóan hétköznapi munkánkat, és mindenkor álljunk készen mindenre, mert igen gyakran majdnem lehetetlen előre látni, hogy mikor váltja fel a robbanás időszakát a szélcsend időszaka, azokban az esetekben pedig, amikor az időszakok váltakozása előre látható, nem tudnánk kihasználni ezt a szervezet átépítésére, mert egy önkényuralmi országban meglepően gyorsan, olykor a cári janicsárok119 egyetlen éjszakai rajtaütésével kapcsolatban megy végbe a változás. És magát a forradalmat sem szabad egyszeri történés formájában elképzelni (mint ahogy szemmelláthatólag Nagyezsgyinnek rémlik), mert a forradalom többé-kevésbbé erős robbanások és többé-kevésbbé teljes szélcsend többszöri, gyors váltakozása formájában zajlik le. Ezért pártszervezetünk tevékenysége legfőbb tartalmának, tevékenysége gyujtópontjának olyan munkának kell lennie, amely a legerősebb robbanás időszakában és a legteljesebb szélcsend idején egyaránt lehetséges és szükséges. Ez a munka a legszélesebb tömegek közt kifejtett, Oroszországszerte egységes politikai agitáció, amely megvilágítja az élet minden oldalát. Ez a munka azonban elképzelhetetlen a mai Oroszországban egy igen sűrűn megjelenő országos lap nélkül. Az a szervezet, amely önmagától kialakul e lap körül, e lap munkatársainak szervezete (a szó tágabb értelmében vett munkatársainak szervezete, vagyis beleértve mindazokat, akik a lapon dolgoznak) készen áll majd mindenre, kezdve azzal, hogy a forradalmi mozgalom legnagyobb „elnyomása" idején megmenti a párt becsületét, tekintélyét és biztosítja folytonosságát, és végezve az egész nép fegyveres felkelésének előkészítésével, kitűzésével és végrehajtásával.

Valóban, képzeljük csak el azt a nálunk igen gyakori esetet, amikor egy vagy több helyen teljes a lebukás. Ha az összes helyi szervezeteknek nincs egy közös, állandó ügyük, akkor az ilyen lebukásoknak gyakran az a következményük, hogy a munka hosszú hónapokra megszakad. De ha van ilyen közös ügyük, akkor még a legsúlyosabb lebukás esetén is elegendő volna kéthárom erélyes ember néhány heti munkája, hogy a fiatalok új köreit, amelyek, mint ismeretes, még most is igen gyorsan keletkeznek, összekapcsolják a közös központtal; ha pedig mindenki tud erről a közös ügyről, amelyet ennyire sujtanak a lebukások, akkor még gyorsabban keletkezhetnek új körök, amelyek még gyorsabban felvehetik a kapcsolatot a közös központtal.

Másrészt képzeljük el a nép felkelését. Manapság valószínűleg mindenki egyetért azzal, hogy gondolnunk és készülnünk kell rá. De hogyan készüljünk fel? Hiszen a Központi Bizottság nem küldhet mindenhova megbízottakat, hogy készítsék elő a felkelést! Még ha volna is Központi Bizottságunk, a mai orosz viszonyok között semmire sem menne ilyen kiküldetésekkel. Viszont a megbízottak* hálózatának, amely önmagától alakul ki a közös lap megszervezése és terjesztése közben, nem kellene „ülnie és várnia" a felkelés jelszavát, hanem olyan állandó ügyön munkálkodnék, amely felkelés esetén a legnagyobb valószínűséggel biztosítaná számára a sikert. Éppen ez az ügy szilárdítaná meg a legszélesebb munkástömegekkel és az összes elégedetlen - az önkényuralommal elégedetlen - rétegekkel való kapcsolatot, ami oly fontos a felkelés szempontjából. Épp az ilyen ügy megszervezése folyamán fejlődnék ki az a képesség, hogy helyesen ítéljék meg az általános politikai helyzetet, és következésképpen az a képesség is, hogy megfelelő időpontot válasszanak a felkelésre. Épp ez az ügy tanítaná meg az összes helyi szervezeteket arra, hogy egyidejűleg reagáljanak az azonos politikai kérdésekre, esetekre és eseményekre, amelyek egész Oroszországot nyugtalanítják, s hogy a lehető legerélyesebben, a lehető legegyöntetűbben és legcélszerűbben válaszoljanak ezekre az „eseményekre", - hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb „válasza" a kormánynak. Végül éppen ez az ügy tanítaná meg az összes forradalmi szervezeteket Oroszország minden pontján arra, hogy a legállandóbb és egyszersmind a legkonspiratívabb kapcsolatot tartsák fenn egymással, amely létrehozza a párt tényleges egységét, mert ilyen kapcsolatok nélkül semmikép sem lehet kollektíven megtárgyalni a felkelés tervét és a felkelés előestéjén nem lehet megtenni azokat az elengedhetetlen előkészítő intézkedéseket, amelyeket a legszigorúbb titokban kell tartani.

Egyszóval az „országos politikai lap terve" nem olyan szobatudósok munkájának a gyümölcse, akiket megfertőzött a doktrinérség és az irodalmárkodás (mint azok hitték, akik nem hatoltak a kérdés mélyére), hanem éppen ellenkezőleg: ez a terv a leggyakorlatibb terv arra, hogy mindenfelől és haladéktalanul készülni kezdjünk a felkelésre, de ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg életbevágó mindennapi munkánkról sem.

 

Befejezés

 

Az orosz szociáldemokrácia története kétségtelenül három időszakra oszlik.

Az első időszak mintegy tíz esztendőre terjed, körülbelül 1884-től 1894-ig tart. Ebben az időszakban jött létre és szilárdult még a szociáldemokrácia elmélete és programmja. Az új irányzat híveinek számát Oroszországban tíz ujján is megszámolhatta az ember. A szociáldemokrácia munkásmozgalom nélkül létezett, mint politikai párt, az embrionális fejlődés folyamatában volt.

A második időszak három-négy esztendőre terjed, 1894-től 1898-ig tart. A szociáldemokrácia társadalmi mozgalomként, a néptömegek nekilendüléseként, politikai pártként jelenik meg a színtéren. Ez a gyermek- és serdülőkor időszaka. Az értelmiség körében járványszerű gyorsasággal terjed a narodnyikság elleni harc és a munkásokhoz járás, a munkások körében pedig a sztrájkokért való általános lelkesedés. A mozgalomnak óriási sikerei vannak. A vezetők többsége egészen fiatal ember, aki még távolról sem érte el a „harmincöt éves életkort", amelyet N. Mihajlovszkij úr valamilyen természetes korhatárnak gondolt. Fiatalságuk miatt nincs kellő képzettségük a gyakorlati munkához, és meglepően gyorsan tűnnek le a színről. De munkájuk többnyire igen nagyarányú volt. Sokan még mint narodovolecek kezdtek forradalmian gondolkodni. Kora ifjúságukban majdnem valamennyien rajongva csodálták a terror hőseit. Csak harc árán tudtak megszabadulni e hősi hagyomány bűvös hatásától; szakítaniuk kellett azokkal, akik mindenáron hívek akartak maradni a „Narodnaja Voljá"-hoz, s akiket igen nagyra becsültek a fiatal szociáldemokraták. A harc tanulásra késztetett, el kellett olvasni valamennyi irányzat illegális munkáit, fokozott buzgalommal kellett foglalkozni a legális narodnyikság kérdéseivel. Azok a szociáldemokraták, akik ebben a harcban nőttek fel, bekerültek a munkásmozgalomba, „egyetlen pillanatra sem" feledkezve meg a marxizmus elméletéről, amely világosságot gyujtott agyukban, sempedig az önkényuralom megdöntésének feladatáról. E szakasz szociáldemokratáinak az volt a legkimagaslóbb és egyben legutolsó tette, hogy 1898 tavaszán megalakították a pártot.

A harmadik időszakot, mint láttuk, 1897-ben készítik elő; végérvényesen 1898-ban (1898-?) váltja fel a második időszakot. A zűrzavar, a szétesés, az ingadozás időszaka ez. A serdülőkorban előfordul, hogy az embernek mutál a hangja. Ebben az időszakban az orosz szociáldemokrácia hangja is mutálni kezdett, hamisan kezdett csengeni egyrészt Sztruve és Prokopovics, Bulgakov és Bergyajev urak, másrészt V. I-n, R. M., Kricsevszkij és Martinov munkáiban. De csak a vezetők széledtek szét és mentek visszafelé, maga a mozgalom tovább növekedett és hatalmas léptekkel haladt előre. A proletárharc újabb munkásrétegeket ragadott magával, és kiterjedt egész Oroszországra, ugyanakkor a diákság és a lakosság egyéb rétegei körében is közvetve kihatott a demokratikus szellem felélénkülésére. Viszont a vezetők tudatossága kapitulált a nagy és erős ösztönös fellendülés előtt; a szociáldemokraták körében olyan funkcionáriusok lettek már a hangadók, akik csaknem kizárólag a „legális" marxista irodalmon nevelkedtek, az pedig annál kevésbbé volt kielégítő, minél nagyobb tudatosságot követelt tőlük a tömeg ösztönössége. A vezetők elmaradtak elméleti („a kritika szabadsága") és gyakorlati tekintetben („kontárkodás") egyaránt, sőt elmaradottságukat mindenféle fellengzős frázissal próbálták védelmezni. A szociáldemokratizmust trade-unionizmussá fokozták le a legális irodalom brentano-istái és az illegális irodalom hátulkullogói. Kezdett megvalósulni a „Credo" programmja, különösen akkor, amikor a szociáldemokraták „kontárkodása" nyomán új erőre kaptak a nem-szociáldemokrata forradalmi irányzatok.

És ha az olvasó azt vetné szememre, hogy talán túlságosan részletesen foglalkoztam holmi „Rabocseje Gyeló"-val, én erre azt felelem: a „Rabocseje Gyelo" „történelmi" jelentőségre tett szert, mert ő tükrözte vissza a legplasztikusabban ennek a harmadik időszaknak a „szellemét"*. Nem a következetes R. M., hanem éppen az ilyen szélkakaskodó Kricsevszkijek és Martinovok tudták igazán kifejezni ezt a zűrzavart és ingadozást, ezt az engedékenységet a „kritikával", az „ökonomizmussal", a terrorizmussal szemben egyaránt. Nem az jellemzi ezt az időszakot, hogy az „abszolútum" valamelyik híve olimposzi magasságából megvetéssel tekint a gyakorlatra, hanem éppen a legteljesebb elméleti nemtörődömséggel párosult kicsinyes prakticizmus. Ennek az időszaknak a hősei nem is annyira a „nagy szavak" nyílt megcáfolásával, mint inkább ellaposításukkal foglalkoztak; a tudományos szocializmus már nem volt többé egységes egésszé kovácsolt forradalmi elmélet, hanem holmi keverékké változott, amelyet „szabadon" higítottak fel mindenféle újabb német tankönyvekben feltálalt szósszal; az „osztályharc" jelszava nem ösztökélt előre egyre szélesebb, egyre erélyesebb tevékenységre, hanem a megnyugvás eszközéül szolgált, mert hiszen „a gazdasági harc elválaszthatatlanul összefügg a politikai harccal"; a párt eszméje nem volt hívó szó a forradalmárok harcos szervezetének megalakítására, hanem csak valamiféle „forradalmi bürokrácia" és „demokratikus" formákkal űzött gyerekes játék igazolására szolgált.

Hogy mikor végződik a harmadik időszak, és mikor kezdődik a negyedik (amelynek mindenesetre már számos előjelét észlelhetjük) - azt nem tudjuk. A történelem területéről itt a jelen és részben a jövő területére lépünk. De szilárdan hisszük, hogy a negyedik időszak a harcos marxizmus megszilárdulására fog vezetni, hogy az orosz szociáldemokrácia megerősödve és megemberesedve fog kikerülni a válságból, hogy az opportunisták utóvédcsapatát a legforradalmibb osztály igazi élcsapata fogja „felváltani".
Erre az „őrségváltásra" való felhívásképpen és a fentebb elmondottakat összefoglalva arra a kérdésre, hogy mi a teendő, röviden így válaszolhatunk:

Fel kell számolni a harmadik időszakot.

 

Az "Iszkra" és a "Rabocseje Gyelo" egyesülési kísérlete

 

 

Vázolnunk kell még az „Iszkra" taktikáját, amelyet szervezeti kérdésekben fogadott el és következetesen alkalmazott a „Rabocseje Gyeló"-val szemben. Ez a taktika már az „Iszkra" 1. számában, a „Szakadás az Orosz szociáldemokraták Külföldi Szövetségében" c. cikkben120 világosan kifejezésre jutott. Mi azonnal arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy az eredeti „Külföldi Orosz Szociáldemokrata Szövetség", amelyet pártunk első kongresszusán a párt külföldi képviselőjének ismertek el, két szervezetre szakadt; hogy a párt képviseletének kérdése nyílt kérdés marad, mert csak ideiglenes és feltételes megoldást nyert azzal, hogy a Párizsi Nemzetközi Kongresszuson Oroszország részéről két tagot választottak be az állandó Nemzetközi Szocialista Irodába - a kettészakadt „Szövetség" mindkét részéről egyet-egyet. Kijelentettük, hogy a „Rabocseje Gyeló"-nak lényegében nincs igaza, és elvi tekintetben határozottan a „Munka Felszabadítása" csoport álláspontjára helyezkedtünk, de ugyanakkor nem kívántunk belemélyedni a szakadás részleteibe és kiemeltük a „Szövetség"-nek a tisztán gyakorlati munka terén szerzett érdemeit.

Bizonyos mértékben tehát várakozó álláspontra helyezkedtünk: engedményt tettünk annak az orosz szociáldemokraták többsége körében uralkodó véleménynek, hogy az ökonomizmus leghatározottabb ellenségei is szorosan együttműködhetnek a „Szövetséggel", mert a „Szövetség" többízben kijelentette, hogy elvileg egyetért a „Munka Felszabadítása" csoporttal, és állítólag nem tart igényt arra, hogy az elmélet és a taktika sarkalatos kérdéseiben önálló arculata legyen. Álláspontunk helyességét közvetve megerősítette az is, hogy az „Iszkra" első számának megjelenésével majdnem egyidőben (1900 decemberében) a „Szövetség"-ből kivált annak három tagja, akik megalakították az úgynevezett „kezdeményező csoportot" és 1) az „Iszkra" szervezet külföldi osztályának, 2) a „Szocial-demokrat" forradalmi szervezetnek és 3) a „Szövetség"-nek felajánlották közvetítésüket békülési tárgyalásokra. Az első két szervezet azonnal elfogadta az ajánlatot, a harmadik visszautasította. Igaz, amikor az egyik szónok a tavalyi „egyesülési" kongresszuson ismertette ezeket a tényeket, a „Szövetség" egyik vezetőségi tagja kijelentette, hogy az ajánlatot kizárólag azért utasították vissza, mert a „Szövetség", nem volt megelégedve a kezdeményező csoport összetételével. Úgy érzem, kötelességem közölni ezt a magyarázatot, de meg kell jegyeznem, hogy nem tartom kielégítőnek, mert a „Szövetség" tudott róla, hogy a másik két szervezet beleegyezett a tárgyalásokba és így módjában állt volna más közvetítő útján vagy közvetlenül is hozzájuk fordulni.

1901 tavaszán a „Zarja" (1. sz., április) és az „Iszkra" (4. sz., május)121 nyílt vitába szállt a „Rabocseje Gyeló"-val. Az „Iszkra" különösen erősen támadta a „Rabocseje Gyelo" „Történelmi fordulat"-át, mivel a „Rabocseje Gyelo" áprilisi röplapjában, tehát már a tavaszi események után ingadozást mutatott, a terrorért, a „véres" felhívásokért való lelkesedéssel szemben. E vita ellenére a „Szövetség" azt felelte, hogy a „békítők" más csoportjának közvetítésével hajlandó felújítani a békülési tárgyalásokat. A három fentnevezett szervezet képviselői júniusban előzetes konferenciát tartottak és a legrészletesebb „elvi megegyezés" alapján szerződéstervezetet dolgoztak ki, amelyet a „Szövetség" a „Két kongresszus", a Líga pedig „Az «egyesülési» kongresszus okmányai" c. brosúrában tett közzé.

Ennek az elvi megegyezésnek (vagy ahogy gyakrabban nevezik: a júniusi konferencia határozatainak) tartalma félreérthetetlenül bizonyítja, hogy mi minden opportunizmus és különösen az orosz opportunizmus mindennemű megnyilvánulásának leghatározottabb elítélését jelöltük meg az egyesülés elengedhetetlen feltételeként. „Visszautasítunk - így szól az 1. pont - minden olyan kísérletet, amelynek az a célja, hogy opportunizmust vigyen a proletariátus osztályharcába, minden olyan kísérletet, amely az úgynevezett ökonomizmusban, bernsteinizmusban, millerandizmusban stb. jutott kifejezésre." „A szociáldemokrácia tevékenységéhez hozzátartozik . . . az eszmei harc a forradalmi marxizmus minden ellenfele ellen" (4, c); „A szociáldemokráciának a szervezési és az agitációs tevékenység egyetlen területén sem, egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynia az orosz proletariátus legközelebbi feladatát: az önkényuralom megdöntését" (5, a); „. . . agitáció nemcsak a bérmunkának a tőke elleni mindennapi harca talaján" (5, b); „. . . nem ismerjük el . . . a tisztán gazdasági harc és a részleges politikai követelésekért folytatott harc stádiumát" (5, c); „. . . a mozgalom szempontjából fontosnak tartjuk a mozgalom alsóbb . . . elemi és . . . szűk formáit elvvé avató áramlatok bírálatát" (5, d). Még a teljesen kívülálló ember is, ha némi figyelemmel olvassa ezeket a határozatokat, már a szövegezésükből láthatja, hogy ezek a határozatok olyan emberek ellen irányultak, akik opportunisták és „ökonomisták" voltak, akik, ha csak egy pillanatra is, de megfeledkeztek az önkényuralom megdöntésének feladatáról, akik elismerték a stádium-elméletet, elvvé avatták a szűk formákat stb. S aki csak valamelyest is ismeri a „Munka Felszabadítása" csoportnak, a „Zarjá"-nak és az „Iszkrá"-nak a „Rabocseje Gyeló"-val folytatott vitáját, az egy pillanatra sem fog kételkedni abban, hogy ezek a határozatok pontról pontra éppen azokat a tévedéseket vetik el, amelyekbe beleesett a „Rabocseje Gyelo". Ezért teljes joggal nevetett az „egyesülési" kongresszus egyik szónoka, amikor a „Szövetség" egyik tagja kijelentette, hogy a „Rabocseje Gyelo" 10. számában közölt cikkeket nem a „Szövetség" újabb „történelmi fordulata" sugallta, hanem azért írták, mert a határozatok rendkívül „elvontak"*. A határozatok nem elvontak - felelte a szónok -, hanem ellenkezőleg, a lehető legkonkrétabbak; elég, ha csak futó pillantást vetünk rájuk, és máris meggyőződhetünk róla, hogy itt „meg akartak fogni valakit".

Ez az utóbbi kifejezés jellemző epizódra adott alkalmat a kongresszuson. Egyfelől B. Kricsevszkij kapaszkodott bele a „meg akartak fogni" szavakba, úgy találván, hogy ez az „elszólás" elárulja rossz szándékunkat („kelepcébe akarnak csalni"), és patetikus hangon kiáltotta: „Kit akartak itt megfogni?". - „Valóban, kit?" - kérdezte Plehanov irónikusan. - „Hadd segítsek Plehanov elvtárs nehézkes észjárásán - felelte B. Kricsevszkij -, hadd magyarázzam meg neki, hogy itt a «Rabocseje Gyelo» szerkesztőségét akarták megfogni (általános derültség). De mi nem engedtük magunkat megfogni!” (felkiáltások balról: annál rosszabb önöknek!) - Másfelől a „Borba" csoportnak (a békítgetők csoportjának) egyik tagja, amikor a „Szövetség"-nek a határozatokhoz benyujtott módosításai ellen beszélt és szónokunkat védeni akarta, kijelentette, hogy a „meg akartak fogni" kifejezés nyilvánvalóan véletlenül szaladt ki a szónok száján a vita hevében.

Ami engem illet, azt hiszem, hogy az ilyen „védelmet" nem köszöni meg a szónok, aki ezt a kifejezést használta. Azt hiszem, hogy a „meg akartak fogni valakit" szavakat „tréfából mondták, de komolyan gondolták"; mi ugyanis mindig állhatatlansággal, ingadozással vádoltuk a „Rabocseje Gyeló"-t, és ezért természetesen igyekeznünk kellett őt megfogni, hogy a jövőben lehetetlenné tegyük az ingadozásokat. Rossz szándékról itt szó sem lehetett, mert elvi állhatatlanságról beszéltünk. És olyan elvtársiasan tudtuk „megfogni" a „Szövetséget"*, hogy a júniusi határozatokat maga B. Kricsevszkij és a „Szövetség" mégegy vezetőségi tagja is aláírta.

A „Rabocseje Gyelo" 10. számában közölt cikkek (ezt a számot elvtársaink csak akkor látták, amikor megérkeztek a kongresszusra, néhány nappal az ülések kezdete előtt) világosan megmutatták, hogy nyártól őszig a „Szövetségben" újabb fordulat történt: az ökonomisták megint felülkerekedtek, és a szerkesztőség, amely minden „fuvallatnak" engedelmeskedik, megint védelmezni kezdte a „legmegrögzöttebb bernsteinistákat" és a „kritika szabadságát", védelmezni kezdte az „ösztönösséget" és Martinov tollával hirdette politikai hatókörünk „szűkítésének elméletét" (állítólag azért, hogy magát a hatást bonyolultabbá tegye). Újra beigazolódott Parvus találó megjegyzése, hogy az opportunistát nehéz megfogni valamilyen formulával; könnyen aláír minden formulát, de könnyen félre is löki, mert az opportunizmus éppen abban áll, hogy egyáltalán nincsenek határozott és szilárd elvei. Az opportunisták ma visszautasítanak minden olyan kísérletet, amely az opportunizmus bevitelére irányul, ma elleneznek minden szűkítést, ünnepélyesen megígérik, hogy „egy pillanatra sem feledkeznek meg az önkényuralom megdöntéséről", hogy „nemcsak a bérmunkának a tőke elleni mindennapi harca talaján fognak agitálni” stb. stb. Holnap azonban megváltoztatják kifejezésmódjukat és az ösztönösség, a szürke, mindennapi harc előrehaladó menete védelmének, a kézzelfogható eredményekkel kecsegtető követelések stb. magasztalásának örve alatt újra csak azt teszik, amit azelőtt tettek. Amikor a „Szövetség" továbbra is azt állítja, hogy a 10. szám cikkeiben „nem látott és most sem lát semmiféle eretnek eltávolodást a konferencia javaslatának általános elveitől" („Két kongresszus", 26. old.), ezzel csak azt árulja el, hogy teljesen képtelen vagy nem akarja megérteni a nézeteltérések lényegét.

A „Rabocseje Gyelo" 10. száma után számunkra nem maradt más hátra, mint hogy általános vitát indítsunk, hogy meggyőződjünk róla, vajjon szolidáris-e az egész „Szövetség" ezekkel a cikkekkel és lapja szerkesztőségével. A „Szövetség" különösen elégedetlen velünk ezért, és azzal vádol bennünket, hogy viszályt akarunk szítani a „Szövetségben", hogy a más dolgába avatkozunk stb. A vádak nyilvánvalóan alaptalanok, mert választott szerkesztőség mellett, amely a legenyhébb szellőre is „irányt változtat", minden a széliránytól függ, és mi meg is határoztuk ezt az irányt zárt üléseinken, ahol az egyesülni szándékozó szervezetek tagjain kívül senki sem volt jelen. Mikor a „Szövetség" nevében módosításokat nyujtottak be a júniusi határozatokhoz, kialudt bennünk a megegyezés reményének utolsó szikrája is. A módosítások okmányszerűen bizonyították, hogy a „Szövetség" többsége újra az ökonomizmus felé fordult és szolidáris a „Rabocseje Gyelo" 10. számával. Az opportunizmus megnyilvánulásainak köréből kihúzták az „úgynevezett ökonomizmust" (mert e két szó értelme állítólag „határozatlan", - bár az ilyen indokolásból csak az következnék, hogy pontosabban kellene meghatározni e széles körben elterjedt tévedés lényegét), kihúzták a „millerandizmust" is (bár B. Kricsevszkij a „Rabocseje Gyelo" 2-3. számában, 83-84. old. és még nyíltabban a „Vorwárts"-ben védelmébe vette). Jóllehet a júniusi határozatok félreérthetetlenül kimondották, hogy a szociáldemokrácia feladata: „vezetni a proletariátusnak a politikai, gazdasági és társadalmi elnyomás minden formája ellen folytatott harcát, e harc minden megnyilvánulását", azt követelve ezzel, hogy tervszerűséget és egységet vigyenek be e harc minden megnyilvánulásába, - a „Szövetség" ehhez még egészen feleslegesen hozzáfűzte, hogy „a gazdasági harc a tömegmozgalom hatalmas ösztökélője" (önmagukban véve vitathatatlanok ugyan ezek a szavak, de a szűk keretek között mozgó „ökonomizmus" létezése mellett elkerülhetetlen volt, hogy félremagyarázásokra adjanak alkalmat). Sőt mi több, a júniusi határozatokba már bevitték a „politika" szűkítését, amennyiben törölték belőlük azokat a szavakat, hogy „egy pillanatra sem" (szabad megfeledkezni az önkényuralom megdöntésének céljáról), és a következő szavakkal egészítették ki „a gazdasági harc a tömeg aktív politikai harcbavitelének legszélesebb körben alkalmazható eszköze". Érthető, hogy e módosítások elfogadása után szónokaink sorra elálltak a szótól, mert teljesen céltalannak tartották, hogy tovább tárgyaljanak azokkal, akik megint az ökonomizmus felé fordultak és biztosították maguknak az ingadozás szabadságát.

„Éppen azt, amit a «Szövetség» a jövendő megegyezés szilárdsága, azaz a «Rabocseje Gyelo» önálló arculata és autonómiája megóvása sine qua non feltételének tekintett, az «Iszkra» a megegyezés botránykövének tekintette" („Két kongresszus", 25. old.). Ez igen pontatlan. Sohasem törtünk a „Rabocseje Gyelo" autonómiája ellen. De azt, hogy önálló arculata legyen, valóban feltétlenül elleneztük, ha ezen az „önálló arculaton" az elmélet és a taktika elvi kérdéseiben való „önállóságot" értik; a júniusi határozatok éppen az ilyen önálló arculat feltétlen elutasítását tartalmazzák, mert ez az „önálló arculat" a gyakorlatban - ismételjük - mindig mindenféle ingadozást jelentett, azt jelentette, hogy ezekkel az ingadozásokkal elősegítik a nálunk uralkodó és a párt szempontjából tűrhetetlen zűrzavart. A „Rabocseje Gyelo" a 10. számában közölt cikkekkel és a „módosításokkal" világosan megmutatta, hogy meg akarja tartani ezt az önálló arculatát, ez pedig természetszerűen és elkerülhetetlenül szakításra és hadüzenetre vezetett. De mi valamennyien készek voltunk elismerni a „Rabocseje Gyelo" „önálló arculatát" abban az értelemben, hogy meghatározott irodalmi funkciókra szorítkozzék. E funkciók helyes elosztása magától kínálkozott: 1) tudományos folyóirat, 2) politikai ujság és 3) népszerű gyűjtemények és népszerű brosúrák. Csakis úgy bizonyíthatná be a „Rabocseje Gyelo", hogy őszintén, végleg meg akar szabadulni azoktól a tévedésektől, amelyek ellen a júniusi határozatok irányulnak, ha hozzájárul ehhez az elosztáshoz; csakis ez az elosztás küszöbölné ki a súrlódások minden lehetőségét és biztosítaná a valóságban a megegyezés tartósságát, s ugyanakkor mozgalmunk újabb fellendülésének és újabb sikereinek alapjául szolgálna.

Most már egyetlen orosz szociáldemokrata sem kételkedhetik abban, hogy nem holmi „szervezeti" körülmények idézték elő a forradalmi irányzatnak az opportunista irányzattal való végleges szakítását, hanem az opportunisták, akik meg akarták szilárdítani az opportunizmus önálló arculatát és a Kricsevszkijek és Martinovok bölcselkedéseivel továbbra is zűrzavart akartak kelteni az elmékben.

 

 

A megírás ideje: 1901 ősz-1902 február.


Először 1902 márciusában jelent meg, külön könyv alakjában.

 

 

 

 

 


 

 

ALBANIAN

ARABIC

ARMENIAN

AZERBAIJANI

CHINESE

DANISH

DUTCH

FARSI

FINNISH

 

LENIN

magyar